indy.media.hu független média központ

Shimshon Bichler és Jonathan Nitzan – Civilizációk összecsapása, vagy a tőke felhalmozása?

Előrejelzések

Az utóbbi három évben [2001-2004] több cikket is publikáltunk […], melyekben néhány, meglehetősen “eretnek” előrejelzést tettünk az új közel-keleti háborúkkal kapcsolatban.
Konkrétan a következőket állítottuk:
1. A közvetlen amerikai beavatkozás – előre látható, ha nem szándékos, módon – nem fogja “stabilizálni” a Közel-Keletet.
2. A konfliktusok nem olcsóvá és bőségessé fogják tenni az olajkínálatot, hanem drágává és szűkössé.
3. A vezető olajvállalatok nagy mértékben profitálni fognak az instabilitással és égbeszökő olajárakkal jellemzett új helyzetből.
4. Az emelkedő olajárak valószínűleg a globális stagfláció irányában fognak hatni (stagnálás és infláció együtt).
5. A stagfláció felé való elmozdulás – amennyiben megtörténik – nem fogja visszavetni az akkumulációt, hanem fölerősíti azt, főleg a legnagyobb konglomerátumok [corporate coalitions] esetében.

Amikor ezek az állítások először elhangzottak, közöny és ellenségesség fogadta őket. Az etnicitásra, fajra illetve a kultúrára alapozó bevett “posztizmusok” nem nagyon fordítanak figyelmet a tőkefelhalmozásra, az olajárakra vagy az inflációra, és főleg nem az ezzel kapcsolatos elemzésekre. Hiszen végsősoron, így a “posztisták”, ezek nem valódi folyamatok, hanem csak “narratívák” és “elbeszélések”, és ezáltal nem sok minden elemezhető bennük saját “szövegeiken” túl.

Ezzel szemben a politikai és közgazdaságtani elemzők kiterjedten foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel – de számukra viszont érveink konspirációs nonsense-nek hallatszódtak. Végsősoron, egészen az utóbbi időig [2004], az általános vélekedés az volt, hogy az amerikai beavatkozás stabilizálni fogja a térséget. Az amerikaiak, hitték sokan, gyorsan megdöntik majd Bin Ládent és Szaddam Huszein-t, két vállra fektetik a gonosz OPEC-et és leszorítják az olajárakat – mindezt a neoliberális globalizáció által létrehozott “new economy” és az inflációmentes növekedés érdekében.

Mint kiderült, az elemzők tévedtek. Ellentétben a “posztisták” nézeteivel az új háborúk, habár vallási-etnikai köntösbe öltöztették őket, mégiscsak úgy tűnik, hogy “csak az olajról” szólnak. Ugyanakkor, szemben a hagyományos politikai gazdaságtannal, az olajkapcsolat egész máshogy fest, mint ahogy azt a szakértők elhitették velünk. 3 évvel szeptember 11. után, elég világosnak tűnik, hogy:
1. Az amerikai terv Afganisztán és Irak megszállására szükségszerűen hosszú évekre destabilizálta a térséget
2. Az Irak és Afganisztán elleni amerikai támadás (és nem az OPEC ügyetlensége) volt az, ami megduplázta az olaj hordónkénti árát, 40 dollárra növelve. [ma 100 dollár körül van]
3. Az OPEC és az olajvállalatok nyilvánosan ugyan a “szükséges stabilitásról” beszélnek, de privátim kihasználják az instabilitást, hogy aztán egészen a bankig szaladjanak örömükben.
4. A szárnyaló energiaárak miatt visszatérőben a globális infláció, a stagnálás ellenére.
5. A globális tőke domináns része inkább boldog, hogy visszatérőben van az infláció.

A tőke-elméletek elégtelensége
Mi magyarázza az elemzők hibás fókuszálását és hiányzó előrelátását? Hogy lehet, hogy ennyire sok szakértő nem vett észre ilyen fontos folyamatokat, és miért voltak képtelenek arra, hogy előrejelezzék az USA “belegabalyodását” az iraki helyzetbe, az új “olajválság”-ot és az új “stagflációt”.

A rövid válasz minderre a tőke-elméletek elégtelensége. Ma a – globális vagy lokális – társadalmi kérdésekről írók többsége keveset tud a tőkefelhalmozás kérdéséről, és még kevésbé érdeklődik iránta. Azok, akik foglalkoznak a felhalmozás [akkumuláció] kérdésével – nevezetesen a közgazdászok, köztük sok marxista is – gyakran elavult kategóriákat és elméleteket használnak, amik nem felelnek meg napjaink valóságának.

Az eredmény az, hogy a legtöbb kommentátor az új háborúkról még mindig mint “realista” konfliktusokról gondolkozik, amik jó és rossz “vezetők” között zajlanak. A konzervatívok kötik az ebet a karóhoz, miszerint ezek a konfliktusok szükségesek ahhoz, hogy megsemmisítsük, vagy legalábbis megállítsuk a “gonosz tengelyét”, míg a radikálisok “neoimperialista” támadásnak látják mindezt a “harmadik világ” áldozatai ellen. Természetesen mindkét fél készségesen bevallja, hogy mint minden háborúnál, itt is vannak bizonyos “üzleti” illetve “gazdasági” érdekek, amik ilyen vagy olyan irányba tolják az amerikai politikát. De ezeket az érdekeket másodlagosnak tekintik, vagy épp túlságosan triviálisnak ahhoz, hogy részletesen elemezzék őket. Úgy tűnik, legtöbben a “civilizációk összecsapása” körüli kérdéseket tartják az érdekesebbeknek – tehát, az etnikai, vallási és a kulturális mítoszokat, és a posztmodern, posztmarxista és posztfasiszta divatáramlatokat, amik ezeket a mítoszokat életben tartják.

Sajnos azonban, ahogy azt Simon Kuznetz egyszer megjegyezte, az, hogy egy falevél lebeg a levegőben, még nem jelenti a gravitáció végét. A kapitalizmus továbbra is uralja a világot és azok, akik ignorálják, szükségszerűen félre fogják érteni az előbbit is. A kapitalizmus ugyanakkor állandóan változik, ezért fölül kell vizsgálnunk azokat a fogalmakat és elméleteket, amikkel magyarázni próbáljuk fejlődését. Ahhoz, hogy fönntartsuk az ütemet a kapitalizmus fejlődésével, Marx Tőké-jének legelőremutatóbb aspektusairól kell példát vennünk, nem pedig az althusseriánusok cirkuszából, vagy a babaiánusok rasszizmusáról. A tőkére, mint a kapitalizmus központi intézményére kell hogy fókuszáljunk, szüntelenül újrateoretizálva annak lényegét és folyamatosan vizsgálva konkrét dinamikáját.

A domináns tőke és az új közel-keleti háborúk
A tőkére vonatkozó saját felfogásunk a következő állítással kezdődik: a tőke nem írható le sem a neoklasszikus elmélet hasznosság-fogalmával, de nem egyenlő a marxista felfogás holt munkájával sem, hanem hatalom [power] – tulajdonosainak hatalma, hogy alakítsák a társadalmi reprodukció folyamatának egészét.
A tőke ezen hatalom-alapú felfogása alapján amellett érvelünk, hogy (1) az elemzés nem fókuszálhat a tőkére “általában véve”, illetve sok tőkére, amelyek egymással “versenyeznek”, hanem specifikusan a domináns tőkecsoportokra kell, hogy koncentráljon, amelyek a politikai-gazdasági rendszer [political economy] centrumában állnak (2) az akkumulációt nem abszolút, hanem differenciális értelemben kell felfogni, azaz a domináns tőke azon képességét alapul véve, hogy “legyőzze az átlagot” és növelje relatív hatalmát.

Ennek a hatalom-alapú felfogásnak következményei igen messzire vezetnek.
Jelenlegi céljaink számára elég megjegyeznünk a következőket:
1. Adott idő után a nagyvállalati fúziók [merger] válnak a differenciális felhalmozás (akkumuláció) fő motorjává, a gazdasági növekedés helyett (ezt hívjuk „szélesség„-nek)
2. Bizonyos körülmények között a domináns tőke nagymértékben javíthatja pozícióját az infláció és a stagnálás révén („mélység”).

Kutatásaink pedig valóban azt mutatták ki, hogy az utóbbi száz évben a globális tőkefelhalmozás az összeolvadásokkal illetve a stagflációval jellemezhető “rezsimek” között ingadozott. A legutóbbi fázis, ami a késő nyolcvanas és a kilencvenes évekre esett, egyértelműen a “szélesség” [növelésének] fázisa volt. Ez alatt az idő alatt a domináns tőke óriási mértékben profitált a fúziók és felvásárlások példátlan sorából a centrumállamokban. Szintén profitált a volt szovjet blokk és a harmadik világ ún. “fejlődő gazdaságainak” [emerging markets] fölnyitásából és fölvásárlásaiból, illetve a jóléti államok összeomlásából, illetve az állami szolgáltatások masszív privatizációjából.

A “szélességi” ciklus, ahol a hangsúly a neoliberális elveken, a dereguláción, a “felelős” pénzügyi politikán és az anti-inflációs erőfeszítéseken volt az ezredforduló körül végéhez érkezett. Az Ázsiában kitört pénzügyi válság [1998], ami később a centrumországokba is begyűrűzött, a “new economy” összeomlása [2000 március], majd a globális “terrorizmus” és az ellene indított “végtelen háború” megjelenése mind ahhoz vezettek, hogy a tőkemozgások veszélyesebbé, a további fúziók pedig kevésbé ígéretessé váltak.
Ezenfelül, két évtized neoliberális politikája leszűkítette az árszabási mozgásteret [pricing power] és fölidézte az ár- és adósság-defláció rémét, a nagy világgazdasági válság óta először.

Mindezekkel a dilemmákkal szembe kerülve a kapitalista csoportok, ezen belül is főleg a legerősebbek, egy kis “egészséges” inflációra kezdtek el vágyakozni – egyrészt, hogy elkerüljék az adósságok értékvesztését, másrészt hogy újraindítsák a differenciális akkumuláció folyamatát. Szándékosan vagy sem, de az új közel-keleti “energia konfliktusok” (amelyek tehát direkt vagy indirekt módon olajjal kapcsolatos konfliktusok) gyógyírt jelentettek bajaikra. Az utóbbi 35 évben ezek a konfliktusok voltak azok, amelyek elsősorban meghatározták az olaj árát, az olajárak pedig elsődleges szerepet játszottak az általános infláció kiváltásában. Ez a folyamat a múltban már sokszor működött félelmetes pontossággal, és semmi ok nem volt arra, hogy ne lehessen most, a korai 21. században, újra beindítani, ugyanazokkal a következményekkel, mint eddig.

Energia konfliktusok, olaj profitok és az infláció

Az első lépés, ami az “energia-konfliktusok”-tól az általános inflációig vezet a legnagyobb olajvállalatokkal kapcsolatos.

A csatolt kép a vezető olajtársaságok (BP, Chevron, Exxon, Mobil, Royal Dutch/Shell és Texaco) differenciális akkumulációjának mértékét mutatja az utóbbi évtizedekben.2 Minden oszlop a relatív különbséget mutatja az előbbi társaságok alaptőkére számított profitrátája és a Fortune 500 cégeinek átlagos (alaptőkére számított) profitrátája között. A szürke oszlopok a differenciális akkumuláció éveit jelzik, tehát azokat az éveket, amikor a vezető olajvállalatok a nagyvállalati átlagot megelőzve magasabb profitrátát mutattak. A fekete oszlopok a differenciális “dekumuláció” éveit jelzik, tehát azokat az éveket, amikor az olajvállalatok lemaradtak az átlagtól. Különböző okokból, amik majd mindjárt világossá válnak, ez utóbbi periódusok egyfajta “veszély”-zónát jelentenek a Közel-Kelet számára. A robbanás-jelek pedig a közel-keleti energia-konfliktusok kitörését mutatják.3

Az ábra három összefüggő mintázatot mutat meg, melyek mind figyelemreméltóan stabilak:
1) Minden közel-keleti energia-konfliktust egy “veszély”-zóna előzött meg, amely során a vezető olaj-vállalatok differenciális “dekumuláció”-t szenvedtek el.
2) Minden energia-konfliktust egy olyan periódus követett, amelyben az olajvállalatok megelőzték az átlagot.
3) Egyetlen kivétellel (1996-1997) az olajvállalatok soha nem tudták fölülmúlni az átlagot egy megelőző energia-konfliktus nélkül.4

Az ezek a mintázatok mögött meghúzódó folyamatokat először a késő nyolcvanas években írt vitairatokban írtuk le. Ezek az elemzések megjósolták az első Öböl-háborút. Érvelésünket továbbfejlesztettük, és az itt látható kimutatással együtt megjelentettük két újságcikkben, 1995-ben és 1996-ban. Ezek az írások megjósolták a második Öböl-háborút.5
Láthatólag tehát itt nem statisztikai hókuszpókuszról van szó, hanem egy meglehetősen robusztus logikáról.

Ez a logika ráadásul jól megfelel a “mélységi” és “szélességi” ciklusok nagyobb léptékű folyamatainak is. A kimutatás három elkülöníthető periódust mutat, mindegyikre a differenciális akkumuláció egy sajátos rezsime jellemző, és mindegyikben a domináns tőke egy adott csoportja játszik vezető szerepet.

A hetvenes illetve korai nyolcvanas évek “mélységi” érájában a differenciális akkumulációt a stagfláció táplálta és konfliktusok sora tartotta föl. A domináns tőke vezető csoportja a “fegyverdollár-petrodollár koalíció” volt, melyet nagy fegyvergyártó és olajcégek alkottak. Ebben a környezetben az olajvállalatok könnyedén fölülmúlták az átlagot, néhány pillanatnyi megtorpanással, amiket gyorsan “korrigáltak” a közel-keleti konfliktusok.

A késő nyolcvanas és a kilencvenes évek “szélességi” periódusában a fúziók fölváltották az inflációt, mint a differenciális akkumuláció elsődleges motorja. Az olaj- és fegyvergyártó cégek elvesztették befolyásuk elsődlegességét, amit a “New Economy” koalíció vett át, amelyet civil high-tech cégek vezettek. A neoliberális retorika fölváltotta a jóléti-háborús [welfare-warfare] állam retorikáját, a közel-keleti konfliktusok megritkultak, az olajvállalatok pedig lemaradtak a nagyvállalati átlagtól.

Az utóbbi három év [2001-2004] eseményei arra utalnak, hogy az utóbbi periódus végetért, és visszatér a fegyverdollár-petrodollár koalíció hegemóniája. Ez utóbbi koalíció, melynek profitjai megcsappantak a hetvenes-korai nyolcvanas évek stagflációs aranykora után, újult erővel tért vissza. Miután segítettek újra a Fehér Házba juttatni a Bush-családot, a koalíció nekiállt ellenségeket keresni, és borzasztóan örült, hogy kihasználhatja a lehetőséget, amit az “új Pearl Harbor”, szeptember 11. nyújtott számukra.

Mérleg
Ezek a befektetések eddig busásan megtérültek. A lángokban álló Közel-Keletnek és a szárnyaló olajáraknak köszönhetően az olajvállalatok máris a Clinton-elnökség végén elkönyvelt 3%-ról 8%-ra növelték a globális vállalati profitokon belüli részesedésüket. A fegyvergyártók hasonló mértékben élvezik a katonai kiadásokban a hidegháború óta először mutatkozó föllendülést. Általánosabban nézve, a nagyvállalatok visszaszerezték árszabályozási erejüket [pricing power], ahogy a deflációról szóló elemzések átadják helyüket az inflációs és stagflációs latolgatásoknak. És, végül, a differenciális akkumuláció újra pozitív tartományban van, ahogy a nagyobb cégek javítják teljesítményüket kisebb riválisaikkal szemben.

Nyilvánvaló, hogy az “állami tisztviselők”, “stratégák” és egyéb “vezetők” személyes sorsa másodlagos szerepet játszik ebben a sagában. Könnyen lehet, hogy George Bush elveszti a választásokat, hogy Oszama Bin Laden-t meggyilkolják, vagy hogy Szaddam Husszein végül az akasztófán végzi [2004!]. De akár maradnak, akár eltűnnek, akár továbbélnek, akár meghalnak, a folyamatot, amit segítettek beindítani, ma már nehéz lesz visszafordítani. […]

Lábjegyzetek
(1) A témáról írt cikkeink: “Regimes of Differential Accumulation: Mergers, Stagflation and the Logic of Globalization,” Review of International
Political Economy, Vol. 8, No. 2, 2001, pp. 226-274; “War Profits, Peace Dividends and the Israeli-Palestinian Conflict,” News from Within, Vol. XVIII, No. 4, April 2002, pp. 14-19; “Back to the Stagflation Era,” Hebrew, Hevra, No. 2, July 2002, pp. 17-19; “It’s All About Oil,” News from Within, XIX, No. 1, January 2003, pp. 8-11; “The Invasion of Iraq and the Oil Business,” M’tsad Sheni, Hebrew, Summer 2003, pp. 13-15; “Dominant Capital and the New Wars,” Journal of World-Systems Research, Vol. 10, No. 2, Summer 2004; “Differential Accumulation and Middle East Wars: Beyond Neo-Liberalism,” in Global Regulation: Managing Crises After the Imperial Turn, edited by D. Wigan, L. Assassi and K. van der Pijl, London: Palgrave, 2004, pp. 43-60.
(2) A fúziók miatt az adatok 1997-ig a British Petroleum-ra, utánna a BP-Amoco-ra vonatkoznak; a Chevronra és a Texaco-ra külön 1999-ig, majd 2000-től a Chevron-Texaco-ra; az Exxon-ra illetve a Mobil-ra külön 1998-ig. Majd az ExxonMobil-ra 1999-től; a Royal Dutch/Shell-re végig együtt
(3) A konfliktusok: 1967 Arab-Izraeli; 1973 Arab-Izraeli; 1979 Izrael megtámadja Libanont; 1979 Iráni Forradalom; 1979 Szovjet invázió Afganisztánban; 1980 Irak-Irán háború; 1990-1991 első Öböl-háború; 2000 második Intifáda megkezdődik; 2001 USA invázió Afganisztánban; 2003 USA/UK invázió Irakban.
(4) 1996-1997-ben ugyan nem volt “hivatalos” konfliktus, de erőszakos események azért bőven igen, pl. iraki invázió Kurd területek ellen illetve amerikai rakéta támadások.
(5) “Bringing Capital Accumulation Back In: The Weapondollar-Petrodollar Coalition – Military Contractors, Oil Companies and Middle-East ‘Energy Conflicts’,” Review of International Political Economy, Vol. 2, No. 3, 1995, pp. 446-515; and “Putting the State In Its Place: US Foreign Policy and Differential Accumulation in Middle-East ‘Energy Conflicts’,” Review of International Political Economy Vol. 3, No. 4, 1996, pp. 608-

eredeti cikk: http://bnarchives.yorku.ca/28/

További kapcsolódó tanulmányok a szerzőktől:
From Welltop to Laptop? (2008) http://bnarchives.yorku.ca/251/
The Weapondollar-Petrodollar Coalition http://bnarchives.yorku.ca/121/
War Profits, Peace Dividends and the Israeli-Palestinian Conflict http://bnarchives.yorku.ca/202/

Shimshon Bichler és Jonathan Nitzan izraeli közgazdászok/politikai elemzők, szinte összes munkájuk (ingyen) hozzáférhető honlapukon: Bichler & Nitzan Archhives www.bnarchives.net. Legutóbbi könyvük: The Global Political Economy of Israel (2002), Pluto Press (szintén letölthető a honlapról).