indy.media.hu független média központ

Bevallom őszintén amikor megkértek rá, hogy írjak egy recenziót Najmányi László: Yippie! – Az engedetlen polgár c. könyvéről nem tudtam túl sokat a szerzőről. A nevével találkoztam már itt az Indyn is, de leginkább a Thereminről írt könyve jutott eszembe, amit tavaly egy könyvfesztiválon volt alkalmam átlapozni. Elolvasva a hatvanas-hetvenes évek amerikai és magyar ellenkultúrájáról1 írt Yippie-t azt hiszem többet tudhattam meg Najmányi Lászlóról, mint száz interjúból.

A könyv ugyanis az első harminc oldal után egy önéletrajznak tűnik. Ez az élmény a továbbiakban oldódik egy kicsit, de végig érezhető, hogy a szerző saját tripszerű életén keresztül kalauzol el bennünket az engedetlen polgárok világába. Najmányi ezt meg is teheti, hiszen a könyv szereplőinek egy részét személyesen is ismeri és mivel többször is kinyilvánítja politikai, emberi rokonszenvét a „kulturális forradalmárok” és eszméik iránt az egész utazás bensőségessé válik: a hősök, mint barátok és harcostársak, sőt mi több, mint elvtársak kerülnek bemutatásra. A főbb fejezetek a szerző által főszereplőként bemutatott, mítikussá avanzsált figurák és szellemi előfutáraik körül forognak. Megismerkedhetünk Abbie Hoffmannal, a káosz királyával, Jerry Rubinnal az áruló, kapitalistává vedlő forradalmárral és Timothy Learyvel, az örökké mosolygó LSD mágussal. Ezek az alakok Magyarországon nem valami közismertek, csak néhány szubkultúrában örvendenek nagyobb népszerűségnek, pedig tanulságos volna a szélesebb közönséggel is megetetni az életművüket, hogy végre ez a kapitalista skanzen is „fiatalodjék” egy kicsit és ne csak a fejezetcímbeli USA. A fent említettek közül egyedül Leary néhány drogmámoros könyve érhető el magyarul. Érdekesség: óriási megdöbbenésemre a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet jóvoltából vehettem a kezembe a Nagy Tanító Turn on, Tune in, Drop out c. és The Politics of Ecstasy c. műveit, amelyet Dr. Buda Béla remek esszéi vezetnek be, melyek szerint, ha belenézünk a drogosok tripjeibe, akkor sikeres, dolgozó, családot alapító robotokká lehet őket alakítani az ezekből nyert tapasztalatok által. Azért élnék a gyanúperrel, hogy nem ifjúságsegítők olvasták szarrá a meglehetősen rongyos állapotban lévő könyvtári példányokat, amelyek elég könnyen hozzáférhetőek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, még géppuskás enbéhások se voltak a közelükben. Sztárjaink szellemi forrásvidékéül Wilhelm Reich, Herbert Marcuse, Henry David Thoreau, a Marihuána, az LSD, Isten és a Progresszív Zene kerül megjelölésre, amelyek közül az első néggyel külön részek foglalkoznak, míg az utolsó három folyamatosan jelen van szinte az összes oldalon. Ez utóbbiakból származik a könyv fő erőssége: a szerző kulturális felkészültsége kiváló, ami különösen két ponton érzékelhető. Az újra meg újra előkerülő színház-, hangszer- és zenetörténeti kommentárok illetve az a tény, hogy nincs a könyvben olyan személy, együttes, politikai formáció, performanszokat elkövető csoport, amely ne rendelkezne egy saját – sokszor legalább fél oldal kiterjedésű – lábjegyzettel remek ismeretterjesztő anyaggá teszik a művet. Megtudhatjuk hogyan éltek a hippik, mi motiválta gondolkodásukat, hogyan képzelték el a világ békésen füvező törzsek laza szövetségévé változtatását valamint azt is, hogy miért utálják őket a címadó yippiek. Kiviláglik hogyan gondolkozott szexről, kormányzatról, bőrszínről, spiritualitásról a konzervatív középosztály, a Hell’s Angels, a Fekete Párduc Párt és a CIA.

A párhuzamos amerikai-magyar történetmesélés – San Franciscoból Zamárdiba, majd onnan Washingtonba – megmutatja, hogy a hatalom arca mindenhol ugyanolyan ráncos és bibircsókos, egyúttal kiváló eszköz a kelet-európai baloldali radikalizmus hagyományos USA-ellenességének nevetségessé tételére. Igen a globális Birodalom valójában nem Amerika, hanem a Kapitalizmus és tudni kéne végre különbséget tenni William S. Burroughs és George W. Bush között. A szerző legtöbbször észben tartja az USA kettős szerepét a világtörténelemben, de előfordul, hogy néha átesik a ló másik oldalára: George Washington, Thomas Jefferson és a többi honalapító akkor is rabszolgatartó, földbirtokos arisztokrata marad, ha épp a kendertermesztést promóciójának mintaalakjaivá válnak a könyvben. Ezzel el is érkeztünk a könyv egyetlen gyenge pontjához, a politikai mondanivalóhoz. Tagadhatatlan, hogy a szerző remek stílusa már önmagában a magyarországi „lélekrohasztó pöcegödörszellemiség” (Najmányi kifejezése – V.D.) egyfajta bírálatát adja, de mégis az az érzése az embernek, hogy nem vonja le elég következetesen azt amit a feldolgozott téma sugallatából kéne. Többször is hitet tesz a közvetlen demokrácia egyedül üdvözítő volta mellett, amivel teljes mértékben egyetértek, mert ahol zsarnokság van ott zsarnokság van és ahol képviseleti rendszer van, ott a szabad személyiségnek vagy kuss vagy ami még rosszabb: a hatalom hangja szólal meg helyette. A szabadság pillanatának eljöveteléig azonban holland, ír vagy svájci szakemberekből álló szagértő kormány szerződtetését ajánlja. Értem én, hogy ez 80%-ban szintén neoyippie fricska, de sajnos máshol is felbukkan ez a gondolatmenet. Az amerikai alternatívok programját összegezve megállapítja, hogy a valódi népakarat érvényesüléséért harcoltak, olyan társadalmi rendszerért, amelyben „minden lényeges kérdésben népszavazás dönt, nincsenek pártok és vezérek, és a szakértőkből álló kormány egyedüli funkciója a közakarat végrehajtása”, majd a direkt demokrácia dicsőségére Svájc „évszádok óta tartó rendjét és jólétét” hozza fel példának. Hát először is valódi népakarat az nincs, pontosabban a nép akaratát a megválasztott képviselők fejezik ki, akkor is ha azok szakértők vagy mocsári tündérek: sajnos a népakarat egy felvilágosult képviseleti fikció, amelyre a mostani rendszernek nagyon is szüksége van. Ahogyan az állami beavatkozás mértékének szabályozásával nem lehet harcolni a kapitalizmus ellen, ugyanúgy a képviseleti rendszer ellen sem lehet harcolni valódi népakarattal, mert ez a képviselet alapja. Ahol van közakarat, kormány és népszavazás ott bizony vannak pártok és vezérek is, ezek összetartozó fogalmak. Svájc jóléte és rendje pedig lehet, hogy sok egyéb faktor mellett a direkt demokráciától is van, de azért ildomos volna megemlíteni, hogy a nemzetközi bankvilágnak, ha megfészkel valahol évszázadokra, akkor kell a stabilitás, ha megszavazzák a svájciak, ha nem. A szerzőnek azt ajánlom ne rám hallgasson, hanem az általa külön fejezetben feldolgozott Thoreaura: „az a legjobb kormányzat, amelyik egyáltalán nem kormányoz”. Mindezekkel együtt a könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek, aki érdeklődik a valóban független művészet, kultúra, politika, szex vagy bármi ilyesmi iránt. Azt nagyjából minden kedves Indyolvasó tudja már, hogy mi az a sit-in, de vajon tudja-e mi az a first human be-in, love-in-be-in, freak-in, fart-in, bed-in, teach-in, piss-in? Ismeri a marihuána kultúrtörténetét az USA-ban 500 évre visszamenőleg? Azt, hogy miért szakrális a 108-as szám? Hogyan lehet a Pentagont villogó narancssárga UFO-vá változtatni és elrepíteni? Mit csinált a magyar rendőrség a hatvanas években, ha mosdatlan, hosszúhajú hippie wannabeket talált a balatoni szabadstrandokon? És mit csináltak ugyanekkor bicikliláncokkal felfegyverkezett, rasszista, alabamai, „white trash” tömegek amerikai társaikkal? A válaszokért yippie-kay-yay olvasd el a könyvet!

Megjegyzés: a mű utolsó fejezetét – mintegy nyolcvan oldalt – Schuller Gabriella írta. Najmányinál sokkal szárazabban, tudományosabban megírt de nem kevésbé információgazdagra sikeredett fejezetét azért nem vettem bele – és igen ez egyfajta bocsánatkérés a szerzőtől –, mert a magyar vagy egyetemes színháztörténethez egy dekányit se konyítok, de annyira félelmetesen semennyit, hogy inkább csak szerényen ideírom a végére, hogy érdemes elolvasni, mert sokat meg lehet belőle tudni az államszocializmusból szép lassan elüldözött neoavantgárdról. Bocsánat és köszönöm.

Jegyzetek:

1 Szentjóby Tamással szólva párhuzamos kultúra, vagy Najmányi László kifejezését használva független kultúra. A lényeg, hogy itt a „nem az állam és más represszív toleráns/intoleráns intézmények által kontrollált kultúra” (idézet a könyvből a 36. oldalról) lett felcímkézve.

Ezek igazándiból nem jegyzetek, de nem is irodalomjegyzék. Kihúztam egy csomót, ami az első illett volna a könyv tényleg kimerítő inkább azt kell olvasni, mint engem. Ennek a jelszónak engedelmeskedve ideírok néhány érdekes cikket, amelyek a könyvben tárgyalt történések magyarországi recepciójához szolgálhatnak adalékul. A címek beszédesek lesznek.

Bence György: Marcuse és az újbaloldali diákmozgalom in Új Írás 1968/9. szám.
Heller Ágnes – Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus in Kortárs 1970/10. szám.
Heller Ágnes: A mindennapi élet szerkezetének vázlata, Egyén és közösség
mindkét tanulmány in Heller Ágnes: Érték és történelem – tanulmányok, Budapest, Magvető, 1969.
Kenedi János: A hippik békés lázadása in Új Írás 1969/1. szám.
Kis János: Rejtett forradalom in Új Írás, 1969/3. szám.

Illetve a figyelmes olvasó találhat a könyvben is hivatkozott magyar érdekességeket:

Molnár Gergely aka Sergei Pravda (a The Spions énekese): Eszme és gyakorlat in Mozgó Világ 1976/4. szám.
Haraszti Miklós: Darabbér – egy munkás a munkásállamban, Budapest, Téka, 1989.

A szerző blogja:
www.wordcitizen.hu

Kapcsolódó linkek

• Blogs/Blogok: (Hungarian/Magyar)
• Blogs/Blogok: (English/Angol)