indy.media.hu független média központ

a cikk nem az egész szerkesztőség nézeteit képviseli...

A választások a nyílt szavazásnak a választási rendszerbe - más néven - építése folytán nem demokratikusak. A választók, akiket manipulatívan támasztott, párt szimpátiák szerint megosztó, érzelmi megközelítésű álkérdésekkel fordítanak szembe egymással, csak olyan rendszert legitimáló eszközök melyben a pártok antagonisztikus szembenállása mindössze tettetés: nincs tényleges választási lehetőség. A kombinált elit önérdek vezette országlása pusztító. Uralmuk szavukon fogásuk által békésen és könnyen megdönthető: visszautasítandó a részvétel a vélasztásokon. Ha ennek folytán a rendszer elkerülhetetlenül lebomlik, nyugati jellegű, valódi demokrácia épülhet lentről fölfelé.

A mai hazai valóság értelmezéséhez elkerülhetetlen legalább pillantást vetni a Kádár-rendszer egy lényegi mozzanatára. Arra, hogy a Párt a humán csúcsértelmiséget csendestársként bevonta uralma gyakorlásába. Tagjai, bár a közvetlen hatalomban nem vehettek részt, cserébe, hogy lemondtak a bírálatról, a kommunistákéval azonos kiváltságokat élvezhettek. Évtizedek során e réteg a vezető kommunistákéval sok szálon össze is fonódott. Ha nem is azonosult a rendszerrel, fönnállása egybeesett érdekeivel. Idővel a kommunisták is egyre többet vesztettek ideológiai beállítottságukból: az eszme csak hatalmuk megtartásának eszközévé vált számukra.

Ilyen helyzetben volt a két pólusú magyar elit amikor a szovjet vezetés arra a belátásra jutott, hogy kénytelen visszavonulni Kelet-Európából. A hír a kommunistákat nagyon megijesztette. Tudták, hogy uralmuk mindenekelőtt a szovjet csapatok jelenlétének köszönhető. Mi lesz velük, ha elmennek az oroszok, ráadásul amikor még a gazdaság is rohamosan romlik? Elkövetett bűneik ismeretében joggal féltek.

Egyetlen kiút kínálkozott. Átjátszani a hatalmat olyanoknak, akik bántatlanságukat és minél több kiváltságuk megtartását hajlandóak biztosítani. Az addigi csendestársakhoz fordultak, akiket – összhangban egy részük már reform kereső tevékenységével – új, ellenzékiként föllépő pártok létrehozására ösztönöztek. Az alapítók nem alulról jövő kezdeményezésekre válaszoltak. Értelmiségiek voltak, akik a Párt jelzésére reagáltak.

Annyiban mindenki, az új pártok, az ideológiájukat elhagyott kommunisták, tehát az egész elit és a társadalom is egy nézeten volt: kívánatos az ország visszacsatlakoztatása a Nyugathoz. Csak idővel derült arra fény, hogy amikor ezt kívánta, az elit és a nép a Nyugat tartalmának más-más összetevőit tartotta szem előtt: a visszatéréstől a maga számára nem ugyanazt remélte. Míg a társadalom elnyomottságának fölszámolását várta, úgy, ahogy az a nyugati demokráciákban természetszerű, az elit a juttatások helyi rendszerét igyekezett vagyonszerzés által világszerte konvertibilissé tenni. E törekvése szembenállt a demokratikus meggondolásokkal, ami hamarosan meg is mutatkozott.

Az átjátszás sem történhetett meg demokratikusan. Módja az ún. nemzeti kerekasztal tárgyalás volt, eszköze az ott kidolgozott szabályok. A résztvevők senkit sem képviseltek csak önmagukat, illetve pártjaik tagságát. Aki arra formál jogot, hogy más sorsáról, meghatalmazása nélkül, de a nevében tárgyaljon, és róla szóló megállapodást kössön, nem demokrata. Akiken a dolgok alakulása múlt, magas szinten voltak tisztában a demokrácia mibenlétével. Egyedülálló alkalmat láttak viszont arra, hogy (így foghatták föl) kibulizzanak maguknak egy országot. Minthogy demokratikus úton ez nem történhetett meg, készséggel lépték át a demokratikus viselkedés kívánalmait. Bármit is mondtak, tetteik bizonyítják, hogy nem akartak demokráciát.

Az ellenzéki csoportocskák vezetőinek eljárását az sem mentheti, hogy bármennyire is a néptől kapott fölhatalmazás nélkül bocsátkoztak tárgyalásokba annak sorsáról, azért volt közöttük és a kommunisták között egy különbség. Az utóbbiak bár megtehették volna, szándékosan nem kerestek a néptől megbízást, míg az ellenzékieknek erre nem volt addig lehetőségük. Talán úgy menthették föl magukat, hogy nem tehetnek róla, hogy nem tudták a népi fölhatalmazást megszerezni, és ha fönnáll a lehetőség a Pártállam kezéből az irányítás átvételére, az alkalmat meg kell ragadni. Mégsincs ilyen mentségük. Nem létezett ugyanis olyan sürgető tényező ami magyarázhatta volna a népnek a sebesség érdekében történő megkerülését. Egészen világos kellett, hogy legyen a résztvevők előtt, hogy a Szovjetunió nemzetközi tárgyalásokon is elkötelezte magát az egész térség föladására, és az is, hogy a magyar kommunisták részéről semmiféle veszély nem fenyegetett a hatalom megtartásának megkísérlésére. Nem létezett jó ok nem megvárni a félelem béklyóitól szabaduló nép igényeinek megfogalmazódását, és politikai formában történő kikristályosodását, egy lentről fölfelé épülő demokratikus képviseleti struktúra fokozatos kiépülését. Csakhogy éppen ettől tartottak. Sietségük ennek megelőzésére irányult. Nem volt ugyanis garanciájuk arra, hogy egy így kibontakozó új országban nekik maguknak is jutna bármilyen szerep.

Demokratikus elkötelezettségük hiánya egyértelmű, de még inkább kiderül abból, hogy a kommunistáknak abba a javaslatába is belementek, hogy a tárgyalások a nyilvánosság kizárásával follyanak. Ez már nemcsak tökéletlenséget jelentett a demokrácia szemszögéből, de aktívan is volt antidemokratikus. Az, hogy nem választott, tehát önjelölt csoportocskák, akik a Pártállammal szemben szavakban mint a demokrácia letéteményesei léptek föl, ahhoz is merték venni a bátorságot, hogy nyíltan a Pártállammal vállaljanak közösséget, az így eleve gyanakvással kezelt néppel szemben, szinte hihetetlen. Hogy beleegyezzenek abba, hogy az ország sorsáról szóló tárgyalásokon elhangzottakat maguktól az érintettektől zárják el, miközben ha megbízásuk nélkül is, de elvileg a nevükben járnak el, mélyen rosszhiszemű lépés volt. Innentől az összes párt összes vezetőjét, aki az így folytatott kerekasztalon részt vett, elkerülhetetlenül és egységesen hiteltelennek kell tekinteni. Ha őszintén demokraták, ha az ország javát keresik, ilyen föltételt semmiképpen sem fogadnak el. Ezen a ponton végleg világossá vált, hogy más, a demokráciától idegen meggondolások vezetik őket.

Kétségtelen, hogy ha a magyar nép előtt világosabb lett volna a demokratikus gyakorlat természete, illetve ha kevésbé korlátozza cselekvőképességét a diktatúra évtizedeinek bénító tapasztalata, a zárt ajtók mögötti tárgyalások hallatára, a nevében föllépő, akkor még semmilyen jelentős támogatottsági bázissal nem rendelkező egész értelmiségi társaságot egyszerűen félretolta volna.

Ez a lehetőség nem is kerülte el a pártok figyelmét. Nagyon tartottak attól, hogy az öntudatra ébredő nép önálló kezdeményezésbe fog, és maga fogalmazza meg elvárásait. Ennek megelőzésére állították be a helyzetet a kerekasztalon résztvevő – ez már kimondható – áldemokratikus pártok alaptalanul olyannak, mintha a „kellő óvatosság” hiánya esetén a még létező munkásőrség, illetve a még ki nem vonult szovjet csapatok részéről valamiféle fegyveres föllépés veszélye fenyegetett volna. Ezt szüntelenül hangoztatták, pedig az adott helyzetben nyilvánvalóan nem volt igaz. Eközben önmaguk, mint a demokratikus átalakulás irányába – szerintük – egyedül megfontoltan haladó pártok számára előlegezett bizalmat kértek. A taktika bevált. A mesterségesen keltett aggodalom eszközével nagyrészt sikerrel semlegesítették a nép önálló kezdeményezésre hajlamos részét.

Ezzel karöltve folyt az a hamis fogalmak szüntelen szajkózására épülő, ezzel a nép tisztánlátásának, ítélőképességének elhomályosítását célzó kampány, mely elejét kívánta venni, hogy a társadalom részéről megfogalmazódjon a kommunizmus alatt elkövetett bűnökért esedékes felelősségrevonás követelése. Az „európaiság” és „boszorkányüldözés” emlegetésétől volt minden hangos. Amikor „európaiság”-ról beszéltek, azt sugallták, mintha a Nyugaton valami olyan magasabbrendű, ezáltal követendő erkölcsiség létezne, mely természetesnek tekinti akármilyen súlyos bűnözők futni hagyását, ha bűneik politikai hátterűek. Ez teljesen félrevezető volt. A valódi európaiság szempontjából nem jelentett nehézséget például 1945-ben náci tömeggyilkosok bíróság elé állítása.

Hasonló volt a helyzet a „boszorkányüldözés” vonatkozásában. Ahol ilyen történik, ott ártatlanokat vonnak felelősségre olyasmiért, amit el sem követtek, sőt bűntény sincs. Csakhogy a magyar kommunisták közül egyeseket súlyos bűnökért terhelt felelősség. Hogy a felelősségrevonást elkerüljék, ahhoz folyamodtak, hogy az ellenük jogi eljárás indítását várhatóan követelőkre ráfogták, hogy azok nemcsak a körülírható bűnök elkövetőit, de a Párt minden tagját is el kívánják marasztalni, és a jövőben együttesen, méltánytalanul hátrányos helyzetbe akarják juttatni. Pedig erről szó sem volt. Valójában a „boszorkányüldözés” rágalom volt, a jogi és társadalmi igazság keresőinek preventív megrágalmazása, és védekezésbe kényszerítése. Sikerült is elszabotálni minden felelősségrevonást.

Sok későbbi fejlemény árnyékát vetítette előre az áldemokratikus pártoknak az ebben a kérdésben tanúsított magatartása. Viszatekintve világos, hogy már ekkor kialakult köztük egy fajta koordinált szereposztás. A kerekasztalon résztvett összes párt valójában ugyanazt kívánta: a felelősségrevonás elmaradását. Csendestársként több mint egy negyed évszázadon át voltak már a Párt tényleges szövetségesei. Noha a még kétpólusú eliten belül az ő javukra volt éppen folyamatban súlyponteltolódás, fölismerték, hogy éppúgy szükségük lesz korábbi kommunista szövetségeseik támogatására a kerekasztalon közösen kisemmizett néppel szemben ezután is, mint azoknak volt addig őrájuk. Ezért nem szorgalmazták azoknak semmilyen elszámoltatását. Ezt azonban így nem vallhatták be. Emellett, ha már a minél sokoldalúbbnak álcázandó demokratikus közélet színlelésének érdekében több pártba rendeződtek, szükségesnek is látszott egymás között, ahol lehet, a véleménykülönbségek meglétének legalább a látszatát fönntartani. Voltak akik azonosultak az „európaiság” és „boszorkányüldözés” fémjelezte nézetekkel, míg mások, más húrokat pengettek. Győzelme esetére az MDF „tavaszi nagytakarítás”-t, azaz a kommunizmus alatti bűnök elszámoltatását helyezte kilátásba, ami könnyen lehetett döntő tényező sikeres szereplésében. Csak aztán amikor kormányra került, a „tavaszi nagytakarítás” – hogyan, hogyan nem – elmaradt.

Ezrek hóhérainak és más súlyos bűnök elkövetőinek futni hagyása csak kiteljesítette azt a már korábbi, egy kívánatos belső megújulás és társadalmi megtisztulás szempontjából végzetes elvtelenséget, hogy akik együttesen a kommunista párt alternatívájaként léptek föl, magukat tőle demokratikusnak mondott mivoltukban különböztették meg, és mint ellenfeleit ekként népszerűsítették, elfogadták az új helyzethez nyilvánvalóan csak a körülmények kényszere miatt, pusztán deklaratívan alkalmazkodó MSZMP-t magukkal egyenértékű demokratikus pártként. Ami az MSZMP-MSZP őszintétlenségét illeti, annak legjobb mutatója, hogy nem oszlatta föl önmagát. Képtelenség annak még az elképzelése is, hogy egy a diktatúrát magát jelentő szervezet attól váljon demokratává, hogy külföldi fegyveres támogatói elhagyják.

A tárgyalások legfontosabb nyilvánosságra került eredménye az egyedülálló választási rendszer volt. Legföltűnőbb eleme az ún. „jelölés”, amit szükségességként fogadtatták el a demokratikus működés részleteiben tájékozatlan lakossággal. Annyi persze tény, hogy jelöltek nélkül nem lehet választást tartani. Demokráciákban azonban – formalitásokon kívül – a jelöltállítás abból áll, hogy akik kívánják, bejelentik indulási szándékukat. Ettől válnak jelöltekké. Vagy egy párt jelöli ki őket a soraiból, hogy induljanak a nevében. Van tehát egyik oldalról a szándék bejelentése a képviselői állás megszerzésére – ez, és csak ez a „jelölés” –, a másik oldalról, a választók oldaláról, azután annak eldöntése, hogy ezt ki kapja meg. Ez a szavazás. Amit a kerekasztalnál kitaláltak, hogy a választók ilyen címen leadott szavazataitól kell, hogy függjön, hogy ki lehet jelölt, értelmetlen ellentmondás. A választók soha sehol sem „jelölnek”, hanem ha bármit is tesznek e minőségükben, akkor amit tesznek az az, hogy szavaznak. Ami nem a szavakkal játszást, hanem a tényeket illeti, így van ez Magyarországon is, akkor is, ha ahogyan ez történik, a választások első fordulóját valami másnak álcázzák, „jelölés”-nek nevezik.

Hogy miért teszik ezt? Egyszerű. Ez az első forduló, ahogyan láttuk, bármiképpen hívják is, valójában szavazás. Mégpedig a választó személyi számával ellátott, aláírásával érvényesített szavazólapok begyűjtéséből álló, tehát nyílt, azaz nem demokratikus szavazás. Ez az, amit a törvény megalkotói el kívántak kendőzni. Manipulálhatósága miatt építették bele a választási rendszerbe, annak garanciájaként, hogy biztosítsák a kommunisták részéről korábbi csendestársaik számára a hatalom zökkenőmentes átjátszását.

A demokratikus választás szerte a világban sokféle lehet, és sokféle is. Egyvalami azonban biztosan soha nem lehet. Olyan, hogy a szavazatok leadása nyíltan történjen, és így az állam tudomást szerezhessen arról, ki kire szavazott, netán a választót döntéséért felelősségre is vonhassa. Ez egyértelmű. Ahol nyílt szavazás van, ott nincs demokrácia. Akárhogyan elnevezett beépítését a választási folyamatba lehetetlen bármivel is igazolni. A kerekasztalon részt vevőknek vétójoguk volt. Azokat, akik ezt a választási rendszert kidolgozták, illetve elfogadták, meg nem vétózták, lehetetlen demokratáknak tekinteni.

A társadalom részéről az antidemokratikus folyamattal szemben szervezett ellenállást egyedül a Dr. Krassó György szellemi irányításával működő Magyar Október Párt képviselt. A hatalom átjátszása e párt adminisztratív eszközökkel történt semlegesítését követően vált teljessé.

Ennek nyomán nem tűntek el a meggondolások, melyek antidemokratikus föltételek melletti együttműködésre indították a pártokat. Ez természetes is, hiszen az Antall kormány hivatalba lépése csupán kezdetét jelentette annak aminek elérése érdekében egymással közösséget vállaltak. Ekkor nyílt meg előttük az addig csak meglátott lehetőség. Folytatódó együttműködésük félreérthetetlen. Bármennyire is a keserű szembenállás látszatát keltik, ha az egymásra zúdított vádaktól hangos is a teljes nyilvánosság, az események leleplezik, hogy továbbra is összejátszanak. Föltűnő például, hogy mennyire egy forgatókönyvre épültek a rendszeresen kipattanó korrupciós botrányok. A szálak a kormányzó párthoz vezetnek. Az ellenzék számonkér, de alatta, mire kormányra kerül, az „ügy” elalszik. Rendszeresen, kölcsönösen. Kéz kezet mos. Hasonlóan mentette meg tavaly Orbán a kipattant beszéde miatt sarokba szorult Gyurcsányt. Amikor minden demokratikus meggondolás új választás tartásáért kiáltott, mikor a kérdés a kormány legitimitása volt, olyankor a népszavazás elodázó ötlete a helyzetet hamisan jelenítette meg úgy, mintha a problémát egyes intézkedések jelentenék. A Fidesz így oldotta meg, hogy úgy segítsen a kormánynak a fölhördült nép lecsendesítésében, hogy közben még aktív ellenzéki tevékenységet is tudjon színlelni. Az igazi kérdésről ezután nem is lehetett már szó. Jogi huzavonákat állítottak az érdeklődés középpontjába, éppúgy, mint amikor az MDF-kormány kerülte el a kommunizmus bűnözőinek felelősségrevonását.

Újdonság az elit belső átstruktúrálódása, majd egységesülése volt. Azáltal, hogy mindnyájan demokratáknak mondták magukat, és egyaránt őszintétlenül, ezek az egymáshoz évtizedeken át hasonuló rétegek már nem is maradtak megkülönböztethetőek. Ennek nem mond ellent, hogy nem egy pártba szerveződtek. Éppenhogy a többpártiság volt a kulcsa, hogy azóta is sikerrel követhették a választott közös utat az ország erőforrásainak minél nagyobb arányú megszerzése érdekében.

A kommunisták előtt az ötlet nem volt ismeretlen, hogy a demokráciát azzal is ki lehet játszani, hogy pártok a népnek látszólagos döntési szabadságot adva állítanak választóiknak csapdát. Úgy, hogy bárkire is szavazzanak, ugyanannak az érdekcsoportnak egy magát önállónak álcázó tagját fogják kormányra emelni. Azért volt ez számukra ismerős, mert ők eszelték ki a nyugati demokráciák megrágalmazására. Előadásukban Nyugaton az összes nem kommunista párt az „uralkodó osztály” közösen népellenes érdekeit képviselte. Kézenfekvő volt a Magyarországon kialakított helyzetben addigi csendestársaik pártjaival karöltve a más ellen vádként hangoztatott módszerhez maguknak folyamodni.

Ami 1990 óta Magyarországon politikai élet címén történik, az lényegét tekintve színjáték, a demokratikus közélet létezésének színlelése. Hogy a korábbi jelszó és szimbólumrendszert gyökerestül megváltoztatták, ezen nem változtat. Az számít csak, hogy a népet, melyet a demokrácia elveinek és normális gyakorlatának megcsúfolásával eszközként használnak, megint sikerült kihagyni a döntéshozatalból. A pártok érdekei annyiból közösek, hogy a néppel, mely egyedül jelenthet uralmuk számára fenyegetést, mindannyian szembenállnak. Fölocsúdásának megelőzésére szolgáló eszközük az egyes pártokat támogatás szerinti megosztás, de az is, hogy igyekeznek megvonni tőle mindent ami közösségi siker érzést és ezzel az összetartozás élményét hozhatná számára. Pártpolitikai álküzdelmekre irányítják a figyelmét, hogy ne ismerhesse föl a valóságot, hogy a pártok nem eltérő nézetek képviselői, hanem egymással véd- és dacszövetségben álló, párt mezben föllépő, csak részlegesen eltérő érdekcsoportok.

Valódi arculat nélküli pártoknak, hogy szavazatokat kereshessenek, azonosítható szerepeket kellett magukra ölteniük, melyek látszólagos képviseletében fölléphetnek. De, hogy a más miatt életrehívott szervezethez kerestek forgalmazható eszmeiséget, az kiderül abból is, hogy ezek a szerepek, mint a rosszul szabott ruha a viselőjére, mennyire nem illenek az egyes pártokra. A balolaliként ismert a gyakorlatban jobboldali módon politizál, és viszont, míg a liberális az ártatlan állampolgárokat brutálizáló rendőri terrort dicsőiti, és olykor idegengyűlöletre uszít.

Nemcsak azonosítható saját arculatra van azonban szükségük, ahhoz, hogy nép részéről támogatást szerezzenek, hanem arra is, hogy olyan problémák kerüljenek a köztudatba, melyekről álláspontjuk szembeállítható. Ha minden párt lényegében ugyanazt akarja, természetesen nincs miért támogatni egyiket sem a másik rovására, és persze szóba sem jön, hogy az emberek figyelmét saját gazdasági természetű manővereikről egymás közötti látszatküzdelemeikre irányítsák. Minthogy valódi ellentéteik nincsenek, ami valódi kérdés pedig az országban nagyon is létezik, azt a nép elől éppenhogy rejteni akarják, nyilvánvaló, hogy a kérdések, melyekről a leghangosabban csatáznak, csak álproblémák lehetnek. Nincs is bennük hiány. Különösen kedvelik a jelképekről szóló véget nem érő marakodást. Acsarkodás folyik szobrokról, turulmadárról, kitüntetésekről, zászlóról, és nem utolsósorban arról az álproblémáról, amit antidemokratikus rendszerek hagyományosan használtak a társadalom figyelmének igazi kérdésekről elterelésére: egy nem létező „zsidó kérdés”-ről, az „antiszemitizmus” ellen-vádjával együtt. A kölcsönös vádaskodások egymást indukáló mechanizmusa lassan önnfenntartóvá válik, főként azáltal, hogy az egyes pártokat támogatók között fokozatosan gyűlöletté pumpált szembenállás reflexszerűvé vált már. Az álvalóság érzelmileg megközelített álügyei kiszorítják a valóság racionális érzékelhetőségének még a lehetőségét is. A társadalom arra kondicionálódik, hogy bármi történjen is, azonnal az ilyen oldal – olyan oldal hamis tükrében próbálja meg értelmezni. Ez idővel csak szétesésére vezethet.

A nép csapdában van. Elhitették vele, hogy demokráciában él, és ha javítani szeretne sorsán, ezt választások alkalmával teheti meg. Az emberek ugyan már fölfogták, hogy sokat egyik párttól sem várhatnak, de a bőrükön érzett, éppen aktuális rosszból meg-megpróbálják kiszavazni magukat, ha rá is ébredtek, hogy ez csak egy másik rosszba történhet. Ezért beszélnek folytatódó önáltatással mindkét „oldal” támogatói saját oldalukról, mint „a kisebbik rossz”-ról. Ez mutatja az egész képtelen helyzet lefelé vezető irányát. Fejlődés ilyen körülmények között értelemszerűen nincs. A helyzet olyan, mint a malom nevű játékban az ún. csiki-csuki. Az adott keretek között a nép, ha választ, csak önmaga ellen léphet.

Szerencsére a viszonyok olyanok, hogy a kiúttalan áldemokratikus rendszer megszüntetését könnyen és békésen el lehet érni. Hamis az az állítás, hogy a demokráciát leginkább a választáson való részvétellel lehet támogatni. Ez – így – nem igaz. A demokrácia lényege az önrendelkezés jogának gyakorlása. Ha úgy alakul, hogy szavazás ezt nem tudja szolgálni, akkor a nem szavazás az eszköz mellyel e jogot érvényesíteni lehet. Kétségtelen, hogy ha az emberek, amikor nincs kik közül választani, nem szavaznak, az áldemokratikus rendszer elveszti legitimitását. A választástól való távolmaradás egy csapásra számolná föl a megosztottságot. Amint nyilvánosságra kerülne, hogy a lakosság elsöprő többsége nem szavazott, elkezdenének másképpen nézni egymásra az emberek. Az összetartozás fölismerése katarktikusan hatna, és a pszichikai válaszfalak leomlásával a nép önbecsülésre ébredését hozná. A zsákutcából csak ez jelenthet kiutat. Ettől hárulhat el az a pszichológiai akadály, mely a nép saját ereje fölismerésének az útjában áll. Máshoz mint önmagához úgysem fordulhat. A már szinte mindenki által óhajtott megújulásnak elsősorban lelkinek kell lennie. Nem kétséges, hogy az önbizalmát megtaláló társadalom maga dobná hamarosan a fölszínre azokat az új embereket és erőket, akik maguk sincsenek egyelőre tudatában a rájuk a jövőben váró szerepnek. Mindenki tisztában lenne egy kellő támogatottság nélkül alakult kormány erőtlenségével, mely az erjedés idejére csak a legalapvetőbb, de szükséges funkciók ellátására volna képes. Nincs értelme a csak a bénult tehetetlenség igazolására törekvő eleve rossz kérdésnek „És utána kik vennék át a vezetést?” Értelmetlen és káros ilyesmin töprengeni. Éppen az a cél, hogy a társadalom megkapja az esélyt arra, hogy ismeretlen, de kétségkívül létező tartalékai a fölszínre kerüljenek. Éppen az a probléma, hogy az évtizedek óta a saját érdekében országló, a hatalmat magának kicsalt, azt azóta együttesen bitorló elit elveszi a levegőt minden tőle független erő megjelenésétől. A mostani viszonyok között már tisztességes embernek eszébe sem jut nálunk az undorral kezelt, a korrupcióval asszociált politika közelébe menni.

A kommunista gondolkodás terhes öröksége az az elképzelés, hogy a jövőt koreografálni kell. Ennek csak az ellenkezőjétől remélhető jó eredmény. Értelmetlen minden csodavárás is, készen vagy kívülről kapott megoldásban bízás is, ami pedig nagyon mélyen és bénítóan hatja át a közgondolkodást. A múltban keresett dicsőség felé fordulástól sem lehet a helyzet javulását várni, és nem segít, ha az átlag magyar abban az önáltatásban keres vigaszt, hogy „mindenhol ilyen a politika”. Csak a valóban demokratikus keretek kialakítása a fontos, a többi fölszabadult spontán erők megjelenésén múlik. Abszurditás föltételezni, hogy egy tízmilliós, rétegezett társadalommal rendelkező államban nincs alternatívája néhány, a hatalomba magát odatrükközött kis csoport uralmának. Csak az esélyt kell megkapnia a társadalomnak a kibontakozásra. Ebben kell bízni, a magyar nép erejében és képességeiben. Kiút, ha van, és miért is ne lenne? – csak ettől remélhető.

Kapcsolódó linkek

• A Kibulizott Ország