indy.media.hu független média központ

Varázsvölgy

Küldetés a Varázsvölgyben 1. — GENEVA03

2003.12.08.

Megérkezünk, körbenézünk: hihetetlen, de úgy tűnik, valóban van valamiféle nemzetközi
közösség, ami lehetővé teszi, hogy két horizontkutató ad hoc-jellegű Genf-expedíciója
mégse bizonyuljon cizelláltan kidolgozott öngyilkossági kísérletnek.







1. Dec. 07. (este) 08. (reggel-délután)



A hálókocsis vonatozás izgalmas kalandnak bizonyul, az éjszaka közepén felébredve
nem találom Maxot a mellettem lévő ágyon. Elmondása szerint áramot keresett a
vonat teljes hosszán, persze csak az első osztály folyosóin van, ott viszont használható.
Elkezdte fordítani Alan Toner cikkét, aminek az első részlete azóta olvasható
az Indyn. Útközben összeakadt egy hajléktalankinézetű svájci fickóval, aki tizennégy
nyelvet beszél, a világ számtalan országában képviselte a General Motorst, és
jelenleg a visszavonuláson gondolkozik, nemzetközi éttermet akar nyitni, ahol
magyar hajléktalanokat alkalmazna. Előbb azonban hazamegy, hogy kiváltson magának
némi pénzt, majd Budapestre visszatérve átvágja annak a prostituáltnak a torkát,
aki a Keletiben ellopott tőle háromszázezer forintnyi eurót, miután lelejmolta
egy cigire. Ennyit az esti mesékről.



Zürichre virradva szembesülnünk kell a kemény igazsággal a svájci pontosság ügyében:
bár a Genfbe induló vonat valóban akkor indul, amikor a vágány melletti óra másodpercmutatója
egészre ér, a végső úticélunkat harminc perc késéssel érjük csak el, és közben
át is kell szállnunk Lausanne-ban. Ennek ellenére kimondható, a kocsik kényelmesek
és nagyok az ablakok, úgyhogy nem nagyon zavartatjuk magunkat. Közben a nagyszülői
hagyatékból előhalászott ?Panoráma? útikönyv sorozat Svájc-kötetével szórakoztatjuk
magunkat, képzett esztétákként kacarászunk a Mont Blanc ?rózsaszínen irizáló,
csodás tömegéről? áradozó mondatokon.



Az ellenkonferencia helyszíne az Usine (Üzem) Színház negyedik emelete, egy nagy
terem, ahol általában 30-40 ember tartózkodik (néha van egy kutya is), a laptopok
száma pedig még ezt is meghaladja. Megérkezünk, körbenézünk: hihetetlen, de úgy
tűnik, valóban van valamiféle nemzetközi közösség, ami lehetővé teszi, hogy két
horizontkutató ad hoc-jellegű Genf-expedíciója mégse bizonyuljon cizelláltan kidolgozott
öngyilkossági kísérletnek. Van áram, WiFi Internet kapcsolat, és néhány óra múlva
ingyenkaja is (friss kenyér, sajt, alma), amivel általában egy kedves szemüveges
lány foglalkozik, aki olyan népszerűségnek örvend, hogy bevallása szerint azon
gondolkozik, csinál magának egy pólót, amin ez áll: ?I AM NOT YOUR FUCKING SECRETARY?
(nem vagyok a kibaszott titkárnőd).



Felinstallálódunk, megkezjük a munkát: végső formába öntjük Alan cikkét (időközben
vele is összefutunk), networkölünk a kollektívával (Max örömmel üdvözöli Lisét,
az olasz Indymedia aktivistáját, akivel Párizsban találkoztak először, az ESF-en),
és igyekszünk tájékozódni. Szállásunk még mindig nincs, de legrosszabb esetben
itt alszunk a laborban (kellemes istállómeleg van, mosdók, konyha, ilyesmik):
nem aggódunk ? egyelőre. Este kisebb séta a belvárosban: Genf ízlésesen feldíszített,
tisztességes Nyugat-Európai város, egy szimpatikus könyvesboltban beszerezzük
Blanchot és Bataille néhány megszerezhetetlen és utolérhetetlen művét, majd vissza
a laborba, a megbeszélésre. Valami készül: pontosan senki nem tudja, micsoda,
de mindenesetre működni látszik. A körülmények nekünk dolgoznak.

KÜLDETÉS A VARÁZSVÖLGYBEN 2.

2003.12.10.



Most éjszaka van, a negyedik emelet még mindig a legproduktívabb helyszínnek tűnik
az összes közül: talán azért mert itt van a konyha, és az emberek mindig szeretnek
a tűzhely közelében lenni.







Dec. 08. (éjszaka) 09. (délelőtt-délután)



Az utazó infóaktivista három különálló, egymásról többé-kevésbé lecsatlakoztatható
részből áll: testből, szellemből, és hordozható számítógépből. A testével nemigen
foglalkozik (amíg a létfenntartása biztosítva van), leginkább arra használja,
hogy a szellemébe beérkező információkat az ujjain át a laptopba táplálja, onnan
pedig kivesse az információs tér hatalmas tengerére. Ember és gép szimbiózisban
élnek, közös céljuk a minél több információ előállítása. Jegyzetelünk, legépelünk,
formába öntünk, feltöltünk, fordítunk, összefoglalunk, dokumentálunk - minden
információs és ideológiai morzsa ezerszeres disszeminációnak van kitéve az adatcsatornákká
alakult aktivisták kommunikációs tükörlabirintusában.



A szállásunk a „La Madonna” foglaltház a folyó túloldalán, matricák, plakátok
és Szűz Mária-ábrázolások mindenütt, a szobában egy egész jó állapotú zongora
és egy papírmasé szökőkút. Elhelyezkedünk, majd elindulunk felfedezni a pincét.
Az alagsor egyik sötét zugában egy magányos alakot látunk, amennyire látszik,
zenét csinál. Pár perc múlva már beszélgetünk az otthonról hozott fehérbor mellett:
a francia születésű fickó most itt csinálja csütörtökönként a bárt, egyébként
dolgozik, és éjszakáként zenét csinál egy 70-es évekből itt maradt elektromos
orgonán. Azt mondja, a 80-as 90-es években rengeteg genfi foglaltház volt, most
viszont sorra zárják le őket. Szó kerül a gazdasági recesszióról, munkanélküliségről,
a genfi hajléktalanokról: ennyit a kikezdhetetlenül gazdag Svájcról alkotott sztereotípiákról.




Kilencedikén a Polimedia Lab szétkergetése általános kiábrándultságot hoz magával,
bár az információs gépezet megállíthatatlan: a történések ezer formában kerülnek
rögzítésre, és vettetnek ki a világháló és a média terébe. Egy kicsit mindenkiben
felerősödik a szabadságharcos-feeling, bár a legtöbben már hozzászoktak ehhez.
Este egy amerikai sráccal beszélgetünk: azt mondja, Amerikában és más Nyugat-Európai
országokban sosem költ pénzt alapételekre, mivel a nagyobb szupermarketek zárás
után óriási mennyiségű friss élelmiszert dobnak szemétre teljesen fogyasztható
formátumban (a cégek szerencsére mindent bezacskóznak). Egy másik olasz lány,
akinek bejárása van a hivatalos WSIS-eseményekre, a konferencia hihetetlen fényűzéséről
beszél, a egyik süppedős szőnyegekkel borított hall közepén lévő forgó (!) szökőkútról,
és a százgépes Internet-kávézóról, meg hogy a konferenciára költött pénzből nagyjából
két afrikai országot lehetne kihúzni a gazdasági összeomlásból. (A reprezentációs
költségekkel azért sem pótoltak a szervezők, mivel a szervezethez 2002 szeptemberében
csatlakozott Svájcnak ez az első ENSZ-rendezvénye, amit vendégül lát.)



Este megnézünk egy filmet a genovai dokkmunkások szervezetéről: ez az első világháború
után alakult csoport egész Olaszországban (és talán a világon) egyedülálló önrendelkezési
jogokat vívott magának, maguk választják a vezetőiket, maguk szabják meg a munkarendjüket,
saját bankkal rendelkeznek, és saját maguk állapítják meg fizetésüket is, ami
állítólag magasan veri az egyetemi tanárok béreit is. De, mondja a film készítője,
mondjunk egy okot, amiért a kétkezi munkásoknak alulfizetettnek kellene lenniük?
A dokkmunkások szervezete egy megvalósult kommunista utópiának tűnik, bár (vagy
éppen ezért) a szervezetnek ugyanúgy meg kellett küzdenie a helyi kommunista párttal,
mint annak idején a fasisztákkal. Hasonló rendszerek felállítására számtalan példát
ismerünk, mégis mindegyik katasztrófába torkollott. A film készítője szerint fontos
mozzanat, hogy ezek a munkások nem termelnek semmit, hanem szolgáltatásokat nyújtanak
- de persze a helyzet ennél sokkal cizelláltabb. Ennek ellenére érdekes egy megvalósult,
működő rendszert látni, akkor is, ha a szervezet fénykora óta sok minden változott:
a konténerek megjelenésével a szükséges munkások száma a korábbi egytizedére csökkent,
a többieknek pedig idő előtt nyugdíjba kellett vonulniuk, persze a szervezet által
biztosított, emberhez méltó körülmények között. De a szervezet, bár új formában,
ma is működik: csodák még vannak ezek szerint, bár a jelentőségük egyre csökken.




Most éjszaka van, a negyedik emelet még mindig a legproduktívabb helyszínnek tűnik
az összes közül: talán azért mert itt van a konyha, és az emberek mindig szeretnek
a tűzhely közelében lenni. Ma lettem húsz éves, a világról alkotott képem pedig
rohamosan árnyalódik. Ha minden igaz, holnap végre elkezdődik a Strategic Conference,
a Geneva03 ellenkonferenciája. Ott leszünk. Bizalmunk az ősi erényben.

KÜLDETÉS A VARÁZSVÖLGYBEN 3. — Dec. 10. (délelőtt-délután)

2003.12.11.



Az optimizmus és a munkakedv végigsöpör a kollektíván, a hamvaiból feltámadt Polimedia
Lab-ben egymást érik a tv- és rádióinterjúk, mindenki jó hangulatban dolgozik.








Győzelem! Birtokba vesszük a Palladiumot: ez egy hatalmas Petőfi csarnok-szerű
épület, remek vécékkel, zuhanyzókkal, nagy konyhával, és 1 megabyte-os Internet-kapcsolattal.
És reggeltől estig a miénk. Az optimizmus és a munkakedv végigsöpör a kollektíván,
a hamvaiból feltámadt Polimedia Lab-ben egymást érik a tv- és rádióinterjúk, mindenki
jó hangulatban dolgozik.



Tegnap este már tizenkét ember és két kutya aludt a La Madonnában teljes egyetértésben,
nagyrészt olaszok és zürichiek, minden négyzetmétert kihasználva. Amíg a többiek
a Polimedia Lab felállításán dolgoznak a Palladiumban, az Usine színháztermében
megkezdődik a Stratégiai Konferencia. Először Jesus Rodriguez beszámolóját hallgatjuk
meg a venezuelai helyzetről, és arról, hogy a szélsőjobbosok által dominált médiából
kiábrándulva hogyan alakultak meg Venezuelában is a Chávez elnököt támogató független
médiaközpontok, mint amilyen Jesus szervezete is, a http://aporrea.org. Jesus
felháborodva mesél a népi mozgalmat szabotáló jobboldali média hazugságairól,
és felveti, hogy a nagy szólásszabadságban talán túl sok minden van megengedve,
és lehet, hogy ezt mégis korlátozni kellene valahogy. A legtöbben tiltakoznak:
az információ szabadságharcosai nem érthetnek egyet az információáramlás bármilyen
formájának korlátozásával. Igyekszünk tisztázni a helyzetet: két különböző szabadságot
keverünk itt össze ugyanis. Egyrészt van a tartalom szabadsága, másrészt a hozzáférésé.
A tartalom szabadságában benne van, hogy bárki azt mondhat, amit akar (vagyis
hazudhat is, ha úgy tartja kedve), ezt semmiképp sem korlátozhatjuk. A szabadság
az ilyen esetekben inkább ott sérül, hogy nem mindenki jut szóhoz, nem mindenki
fér hozzá az embereket tájékoztató médiához: inkább azon kell dolgoznunk, hogy
mindenkinek lehetősége legyen elmondani a saját igazát. Tulajdonképpen az egész
független médiás aktivizmus erről szól: az igazság kereséséről, hogy vajon kinek
hihetünk, és kinek nem - és minél több igazság szólal meg, annál több esély van
arra, hogy valahol az igazság is megjelenlen.



Ez után Sasha Constanza-Chock beszél a két héttel ezelőtti miami eseményekről:
a konferencia kissé háborús hangulatot ölt, de végülis ez is volt napirenden a
mai délelőttre - „jelentések a frontról”, írja a program. Később áttérünk a főleg
Olaszországban és Spanyolországban működő „hacklab”-mozgalomra. A hacklab-ekben
újrafelhasznált, kidobott vagy felajánlott számítógépeken szabad szoftvereket
és alternatív technikai megoldásokat fejlesztenek, hogy a tradicionális felhasználói
státuszból kilépve a technikát valahogyan visszahódítsák a hivatalos gyártóktól,
és az előregyártott megoldások kényszerzubbonyából. Workshopokat és találkozókat
tartanak, ahol megpróbálják a technológiát közelebb hozni az emberekhez, megtanítják
a szabad szoftverek használatát és fejlesztését, hogy végül a résztvevők ugyanúgy
maguk termeszthessék a szoftvereiket, mint ahogyan a hacklab-ek kertjeiben a kollektíva
tagjai maguk termesztik a zöldségeket. Ugyanakkor, bár a meglévő technológiát
valamelyest vissza tudjuk hódítani, még mindig nem tudunk „zöld számítógépeket”
gyártani, amik nem olyan anyagokból készülnek, amikért embereknek meg kell halnia
a bányákban. Persze, a nagy cégek közül egyiknek sem áll érdekében ilyen kutatásokat
folytatni: ránk marad a feladat, hogy kidolgozzunk magunknak valami megoldást.




Ezeknek a hacklab-eknek a tagjai egyrészt technológiai (‘geek’), másrészt baloldali
aktivista-múlttal rendelkeznek - felvetődik a kérdés, hogy a két szférának milyen
a kapcsolata egymással, és mi ennek a helyzetnek az oka: hiszen régebben a baloldal
meglehetősen bizalmatlan volt a technológiával szemben. Egyrészt persze a technológiai
fejlődéssel minden életbenmaradásra törekvő politikai mozgalomnak lépést kell
tartania; szó kerül az angol SWP-ről (Social Workers Party, szocialista munkáspárt),
akik egy ideig stratégiát csináltak abból, hogy nincsenek jelen az interneten,
mégis szépen lassan kénytelek voltak legalábbis levlistákat felállítani ők is.
Ugyanakkor már csak azért is kézenfekvő a baloldal és az internetes társadalom
összekapcsolódása, mert az Internet lényegénél fogva radikálisan egyenlőség-alapú.




Az előadások után átvonulunk a Polimedia Lab-be: úgy tűnik, a Világszellem (a
konyhával együtt) ide költözött az Usine negyedik emeletéről. A kajaellátás várakozáson
felül bőséges, jóllehet semmilyen hivatalos támogatással nem rendelkezünk ebben
a tekintetben: a konyhapulton lévő funkcióvedlett söröskorsóba mindenki annyi
pénzt dob be, amennyit tud és akar. Az ételek egy részét ebből vásároljuk meg,
de legalább ennyi érkezik néhány dörzsölt aktivista tevékenységének köszönhetően
is: a Varázsvölgy2-ben említett amerikai srác zsákszámra hozza a valóban friss
és ehető zöldségeket a szupermarketek szeméttárolóiból, a kétes munkamódszerekkel
dolgozó Yomango-kollektíva pedig egyéb élelmiszerekkel látja el a kollektívát
(az ételbeszerzés kétes módszereiről holnap előadást és worshopot is tartanak,
amit gyakorlati tevékenység követ majd, a meglovasított kajákból pedig hatalmas
lakoma készül péntek estére).



A Palladium nagyterme nagyjából arra hasonlít, ahogyan az ismeretterjesztő rajzfilmekben
az emberi agyat szokták modellezni: sok kis ember rohangál és gépel a képernyők
és kábelek erdejében, és úgy tűnik, mindenki tudja a helyét az egész gépezetben.
Személy szerint még nem találkoztam ennyire zökkenőmentesen önszabályozó rendszerrel:
egy teljes high-tech stúdiót és laboratóriumot építettünk fel és üzemeltetünk,
rengeteg embernek biztosítottunk szállást, zuhanyzót és ételt az autoritás legkisebb
felhangja nélkül, és anélkül, hogy bármi az itt lévő - meglehetősen drága - technikai
felszerelésekből bármi tönkrement vagy eltűnt volna.



Este a konferenciáról egy kis időre lekapcsolódva a Théatre de Saint-Gervais-ben
Maxxal megnézzük a „Ngoye, egy afrikai Antigoné” c. darabot, amit egyenesen Dakarból
hívott meg a színház: bár Max fejét néha-néha lehúzza az álom, azért nagyon jól
érezzük magunkat. Az előadás végén a tapsvihar örömdobolásba és táncba torkollik:
persze, ehhez dakariakat kellett importálni a fagyos svájciaknak. Mindent egybe
vetve a mai napon már azt történt, amiért idejöttünk: új információk, rengeteg
input. Néhány ifjú-menedzserképző tábor után („üljünk körbe, és mindenki mondja
el a nevét, és két szót, ami jellemzi”, stb.) nagy elégtétel látni, hogy anélkül
alakult ki egy valóban működőképes közösség, hogy erre bármilyen központi erőfesztés
irányult volna. Úgy tűnik, a munka és a technológia valóban összeköt. Geneva03
- konekting pípöl.





Linkek:



http://avana.forteprenestino.net/ — talan az elso IndyMediaCenter (IMC), ami
meg mindig muxik.



http://print.squat.net/en/ — egy francia SQUAT-ban (foglalt hazban) kikelt HackLab




http://www.yomango.net/ — ld. fent. Csak annyi, hogy a poszterjukra az van irva:
„Steal this poster!”

KÜLDETÉS A VARÁZSVÖLGYBEN 4. — Dec. 11. (délelőtt-délután)

2003.12.11.



A mai nap az ideológia és az elmélet helyett inkább a cselekvésről szól. Valóság-hacking.
Yomango. Demonstráció. A gép forog.







A mai nap az ideológia és az elmélet helyett inkább a cselekvésről szól: a Stratégiai
Konferencia egyik reggeli előadásán a valóság-hacking különböző gyakorlati módozatairól
beszél az angol Indymedia két képviselője, arról, hogy mit tehetünk abban az esetben,
ha nincs esély a dolgok valódi megváltoztatására, mégis akarunk tenni velemit.
Amikor például a Sengeni Információs Rendszer ellen tüntettek, ami a sengeni rendszeren
belül minden egyes ember adatait tartalmazza, egyértelmű volt, hogy a Strasbourg
egyik külkerületében lévő központ köré nem érdemes demonstrációt szervezni, mert
talán még a rendőrség sem venné a fáradtságot a kiszálláshoz. Ehelyett néhány
aktivista szállt ki a központhoz feltűnő, narancssárga kabátokban, az épület mellett
kiásták a központ információs kábelét, rácsatlakoztattak egy laptopot, és megváltoztatták
a hozzáférési kódokat, hogy bárki megnézhesse és fölülírhassa azokat, ha kívánja.
A rendőrség erre azért felfigyelt, a pletyka elkezdett terjedni, másnap pedig
az egész akciót megismételték a sajtó jelenlétében. Bár a történetből semmi nem
volt igaz (a rendszert nem törték fel), az újságírók mind bekajálták, másnap pedig
tele volt a média az eseménnyel. Ezzel a kis performansszal bár nem sikerült eltörölni
a sengeni információs rendszert, a probléma mégis bekerült a közbeszédbe, így
az akció sikeresnek mondható.



Egy másik történet a www.gat.org honlapról szól, ami néhány szót leszámítva teljesen
megegyezik a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) honlapjával: néhány szervezet ezen
a honlapon kerestül hívott meg WTO-képviselőket a konferenciáira. A meghívásokra
a tulajdonosok minden esetben válaszoltak, a kiküldött képviselő pedig nagyon
felkészülten, teljes komolysággal adott elő a szabad piac valódi lényegéről: Gandhi
protekcionista politikáját és az amerikai rabszolgaság eltörlését pocskondiázta
a szabadkereskedelem nevében, végül pedig az öltönyét leszakítva és felfedve az
alatta lévő hatalmas, sárga falloszt, az ágaskodó hímtagról mint a legújabb menedzser-eszközről
beszélt az őt körülvevő érdeklődő és jószándékú újságíróknak és résztvevőknek.
Szó került a tömegközlekedésről is: mit tegyünk, ha a jegyek árát nem lehet csökkenteni
tömegtüntetésekkel, mi mégis ingyen akarunk utazni? Nos, nem kérhetik számon rajtunk
a jegyet, ha nincs lehetőségünk azt sehol megvásárolni; ehhez pedig elég a jegyeladó
automatákra egy-egy „NEM ÜZEMEL” matricát ragasztani, és máris megvan a tökéletes
mentség a bliccelésre.



Bár ezek a megoldások csak átmenetiek, a következő csoport, a Yomango-kollektíva
a mindennapos gyakorlatokra helyezi a hangsúlyt: a bolti lopásnak ezek az excentikus
igehirdetői olyan ruhákat terveznek, amik különlegesen alkalmasak a szupermarketek
és bevásárlóközpontok polcain árválkodó termékek „felszabadítására” - szeményes
kedvencem a dán sütik fémdobozából készített kis kézitáska, ami képes leárnyékolni
a belecsempészett termékeken lévő lopásgátló jeleit, így biztosítva szabad utat
a tárgyak és vágyak áramlásának. A nagy kereskedelmi társaságok boltjaiból elcsórt
élelmiszerek aztán hatalmas lakomák alapanyagáiul szolgálnak, mint amilyen a pénteki
is lesz, itt a Polimedia Lab-ben. Az előadást gyakorlati workshop követi, a holnapi
szarkahadjárat megszervezésére.



Nem igazán tudom, mit gondoljak a Yomangóról. Valószínűleg a legszörnyűbb nyárspolgári
attitűdömet elővéve ítélném el az egészet, ha mára nem lenne egy egész világra
kiterjedő hálózat mögötte, közös vacsorákkal, saját zenei projektekkel, workshopokkal
és tulajdonképpen egy egész társadalmi mozgalommal, ami nagyon tisztán artikulálja
a média felé a tevékenység lényegét: hogy lopnak, ugyanis. Lehet, hogy az őket
körülvevő sajtóhiszti is segíti őket, hiszen eddig egyetlen nagy projektjüket
sem hiúsították meg a hatóságok, jóllehet az egyes tagok ellen általában érvényben
vannak különböző perek az egyéni akcióknak köszönhetően. Kíváncsi vagyok, mi fog
történni a holnapi akció során, de úgy tűnik, ezek a srácok tudják, mit csinálnak.


Este hatkor a cselekvés mezejére lépünk: a kollektíva kivonul a WSIS konferenciaközpontja
mellett lévő WIPO (World Intellectual Property Organisation - a Szellemi Tulajdon
Világszervezete) székháza elé, ahol a székház egyik falára egy független filmet
vetítünk ki. A „Negative Land” által készített videó Disney-figurák szájába adja
a résztvevők WIPO-kritikáját, röviden, hogy a WIPO világméretű szerzőijog-harmonizációs
terve [1] nem ismeri el a tudást mint köztulajdont [2] nem kulturális önkifejezésnek,
hanem üzleti terméknek tekinti az információt [3] nem ismeri el, hogy a bennszülöttektől
szerzett tudást a helyiek helyett mások adják el és védik le [4] emberek millióinak
életét veszélyezteti az életmentő gyógyszerek gyártásának letiltásával a szerzői
jogokra és licencekre hivatkozva (patenting).



Amellett, hogy a barátságos rendőrség nem állított akadályt a vetítés elé, az
egyik legjobb dolog az volt, hogy a sajtón és az aktivistákon kívül hivatalos
WSIS-ről is jelen volt vagy féltucat öltönyös alak, akikkel lehetett beszélgetni,
interjút készíteni, bár a legtöbbjük persze inkább unatkozó bürökratának látszott,
akik, bár egyetértenek a célkitűzéseinkkel, nem sokat tudnak tenni a dolog érdekében.
Ennek ellenére jó volt látni, hogy a WSIS falain belül sem egészen ismeretlen
az ügy, amiért itt vagyunk. Közben szórólapokat és szabad szoftvert tartalmazó
CD-ket osztogattunk a járókelőknek, a pirosban álló autósoknak, akiknek a többsége
ezt örömmel el is fogadta (persze, ha ingyen volt): az eseményt sikeresnek könyvelhettük
el.



Visszatérve a Polimedia Lab-be úgy tűnik, közben a High Noon-projekt is működésbe
lépett: ennek keretében itt és a világ néhány másik helyén (pl. Spanyolországban)
készített videóanyagokat sugárzunk oda és vissza a helyszínek között. Ahogy az
éjszaka halad előre, egyre több jólszituált, ismeretlen arcot látunk a Lab-ben
lézengeni, akik a résztvevőkkel beszélgetnek akár kettesben, akár csoportban -
sikerült hát néhány WSIS-est ide is elcsábítani. Holnap tizenkettőre nagy demonstrációt
szervezünk a pályaudvarra, este pedig egész Genf ünnepelni fog: akkor lesz ugyanis
az Escalade, Genf nemzeti ünnepe, ami a Savoyaiak utolsó támadásának visszaverését
ünnepli. Mint korábban, mondtam, a Geneva03 kollektíva sem marad ki ebből - a
holnap esti Yomango-partira meghívtuk az öltönykéket is, akikkel a mai vetítésen
találkoztunk. Meglátjuk, hányan jönnek el.





Linkek:

www.noborder.org/strasbourg/ - a Sengeni Információs Rendszer ellen

www.yomango.net - a bolti lopás mint polgári engedetlenség

www.gat.org - pszeudo-WTO site

www.hubproject.org - infók a mai demonstrációról, a High Noon-ról és a Geneva03-ról

KÜLDETÉS A VARÁZSVÖLGYBEN 5. — Dec. 12. (délelőtt-délután)

2003.12.12.



Információink szerint ma délben a Cornavin pályaudvar előtt kezdődne egy demonstráció,
de amikor odamegyünk, senkit sem találunk. Keresgélünk egy ideig, míg végül az
egyik karácsonyi bódékkal telerakott sétálóutcán ráakadunk a kollektíva néhány
tagjára, de még mielőtt bármi történhetne, a nagy számban jelen lévő rohamrendőrök
feloszlatnak minket, bár nem igazán tiszta, hogyan különböztetik meg a demonstrálókat
a karácsonyi bevásárlóktól.







Miután néhány háztömböt megkerülve visszakeveredünk az eredeti helyszínre, már
csak néhány embert találunk; úgy néz ki, nem fog történni semmi, ezért úgy döntünk,
a délutánt a turisztikai horizontkutatásnak szenteljük. Meglátogatjuk a botanikus
kertet és a genfi tó partján álló kecses villában berendezett Tudománytörténeti
Múzeumot, olvasgatunk a múzeum Mont Blanc-ra néző halljában, amíg, mint később
kiderül, az események egészen váratlan fordulatot vesznek a város más pontjain.




Ahogyan a Polimedia Lab-be való visszatérésünk után össze tudtam rakni az események
szétfutó mozaikját a HubProject honlapjára kitett cikkek és az egyes résztvevő
emberek elmondása alapján, a következő történhetett. A sétálóutcán tüntető békés
demonstrációk (körülbelül 50 ember) köré rohamrendőrök gyűltek, és elkezdték a
tömeget feloszlatni, mivel a tüntetésre nem volt hivatalos engedély a várostól.
Amikor néhány tüntető ellenállt, a legtöbbjüket igazoltatták, egy lányt pedig
a hatóságok szóbeli halálos fenyegetésének örve alatt letartóztattak, és bevittek
a rendőrségre. A feloszlatott demonstrácóiról néhány aktivista a rendőrőrs elé
ment, ahol a letartóztatott tüntetőt fogvatartották, és dobolással, kiabálással
adtak hangot szolidaritásuknak. Egy idő után rohamrendőrök jelentek meg itt is,
elbarikádozták az őrs bejáratát, a demonstrálókat pedig távozásra szólították
fel, miközben megkezték a bekerítésüket. Az aktivisták erre egy közeli közkönyvtárba
vonultak vissza, ahová a helyi személyzet először nem volt hajlandó beengedni
a rendőröket. Az aktivisták, miután egy ideig békés olvasók viselkedését felvéve
üldögéltek az olvasótermekben, a behatoló rendőröket látva menekülőre fogták a
dolgot, és a könyvtár hátsó ablakain át távoztak a helyszínről.



Ettől függetlenül, még a sétálóutcán folyó demonstráció alatt történt, hogy a
tüntetés felé tartó néhány aktivistát, akik még oda sem értek a helyszínre, a
rendőrök igazoltatták, a hátizsákjaikat pedig átkutatták, arra hivatkozva, hogy
egy korábbi időpontban egy hasonló demonstráción a tüntetők kővel dobálták a rendőröket,
így meg kell vizsgálniuk, hogy nem készülnek-e hasonlóra most is (arról a bizonyos
demonstrációról a Geneva03 kollektívája mindezidáig semmilyen információval nem
rendelkezik). A barátságosnak éppen nem nevezhető igazoltatás során Lucast (a
korábbi cikkekben már emlegetett amerikai srácot) lelökték a földre, és a kezeit
hátracsavarva, lábukat a fejére téve próbálták engedelmességre bírni. Bár a fenti
események mindenkit kiborítottak kissé, végülis az összes embert hazaengedték
(a letartóztatott lány épp most érkezik a Polimedia Lab-be hatalmas üdvrivalgás
közepette), az incidensek pedig nem zavarták a labor működését.



Ha már a fennakadásról van szó, azon inkább fennakadtam, amit egy velünk egy időben
szervezett tüntetésről hallottam. Nagyjából ötven ember ugyanis az ENSz székháza
előtt „spontán örömtüntetést” tartott azzal kapcsolatban, hogy a WSIS konferencia
második fordulóját 2005-ben Tunéziában fogják tartani. A nagyrészt tunéziai demonstrálók
elmondásuk szerint azért tüntetnek, hogy az örömüket és reményüket kifejezzék.
A Tunéziába látogató résztvevők megismerik majd Tunézia igazi arcát, és nem azt,
amit néhány újságíró fest róla. Az interjú, amit az egyik aktivistánk készített
a demonstrálókkal, egy freudi elszólással kezdődik: „ez egy tüntetés az emberi
jogok ellen”, mondja tüntető hölgy, majd csak az emberünk kérdésére javítja ki
magát „ja nem, az emberi jogok mellett”. Azt kezdi el magyarázni, hogy Tunéziában
minden emberi jog maradéktalanul érvényesül, azok az újságírók pedig, akik az
emberi jogok sérüléséről beszélnek, pszichológiai és személyes problámákkal, valamint
feltűnési viszketegséggel küzdenek. Ezek a bizonyos újságírók, akik rossz hírét
keltik Tunéziának, a Reporters Without Borders (Riporterek Határok Nélkül) független
újságírói, akiket a tunéziai kormány bírálásáért több alkalommal bántalmaztak
az országban. Egy ingyenes újság, a Terra Viva lapjain (ami nagyrészt a tunéziai
helyzettel foglalkozik, és amit most akartunk szétosztani az utcán, amíg két hatalmas,
kedves ember fel nem kapta az egész csomagot és el nem tűnt vele) olvasható egy
interjú Tunézia külügyminiszterével, aki az interjú végén azt mondja, örömmel
látja majd a készítő újságírót az országában. Amikor pedig a riporter közli, hogy
már volt Tunéziában, a Reporters Without Borders stábjával, és a helyi rendőrök
megverték őket, a külügyminiszter minden tagadás vagy hárítás nélkül csak annyit
mond: „legközelebb jobban válogassa meg a partnereit”. Fura ez az egész - midenesetre
érdekes dolgok történnek ma Genfben.



Itt a Polimedia Lab-ben, miután összekapirgáltam a mai eseményeket, csinálunk
két amerikaival karöltve egy kisebb beszélgetést, amit az interneten keresztül
Londonban élőben sugároznak, leginkább a tegnapi és tegnapelőtti Stratégiai Konferencia
eseményeiről. Közben a ma készített filmek vetítése zajlik a háttérben, míg a
színpad előtt feláll a hatalmas U-alakú asztalkomplexum, ahová a konyhában már
javában készülő Yomango-vacsora kerül majd. Ma vagyunk utoljára itt: a holnapi
napot már remélhetőleg a svájci Alpok gyors feltérképezésével töltjük, a Polimedia
Lab hatalmas információs gyára is el fog tűnni hamarosan. De nem ma éjszaka: az
asztalok lassanként telni kezdenek, egyre több ember szállingózik feléjük - vérszagra
gyűl az éji vad. YomanGO!





Linkek:

Reporters Without Borders — http://www.rsf.org/

HubProject — http://www.hubproject.org/

KÜLDETÉS A VARÁZSVÖLGYBEN 6. — Dec. 12. (éjszaka), 13. (délelőtt)

2003.12.14.



Hazafelé menet, elnézve a Genfi-tó partján elsuhanó takaros villákat és gyepszőnyegeket
ebben a különös országban, ami a sehová sem tartozást tette meg nemzeti identitásának
alapjául, végülis pozitív mérleget vonunk az eseményekből: bár persze a WSIS mammutgépezetét
nem sikerült megállítani, néhány kézzelfogható eredményt a magunkénak tudhatunk.








Nehéz elhinni, hogy az asztalokra kerülő rengeteg ételt mind-mind illegálisan
szerezték be, de így van: a barcelonai Yomango-kollektíva és a tegnapi workshopon
kiképzett osztagok temérdek mennyiségű gyümölcsöt, sajtot, zöldséget, kenyeret
és más élelmiszert hordtak a konyhába, amiből aztán a sajttálak, a spenótsaláta,
a tésztaöntet és a tészta, meg a főzelék készült. Közben a lakomázók feje fölött
a délelőtti hadjáratról, és a korábbi barcelonai akciókról készült videók mennek,
miközben a jelenlévő mintegy százhúsz ember - törzstagok és vendégek, köztük néhány
ismerős, öltönyös figura is a tegnapi vetítésről - egy emberként veti magát a
fejedemi lakomára. Így az utolsó napra tényleg valami egészen családias alakult
itt ki a Polimedia Lab berkeiben, és talán mindenki meg is van egy kicsit könnyebbülve,
hogy különösebb bajok nélkül megúsztuk ezt az egészet, a mindennapos küzdelmek
ellenére. Mire a desszert megérkezik, már legalább tizenöt különböző helyen ültünk
Max-szal, ahogyan egyik embertől a másikig húztuk a beszélgetés fonalát. Közben
kihirdetik, hogy a desszertes tálak tartalmába valahol egy Yomango-címkét rejtettek
el, aki pedig megtalálja azt, a Yomango-király vagy királynő megtisztelő címének
örvendhet: a Max arcán elömlő ördögi vigyorból és a kezében fityegő címkéből ítélve
e pillanattól kezdve a királyi család tagjának számítok én is. Maxot az ünneplők
vállukra veszik, és kibernetikus trófeaként hordozzák végig a termen, miközben
délceg alakját fényképezőgépek és videokamerák tömege örökíti meg: az a bizonyos
öt perc hírnév, amiben fürdőzik, meghatározza az este további hangulatát.



De egy csoda sem tarthat örökké: mivel a megállapodás szerint éjjel kettőre ki
kell ürítenünk a csarnokot, egy körül már mindenki székeket, asztalokat húzkod,
kábeleket bogoz, laptopot csomagol, vagy éppen a használaton kívüli edényeket
gyűjti össze. Miután a Polimedia Lab-nek nevezett nemzetközi infópiknik helyszínét
szempillantás alatt lebontjuk, a kollektíva többsége a Hotel California nevű szórakozóhelyre
teszi át székhelyét - másnap megint az Usine negyedik emeletén látjuk őket viszont,
amikor a csapat számára az Open Society (Nyílt Társadalom) Alapítvány által felajánlott
pénz felhasználásáról döntenek, valamint a további teendők. Mindenekelőtt a kollektív
felelősségvállalás jegyében az esemény egyelten igazi veszteségét, egy eltűnt
videokamerát fogunk kifizetni a tulajdonosának, ebben mindenki egyetért. Nem igazán
értem, miért pont egy videokamera kellett annak, aki elemelte, mivel a teremben
bármelyik laptop valószínűleg a kamera többszörösét érte, de szerencsére az okosabb
tolvajok mind a mi oldalunkon állnak, és tudományukat az étel beszerzésére korlátozzák.




Hazafelé menet, elnézve a Genfi-tó partján elsuhanó takaros villákat és gyepszőnyegeket
ebben a különös országban, ami a sehová sem tartozást tette meg nemzeti identitásának
alapjául, végülis pozitív mérleget vonunk az eseményekből: bár persze a WSIS mammutgépezetét
nem sikerült megállítani, néhány kézzelfogható eredményt a magunkénak tudhatunk.
Még pénteken a hivatalos konferencia civil társadalmi szekciójának plenáris ülésén
a bent is tevékenykedő embereink Sascha vezetésével a résztvevő nonprofit szervezetek
elé tárták a minket ért folyamatos atrocitásokat, a szervezetek gyűlése pedig
egyhangúlag megszavazott egy hivatalos közleményt, ami elítélte a konferecián
kívül felszólalni kívánó alternatív hangok elnyomását. A helyi szombati újságok
is hasonlóképpen vélekedtek: fél- vagy harmadoldalas, fényképes cikkekben adtak
hírt az elmúlt napok incidenseiről, többé-kevésbé a mi oldalunkon állva.



Személyes oldalról mindketten úgy éreztük, hogy egy fontos és jelentős folyamatba
sikerült valamenyest bekapcsolódnunk, és kialakult valami képünk arról a globális,
többszínterű, és persze meglehetősen reménytelen küzdelemről, amit összesűrítve
talán az alternatívák harcának lehetne nevezni, az alulról jövő kezdeményezések
küzdelmének a felülről hozott döntések ellen. A minket elhallgattatni akaró akarat
megnyilvánulásai is azt mutatják, hogy az Internet radikális demokratikusságának
és az információ terítésében betöltött új és széleskörű jelentőségének köszönhetően
valódi veszélyt jelent az autoritariánus hatalmakra és szervezetekre, de ahhoz,
hogy ezt a veszélyt konkrét fenyegetéssé változtassuk, még nagyon sok munkára
és talán időre van szükség.



Bár sem macskaköveket nem dobáltunk, és túszul sem ejtettünk senkit a WSIS öltönykéi
közül, valahogy mégis megéreztem valamit abból, amit a vonaton olvasott Blanchot
így jellemez: „Ekkor találkozik az író a történelemben azokkal a döntő momentumokkal,
melyekben mintha minden kérdéssé válna, melyekben törvény, hit, állam, fenti világ,
tegnapi világ, minden könnyedén, erőfeszítés nélkül elsüllyed a semmiben. Az ember
tudja, hogy nem hagyta el a történelmet, hanem a történelem most.- ürességgé változott,
a történelem a megvalósuló üresség, az eseménnyé vált feltétlen szabadság. Az
ilyen korszakokat Forradalomnak nevezik. Ekkor [?] minden lehetséges. Mesés pillanat,
melyből az, aki megismerte, nem képes egészen visszatérni, hiszen a történelmet
mint saját történetét ismerte meg, a saját szabadságát pedig mint az egyetemes
szabadságot. Valóban mesés pillanatok ezek: a mese szól belőlük, a mese nyelve
válik bennük tetté.”*



(Pygmalion / Horizont Kutató Intézet)





* Maurice Blanchot: Az irodalom és a halálhoz való jog. Szabó László fordítása.
In: Vulgo, IV.évf. 2. szám