indy.media.hu független média központ

(A Valóság augusztusi számában megjelent tanulmány a szinglitársadalom kialakulásának okaival és következményeivel foglalkozik. Egy sajnálatos félreértés következtében Erdei Virág szingli-cikkében nem erre a javított és jelentősen bővített tanulmányra hivatkozott, ezért az általa megfogalmazott kérdések és kritikák nagy részére az alábbi szöveg válaszol.)

A SZINGLIBETEGSÉGRŐL

Rövid anamnézis

A szingli szó angol megfelelője eredetileg hajadon, illetve nőtlen családi állapotot jelölt, de mára inkább sajátos családtalan állapotot jelent. Olyannyira, hogy egyre több házasságban élő párra jellemző, hogy tagjai gyakorlatilag szingliként élnek egymás mellett, vagy akár házasként is külön. A szinglilét pszichoszociális paradigmává, általános normává és globálisan mediatizált kényszerré vált a nyugati világban úgyszólván mindenki számára, ami legmarkánsabban a reklámokban látható. Mintha már az egyedül élés lenne "természetes" és a társas lét a kivétel. Mindez pszichoszociális dezintegrációra, a társadalom szétesésére és a közösségi lényként meghatározott ember végletes lelki meghasonlására utal.

Ehhez képest különös, mennyire nem kezelik a kérdést súlyának megfelelő módon. Nyilván minden új betegség vagy szindróma leírása előtt gyakorlatilag ismeretlen maga a jelenség is, mint olyan. Illetve eleinte szokatlan, hogy betegségnek tekintsük. Különösen egy olyan korban, melyben a legdrámaibb evidenciákat kegyes hazugságokkal illik kiváltani, nehogy bármit néven nevezzünk – a politikailag korrekt pszeudologikus téveszmerendszer jegyében. Mintha minden valóság szorongató és kerülendő lenne, miközben egyfajta globális mediatizációs és virtualizálási kényszernek rendelnek alá mindent.

Régebbi korokban az egyedül élőket a hagyományos felfogásban többnyire különös, félkegyelmű embereknek tartották (extrém esetben akár a "falu bolondjának"). A globális fogyasztói társadalomban azonban nem csupán elfogadottá vált a szingli-lét, hanem egyenesen fogyasztói ideállá, egyfajta modern embereszménnyé tették. Ha azonban ennek alapja téveszme, illetve valamilyen hamis tudat, akkor a fals idealizálás nemhogy enyhítené a szinglik helyzetét, de bizonyos értelemben a hagyományos megkülönböztetésnél, sőt a nyílt stigmatizálásnál is kiúttalanabb és mélyebb magányra ítéli őket. Ugyan kivel és hogyan oszthatná meg egyedüllétében lappangó boldogtalanságának legbelső problémáit az, aki környezetében irigylésre méltó, sikeres embernek számít?

A lelki betegségek jelentős részénél a páciens nem tartja magát betegnek, noha az orvos vagy terapeuta esetleg egyértelműen diagnosztizálhatja nála valamilyen betegség jellemző tüneteit. Éppen ez a szubjektív és objektív tünetek közti különbség: előbbit maga a beteg észleli, utóbbit szakember diagnosztizálhatja. A szinglik jelentős része sem tartja magát betegnek, illetve ezzel a denegációs típussal szöges ellentétben vannak, akik kifejezetten büszkén és normatív módon tartják magukat hiperegészségesnek. Mindkét szélsőség utalhat az eset súlyosságára. A többiek leginkább átmenetinek tekintik szingliségüket, és bevallottan mielőbb túl akarnak jutni ezen az állapoton. Nyilván köztük találjuk a "legnormálisabb" viselkedésformákat és a legkevesebb szinglibetegségre utaló tünetet.

A szingli-szindrómát más néven részben már leírta a szaktudomány. Ma már elég elfogadottan betegségnek, vagy legalább komoly viselkedészavarnak tekintik a magyarul munkoholizmusnak nevezhető workoholizmus minősített eseteit. Márpedig aligha véletlen, hogy ezek a páciensek szinglik, illetve formálisan házasságban élve is szingliként menekülnek a munkába – többnyire épp otthonuk és házastársuk, illetve önmaguk elől. Elsősorban szenvedélybetegségről van tehát szó.

A WHO definíciója szerint az egészség "teljes fizikai, lelki és társadalmi jóllétet jelent és nem pusztán a betegség vagy károsodás hiányát". A lelki és társadalmi jóllét pedig aligha képzelhető el magányosan, illetve úgy, hogy valaki sok kapcsolata mellett is egyedül él. Magyarul az egészség szó beszédesen utal arra, hogy a magát egésznek érző és tudó ember igazán egészséges. Gyakorlatilag minden ismert hagyomány szerint alapvető felismerés, hogy az ember egyedül nem lehet egész, nem élhet teljes és boldog életet, csak ha megtalálja másik felét, akivel valóban egy és egész lehet. Enélkül legfeljebb virtuálisan lehet egész ember. Márpedig a modern szingli-szindróma állandó problémája a virtuális világ összetévesztése a valóságossal, mivel a média által valóságosnak mutatott reklám- és filmvilágban vagy a fogyasztás aktusában valóságosnak érzett virtuális világban a szingli valósnak véli egyedüli kiteljesedési lehetőségeit — még akkor is, ha életvalósága örökké rácáfol erre — mivel a virtuálisnak a média hatására minden másnál nagyobb hatalmat és jelentőséget tulajdonít. Nem utolsósorban azért, hogy így meneküljön saját hétköznapi valósága elől.

A Thészeusz-komplexus

Bár döntően modern jelenségről, a fogyasztói társadalomra jellemző globális tünetrendszerről van szó, a szinglilét alapjelenségeire már a görög mitológiában találunk egy különleges és minden részletében elgondolkodtató komplex allegóriát. A szinglilét az a labirintus, melyben le kell győzni a magány Minótauruszát. Azt a szörnyet, melynek minden évben hét-hét ifjút, szűz lányt és fiút áldoztak, míg a hős Thészeusz le nem győzte. Persze Ariadné szerelmének vezérfonala segített neki a labirintusból kijutni – e nélkül esélye sem lett volna. Aztán mégis otthagyta Naxosz szigetén, ahol Dionüszosz vigasztalta a lányt, ő meg később nővérét, Phaidrát (Phaedrát) vette el. Mondják, hogy Ariadnét álmában hagyta ott hősünk. Bár az egyik verzió szerint a lány "eltévedt" a szigeten, talán épp Dionüszosz miatt… Mindenestre úgy tűnik, akkor és ott hiába győzte le hősünk a magány bikafejű szörnyét (nem mellesleg a király mint exriválisának gyermekét zárta a labirintusba a bikafejűt, hogy eltávolítsa a királynőtől). Thészeusz Ariadné helyett mégis a szingliség mellett, illetve Ariadné nővére mellett maradt.

Mi több, a történetnek kifejezetten ödipális vonatkozása is van, hiszen a hazatérő Thészeusz "elfelejti" az apjával kötött megállapodást, nevezetesen, hogy győzelem esetén hazafelé fekete helyett fehér vitorlákat vonnak fel. Ezért fia vélt halála miatti bánatában az apa leveti magát az Akropoliszról és meghal. Mindez nem csupán sajátos sorscsapás Thészeusz számára, hanem szimbolikusan arra is utal, hogy bizonyos lelki, illetve erkölcsi értelemben valóban meghalt ebben a történetben, vagy legalábbis nem járt neki a siker fehér vitorlája.

A freudi Ödipusz-komplexus mintájára a szingli-neurózist akár Thészeusz-komplexusnak, illetve nőknél Ariadné-komplexusnak is nevezhetnénk. Ennek kulcsmozzanata, hogy a szingli neurotikus egomániája valamiféle "hősiességként" és a szabadság vívmányaként jelenik meg önmaga és a világ számára. A szingli egy személyben a globális fogyasztói társadalom névtelen hőse és áldozata. A kegyetlen antik történet bizonyos értelemben még kíméletlenebb formában ismétlődött meg a modern komfort világában. Mondjuk ki végre: ma a globális fogyasztói társadalom a jelképes hét-hét ifjúnál jóval többet szán arra a sorsra, hogy a szinglilét labirintusában reménytelenül tévelyegve végül a magány Minótauruszának áldozataivá váljanak. Úgy is mondhatnánk, az arányok megfordultak és inkább azok száma válik jelképessé, akik ma elkerülik ezt a sorsot. Ideje érdemben foglalkozni a problémával.

Miközben egy ténylegesen nem létező humán pandémia ürügyén hónapok óta mobilizálják és hiszterizálják a közvéleményt madárinfluenza-ügyben, úgyszólván senki nem beszél a szinglibetegségről, erről a valóban egyre súlyosabb és egyre tömegesebben terjedő "járványról". Persze egy új betegség megjelenésekor általában tanácstalanok egy ideig a szakemberek: kirívóbb eseteit megpróbálják a régi betegségek keretei közé szorítva diagnosztizálni, egészen addig, míg a betegség súlyossága, különlegessége és társadalmi veszélyessége miatt szükségesnek nem bizonyul, hogy külön diagnózist állítsanak fel, és új betegségként írják le. Példa lehet erre a kokainizmus, melyről szintén viszonylag későn ismerték fel, hogy súlyos függőséget alakít ki és kórosan deszocializáló hatásai lehetnek, hiszen még Freud is lelkesen fogyasztotta és tanulmányozta a kokaint mint izgató, illetve érzéstelenítő szert. Amíg egyértelművé nem váltak a kokainos „pörgés” súlyosan kóros veszélyei, addig a szingli-pörgéshez hasonlóan inkább pozitívnak tűnt, és még szakmai körökben sem vették túl komolyan morbiditását.

Ráadásul a mindenható statisztika és kvantifikáció önmagát túlélt pozitivizmusa sem az orvostudományban, sem a lélektanban, sem a szociológiában nem kedvez annak a valóban tisztán kreatív és nyitott szellemiségnek, mely az új betegség-paradigmák felismerését és a régi sémáktól való elszakadást lehetővé teszi. Pedig érthetetlen, miért nem húzza meg a vészféket a lélekgyógyászat, mikor azt látjuk, hogy immár emberek tömegei kerülnek a kokainistákhoz hasonlóan „felpörgetett” és euforizált állapotba, mely a súlyos patológiákhoz hasonlóan kiúttalan magányba és kiáltóan elfojtásos mély belső depresszióba pörgeti be őket, minden látszólagos eufória vagy mániásan önigazoló hiperaktivitás dacára.

Az is érthetetlen, hogy a szociológusok és különösen a szociálpszichológusok miért nem hívják fel egy emberként a társadalom sorsáért felelősséget viselő döntéshozók figyelmét, hogy a szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak. Ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti. A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó, melyet tulajdonképpen a társadalomra nézve hasonlóan veszélyesnek minősíthetnénk, mint a másik végletes fogyasztói modellt, a drogos fogyasztásfüggését. Ehelyett a reklámokban a szinglilét eszményítését látjuk, és a médián keresztül a közbeszédig minden területen kvázi istenítik azt, ami a leghatékonyabban zúzza szét a társadalom még eleven szövetét és maradék közösségi kohézióját, végleg a deszocializáció és a magány társadalma felé fordítva annak „fejlődését”. Persze a magányos ember az ideális fogyasztó, ezért a fogyasztói társadalom elsődleges terméke a magány, mivel ennek neurotizáló hatása hivatott minden túlfogyasztás lelki alapját tartósan „biztosítani”. Mindazonáltal a kórosan kiúttalanná váló magányhoz vezető deszocializáció általában lelki betegségre utal.

 Magánytermelés

Amikor a nekünk világot diktáló multireklámokban egy mobiltelefon „x forint kezdőrészletért” már „családtag lehet”, és egy köhögés elleni szirup is kimondottan „családtagként” jelenik meg, ez egyfelől annak a jele, hogy a család sejtfalának szétesésével már semmi nem védi meg a társadalom alapsejtjét a pusztító környezeti hatásoktól, és a család ipari műanyag kütyük, illetve szirupos löttyök gagyi-szintjére süllyedt. Egy újabb mobilreklámban pedig kollégái kinevetik azt, aki barátnőjével telefonon beszél, és az ő "rabszolgájának" nevezi magát. Ez többszörösen perverz és manipulatív szinglireklám! Mintha a fogyasztói társadalom alapja egyfajta magányipar lenne, különösen a masszamédia esetében, mely tömegméretekben termeli a magányt. Másfelől azt jelzik az ilyen reklámok, hogy a lelki-szellemi környezetszennyezés legdurvább megnyilvánulásait sem korlátozza semmi civilizációnkban. Pedig ha a folyók élet-integritását fenyegető vegyi szennyezés tiltását nem tartjuk „cenzúrának”, akkor vajon mennyivel inkább lenne cenzúra a társadalom kohézióját biztosító legalapvetőbb lelki folyamatok integritásának megóvása az efféle kirívóan durva belső környezetszennyezéstől? A kérdés nem kimondottan költői, inkább közjogi természetű.

Szó sincs tehát itt a szinglik mint emberek felelősségre vonásáról vagy hibáztatásáról, hiszen nem utolsósorban azért fontos betegségként felismernünk a szindrómát (illetve annak bizonyos részeit), hogy a páciensek kvázi egészséges önkritikával magukat okolva helyzetükért, bevallott vagy bevallatlan bűntudatukkal ne hajszolják magukat egyre kiúttalanabb magányba, és e társadalmi probléma súlyosbodásával ne válhassanak bizonyos kirekesztő csoportok politikai boszorkányüldözésének áldozatává, amire sajnos már láthattunk példát. Természetesen fokozott empátiával kellene viszonyulnunk a szinglihez mint emberhez, de ez csak akkor lehetséges, ha a szenvedélybetegekhez hasonlóan nem hunyunk szemet függőségi betegsége fölött, hanem segítünk szembesülni vele. Ehhez – főleg a betegséggel való első szembenézésnél – kemény szavakra is szükség lehet.

Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire nyilvánvaló és ennyire súlyosan patologikus folyamat szinte észrevétlen marad mint betegség? Ennek egyik fő oka a fogyasztói társadalmat „működtető” globális kép-mutatási rendszer tehetetlenségi nyomatéka, mely számtalan egészségre káros tömegtermékről folyamatosan azt hiteti el velünk, hogy milyen jó az nekünk. Közben álproblémák körüli hisztériakeltéssel vezeti le a felhalmozódó feszültségeket, aminek iskolapéldája a madárhisztéria. Ha hónapokon keresztül sakkban lehet tartani a közvéleményt egy nyilvánvalóan nem létező humán pandémia virtuális veszélyével, akkor ugyanezzel az erővel és ugyanezzel a köztudat-módosító mechanizmussal egy valóban járványként terjedő lelki és társadalmi betegségről könnyen fenn lehet tartani azt a látszatot a közvéleményben, hogy az tulajdonképpen nem is létezik. Különösen akkor, ha a szaktudósok csak az aktuális kutatási programjaikkal és szakterületük legújabb eredményeivel, meg a hatalom akut madárszérum-igényeinek kielégítésével vannak elfoglalva, ahelyett hogy orvosi esküjüknek és tudósi, illetve emberi lelkiismeretüknek megfelelően felismernék azt, ami elsősorban rájuk tartozik és az ő társadalmi felelősségük. Valóban a közegészség megóvása a tét a szingli-szindróma esetében.

Szinte már hallom a hanyag ellenvetést, hogy ha tényleg ekkora lenne a baj, a nyugati szakirodalom már megírta volna. Egyrészt, ha nagyon keresnénk, biztosan kiderülne: írt már róla ezt-azt, másrészt nem lenne baj, ha nem hagynánk itthon is odáig fajulni a dolgot, ahol most tart a szinglisedésben kétségtelenül élenjáró országokban. Végül, de nem utolsósorban, ideje lenne felnőni a feladathoz, önállóan gondolkodva és cselekedve minden lehető tekintetben, így szingliügyben is, anélkül hogy szervilis és infantilis módon folyton arról a nyugati civilizációról vennénk példát, amelyik szemlátomást történelmében példátlan globális értékválságban van.

Egy közírónak vagy a köz dolgairól (res publica) gondolkodó embernek nem feladata, hogy részletekbe menően leírja és diagnosztizálja az új betegségeket. Ezt tényleg a szakemberekre kellene bízni. Dolga viszont, hogy felhívja a figyelmet: ha a rendszer ilyen gyatrán működik, és az emberi, illetve tudósi felelősséget felváltotta benne a tudományos program-menedzsment, mely iparágának kiszolgáltatott közönséges technikussá degradálja a tudóst (géntechnikussá, szívtechnikussá, biokémikus-technikussá, lélektechnikussá stb. az illető szakmai képzettsége függvényében), ami alig különbözik a többi értelmiségi pályán általánosan tapasztalt szakbarbarizálódástól. Persze mindez az ipari társadalom „logikáját” követő iparosítási-technicizálási folyamat eredménye, de nem hallgathatjuk el, hova jutott a külső ökoszisztémában éppúgy, mint lelki-szellemi életünk belső ökoszisztémájában, mely szennyezettségben és fenyegetettségben a jobban szem előtt lévő külső ökoszisztéma előtt jár. Amikor már visszafordíthatatlan folyamatokat tapasztalunk, tenni kell valamit. Hiszen éppen az a patológiás folyamatok ismérve, hogy az élő rendszerek életfolyamatai helyébe egy ponton olyan folyamatok kerülnek, melyek a halál és az organizmus szétesése felé visznek. Pontosan ilyen lelki-társadalmi folyamat a szinglisedés. Természetesen nem mindenki szenved súlyosan pszichotizáló magánybetegségben, akit ma laikus módon szinglinek mondunk. Feltehetőleg olyan sokféle szinglibetegséget különböztethetnénk meg az általános szindrómán belül, ahányféle rákos megbetegedést ismerünk, de pontosan ezért lenne szükség a betegség kritériumainak tudományos alaposságú leírására, hogy tudjuk, mikor válik valóban veszélyessé, és mikor tekinthető még visszafordíthatónak a folyamat, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt.

Az autózás fétise mint a szinglivilág modellje

Egy egészen konkrét és mindenki számára saját tapasztalatai alapján könnyen ellenőrizhető példa jól érzékelteti azt, hogyan működik egy tömegpszichózis egyre inkább tömeges pszichózisként, ami civilizációnk észrevétlen pszichotizálódását mutatja. Amikor valaki konyhakéssel rohangál az utcán, az illetőt mindenki ön- és közveszélyes őrültnek tartja, de ha egy szolárbarna szingli a legújabb sportautóval száguldozik ugyanott, akkor azt mondják: „de jól megy”, „király”, meg „jól nyomja”. Pedig az utóbbi eset az egyénre és a társadalomra nézve sokkal veszélyesebb. Nem is beszélve az ökoszisztémáról, amire nézve a konyhakés szinte semmilyen veszélyt nem jelent, az autót üzemeltető globális rendszer és az egomán autósmentalitás azonban a földi élet számára talán a legveszélyesebb. Egyszóval, a marketing tudatmódosító hatása révén „jófejségnek” minősül egy jellegzetesen pszichotikus viselkedésminta.

Közben túlbuzgón figyelmeztetnek minket a köz javáért ezúttal különösen aggódó hatóságok az ittas vezetés veszélyeire, látványosan megfeledkezve arról, hogy az autózás általában legalább olyan veszélyes üzem, mint az ivás. Pedig éppen az ittas vezetés példája mutat rá erre egészen nyilvánvaló módon, az in vino veritas szellemében feltárva előttünk viselkedésünk és személyiségünk igazi mivoltát. Ha például a szociálisan, lelkileg és egészségünkre nézve is régóta közismerten jótékony hatású baráti borozgatással vetjük össze, akkor az autózás mindhárom szempontból egyértelműen károsabb és veszélyesebb. Persze a baráti borozgatás kevésbé szolgálja az ipari társadalom marketingérdekeit, és – úgy tűnik – ez a döntő szempont, még közjogilag is. Az autózás fétise azért kiemelt tabu, mert csak akkor tudnánk megszabadulni tőle, ha példáján egész civilizációnk fenntarthatatlan egomániáját belátnánk, ahelyett hogy átadnánk magunkat az autós egókomfort tömegmarketing által gerjesztett élvezetének. Pedig egy adott ponton választani kell az önkényes kényelem illúziója és életünk valósága között – ezt már aligha lehet sokáig halogatni. Ugyanez a probléma szingliügyben is. A gépkocsi a szingli vezető tárgyiasulási szimbóluma, olyannyira, hogy a két jelenség mint fogyasztói fetisizációs modell gyakorlatilag a felcserélhetőségig átfedi egymást. Ezért kell itt behatóbban elemezni a szinglijelenségnek tükröt tartó paradigmatikus példaként.

Mivel az autó civilizációnk kiemelt státusszimbóluma, minden egyes autóbaleset kicsiben annak jelképes drámája, és arra hívja fel a figyelmet, ami nagyban az egész autós társadalommal és gazdasággal történik. Még dübörögnek a cseppet sem telivér lóerők, még „szabadon” száguldunk, szingliként „pörgünk”, és élvezzük a vélt kényelmet, de akármennyire próbálunk is nem tudomást venni erről, bármikor becsődölhet az egész, bármikor nekiütközhetünk valami nagyobbnak, erősebbnek és szükségszerűbbnek. Ha épp nem egymásnak, illetve önmagunknak megyünk, mert a rendszer szükségképp úgy működik, hogy végül önmagának megy és az autózás minősített esete, az autóbaleset kicsiben ökokatasztrófa-modellnek bizonyul. Persze ezen a ponton az olvasók közül sokan – az autót jelképeként bálványozó civilizáció kényelem-illúziójához végsőkig ragaszkodva – inkább bolondnak tartják a szerzőt, csak ne kelljen szembenézniük azzal, milyen katasztrofális következményekkel jár az általuk követett autó- és egocentrikus életstratégia. Gondolják meg, milyen árat fizetünk az autós szinglikényelem téveszméjéért! Valóságérzékünk, sőt végső soron valóságunk elvesztése az ár, mint az elmebetegek esetében. Tényleg megéri?

Az ember mint a fogyasztás tárgya: szinglipartner netkatalógusból

A szinglisedés fő gazdasági oka a magánélet agresszív piacosítása és totális kiszolgáltatása a fogyasztói társadalmi alapsémának, melyben mindenhez, így a másik emberhez is — mint valami termékhez — alapvetően fogyasztóként viszonyulunk. Eszerint a fogyasztói séma szerint ismerkedik a szingli mint e társadalom ideáltípusa, aki a piacon a legjobb vagy —a számára megszerezhető legjobb — termékhez akar hozzájutni, mikor partnert keres. Különösen egyértelmű ez a szinglisedéssel együtt megjelenő és rohamosan terjedő internetes társkeresés esetében, ahol — ahogyan autót vagy bármi mást — megadott kritériumok szerint katalógusból lehet partnert választani. Ha nem válik be, eldobják, és másikat keresnek. Pontosan úgy, mint bármilyen piaci áru esetében. Az ember persze nem áru, és sosem válhat azzá, vagy ha mégis, azt rabszolgaságnak hívják, ami virtuális formában sem válhatna elfogadottá.

Nem mintha megfeledkeznénk arról, hogy a házasság hagyományosan adásvételi szerződés volt. Azonban itt egészen másról van szó. Mert a szemérmesen globalizációnak nevezett agresszív és ideologikus tömegmarketing a magánélet piacosításában ugyanúgy megerőszakolja a hagyományos piaci viszonyokat, mint minden más területen, a művészet, a kultúra és a kereskedelem minden területén. Hiszen a piacolás valaha emberi viszonyokat, emberek kapcsolatát jelentette. Egészen addig, amíg a marketing fel nem váltotta egyre embertelenebb tömegviszonyokkal. A netkatalógusból piaci termékként választott szinglipartnerek rendszere pontosan ugyanolyan dehumanizáltan működik, mint a neten többnyire szintén munkoholista szinglik által rendelt egyéb termékek kereskedelme vagy az embert kiváltó automatizáció irányába „fejlődő” hiper- és szupermarketek. Ebből következően a szinglibetegség a fogyasztói társadalom szisztémikus betegsége, és igazán eredményes oki kezelése csak a globális fogyasztói társadalomban eluralkodott gazdasági-társadalmi viszonyok, valamint az uralkodó globális ideológia gyökeres megváltoztatásával valósítható meg.

A szinglitársadalom válságát tulajdonképpen globális bizalmi válságként is leírhatjuk, melynek fő ideológiai okát a közös jövőkép hiányában ismerhetjük fel. Mire épülhet a bizalom, különösen az újabb generációkra és a gyermekvállalásra vonatkozó bizalom egy olyan világban, melynek hosszútávú jövőképe leginkább ökokatasztrófát jelent? Paradox módon a bizalom feltétele a feltétlenség – e nélkül eleve esélytelen, hogy valaha kialakuljon. A szingliség viszont eredendően a bizalmatlanságra épül – mindenkivel szemben, még önmagával szemben is, hiszen nem bízik abban, hogy képes a feltétlen bizalomra.

Döbbenetes érvelés, mikor azt halljuk, hogy a házasság függőség, amihez képest milyen szabadon élnek és virulnak a szinglik. Pedig pont a fordítva igaz: nincs kíméletlenebb függés, mint az egyedüllét és a magány. Ez a totális függés, amikor mindentől és mindenkitől függ az ember, és ezért bármely semmiség végletes reakciókat válthat ki. Aki ezt tagadja, az a "kegyes hazugság" téveszméjével szépítgeti helyzetét vagy jobb esetben még sohasem tapasztalta meg a magányt. Bár kétséges, hogy van-e ilyen ember egyáltalán.

A fogalom definíciója

Bár a szinglibetegség kritériumainak meghatározása a szakemberekre vár, ehhez is szükség lehet a szingli fogalmának általános definíciójára. Szingli az, aki szerint az egyedüllét természetes, sőt teljes és boldog életet lehetővé tevő állapota az embernek, olyannyira, hogy eszerint a párkapcsolat alapja is az ego saját és különálló vágyainak kielégítése volna. Önkéntelen vagy naiv szinglinek mondhatjuk azokat, akik szerint ez átmeneti állapot, mikor jobb híján magában is elboldogul az ember, amíg nem találja meg a társát. Van azonban egy agresszívebb, militáns, illetve vindikatív szingli-típus is, aki bőszen és büszkén vallja, hogy ő tudja és teszi a "tutit", minden más rabiga és boldogtalanság, illetve egyéni boldogulásunk feladása, és ezzel önmegvalósításunk feladása. Ezt a típust akár mániás vagy dühöngő szinglinek is hívhatjuk, nem utolsósorban azért, mert ön- és közveszélyesség szempontjából a legproblémásabb típus. A szinglilét meghatározó paradigmája a mániás-depresszív hullámzás.

A szexmarketing mint magányipar

A szexmarketing szerepe a globális magányiparon belül külön tanulmányt érdemelne. A szinglisedésben mindenképpen vezető szerepet játszik a szexualitás. Ennek fő okaira röviden itt is ki kell térni.

A sexus szó szerint elvágottságot, elválasztottságot jelent eredetileg és éppen ez máig a szex legnagyobb tabuja, hogy magányossá tesz. A szex ezért ellentétes előjelű mondjuk a szeretkezéssel, mely két ember egyesülésére vonatkozik. Ezzel szemben a szex, mint afféle közösen végzett énkielégítés, még a fizikai egyesülés közben is szétválasztja őket. Az egó fantáziáinak és vágyainak beteljesítésére irányul és nem a másik emberre, illetve a vele való egyesülésre. Az eredendően lelki-spirituális elválást jelentő sexus és szexualitás tabuja különösen hatékony lehet egy olyan társadalomban, amelyik elhiteti magával, hogy "tabuk nélkül" beszél a szexről.

Ökoszex: fenntarthatóság a szexualitásban?

Talán még szokatlan alkalmazása a mélyökológiai gondolkodásnak, hogy természeti erőforrásaink felélését láthatjuk a szingli fogyasztói szexualitásában is. Globálisan ugyanaz a viselkedés és ugyanaz a szemlélet jellemzi az ember társas természetéhez és nemiségéhez való viszonyát a szingliségben, mint ahogyan bolygónk vagy a társadalom természetes erőforrásaihoz viszonyulunk, amilyen elvtelenül használjuk, kihasználjuk és feléljük. Aztán csodálkozunk, hogy kimerülnek, vagy mi magunk csömörlünk meg, és már semmi örömünket nem leljük a rablógazdálkodásban. Utóbbi a szexualitás kapcsán sokkal jellemzőbben fordul elő, mint a természet egyéb erőforrásainak kizsákmányolásakor, mivel itt belső erőforrásainkról van szó és nem a föld kőolajkészleteiről. A fogyasztói szexfelfogásnak ugyanúgy lényege a természetben rendelkezésre álló források elfogyasztása, mint minden másban. Ez is része a világ globális elfogyasztásának.

Elgondolkodtató lehet mindez például minden olyan zöld aktivista számára, aki esetleg az ökoszex kapcsán rádöbbenhet, hogy saját életében és saját belső természeti erőforrásaival szemben (jelesül nemi életében) pontosan azt a globális kizsákmányolást folytatja, amit egyébként bőszen kritizál és elítél a külső erőforrásokat kizsákmányoló globalizáció esetében. Nem minden zöld, ami fénylik. Vagy épp csak zöldre van festve. Pedig a fenntarthatóság elvét egyszerre kell tudnunk alkalmazni külső és belső természeti erőforrásainkra, különben eleve kudarcra ítéljük.

A fenntarthatóság elvét megvalósító bioszex avagy ökoszex esetében is hamar kiderül, hogy végül jobbára a hagyományos formákat fedezzük fel újra mint biót, ökót és fenntarthatót. Ebben a felfedezésben legfeljebb az számít újnak, hogy bezárul az ipari modernitás globális zárójele, és újra a természet felé fordulunk. De ez immár valami különleges újdonságnak és ritkaságnak tűnik a végső fázisban totálisan virtualizálódó ipari gagyivilág elidegenedettsége után. A "modern" szex és a "szexuális forradalom" ugyanúgy az ipari társadalom sematizációjának és jellegzetes fetisizációs mechanizmusának a terméke, vagyis ipari tömegtermék, mint minden, amit általában "modernnek" hívunk (például a technicizációt és a defiguratív absztrakciót fetisizáló, illetve igazoló "modern" művészeti sémák stb.). Az ipari modernség globális illúziója a harmadik évezred ökológiai válságában lepleződik le visszavonhatatlanul. Ahogyan korábban mindent modernizálni akartak, mindennek modernné kellett válni, ugyanúgy válik ma egyetemes követelménnyé, hogy minden legyen bio, illetve öko, vagyis fenntartható. A modernizáció elavulttá válik és felváltja a perennizáció követelménye. Ugyanez érvényes a szexualitásra is, melyben mindaz, amit modern értelemben "szexnek" neveznek, egy globális, tömegipari marketing-civilizáció része és terméke, gyökeres ellentétben az ökoszexualitás követelményének sokkal inkább megfelelő hagyományos erotikakultúra emberibb felfogásával.

A továbbgondolás perspektívái

Legyen szabad két gondolattal kiegészíteni és általánosabb perspektívába helyezni a szingli-szindrómát. Az első egy személyes megfigyelés: az embereket valóban közérdekű ügyek érdekében ma már úgyszólván lehetetlen lelkesítőleg cselekvésre késztetni. A multimarketing ugyanis folyamatosan mobilizálja őket nem közérdekű dolgok elérése érdekében. Ennek nyilván a közügyeket termékmenedzselő politikai marketing is meghatározó része. Így az emberek már maguk is érzik, hogy vágyaik egyre döntőbb hányada mesterségesen támasztott marketingvágy, ezért saját vágyaiktól, életüktől is egyre inkább elidegenednek. A Föld vagy közösségük sorsa már csak azért sem érdekli őket, mert egy ponton túl immár saját sorsuk sem foglalkoztatja igazán őket. Az ekként lobotomizált tömegek pedig „multikatonákként” nemcsak a multimarketing békésebb céljai érdekében mobilizálhatók tetszés szerint, hanem adott történelmi szituációban kifejezetten háborús célokra is könnyen mozgósíthatóvá válnak. Ennek veszélyeiről ma aligha kell többet mondani.

A másik gondolat ehhez kapcsolódik. Megfigyelhetjük, hogy hiába mondjuk el valakinek mindazt, amit „lelke mélyén” tulajdonképpen már tud vagy érez. Például, hogy az ipari multitápok és a multiitalok éppúgy tönkreteszik testi egészségét, ahogy a globális multieszmék lelki-szellemi életét. Akár mindezt elismeri és mégis ugyanúgy él tovább, ugyanúgy megveszi betevő kóláit és tudatmódosító szép-új-világ-szómáit. Mintha mi sem történt volna, bekapcsolva tartja a butítógépeket otthonában. Eszerint a marketingmátrix társadalmában a gondolkodás és a tudatosság szférája teljességgel elvált a cselekvésétől. Mindez nyilván azok érdekeit szolgálja elsősorban, akik igénytelen tömegtermékeiket csak totálisan igénytelenné és önálló cselekvésre úgyszólván képtelenné idiotizált fogyasztóknak tudják eladni.

A fogyasztói idiotizáció kulcsfigurája az ennek ideáljaként megjelenő szingli – már maga a szingli szó is a görög idiótész anglolatin megfelelője. A szingli totálisan magán(y)emberré idiotizált és minden lehető nemzeti, nemi, családi vagy kulturális közösségből végleg kiszakított csúcsfogyasztó. „Véleményformálónak” csúfolt véleményformatált mátrix-ember. A homo sapiens ismérve valaha az volt, hogy cselekvését gondolkodása irányította. Ez a folyamat azonban mára a normális szocializációs folyamatokkal együtt olyannyira megfordult, hogy a modern ipari evolúció végtermékeként megjelent a marketingimpulzusokat gépiesen követő-majmoló android, a humán evolúció utolsó embere – a szingli. És ezzel nem az a baj, hogy pár „futóbolondnak” tartott értelmiséginek nem tetszik, hanem az, hogy profitostul, multistul, utódostul, bolygóstul, mindenestül belegebedünk, ha így megy tovább. A vészfék pedig arra való, hogy szükség esetén meghúzzuk. Csak egy ilyen tematizálási katarzison átmenve, a szingli-szindrómában a betegséget felismerve tudunk kellően megalapozott empátiával és a szingli kimondhatatlan szenvedését kellő mélységben megértő, komplexitását tiszteletben tartó segítő distanciával viszonyulni a szinglikhez mint emberekhez. Hiszen a napnál világosabb, hogy ez a döntő mozzanat. Azonban amíg nincs bennünk kellő lélekjelenlét, erő és bátorság, hogy betegségként ismerjük fel akár önmagunk, akár mások esetében, esély sincs arra, hogy az emberlét testi-lelki kálváriájának e komplex és a történelemben példátlannak mondható jelenségével érdemben foglalkozzunk. Pedig, különösen a lelki vagy pszichoszomatikus betegségeknél, köztudottan ez a sikeres terápia és a gyógyulás első és legfontosabb feltétele.

 JEGYZETEK:

1 A patologikus jelző eredetileg szintén azt jelenti görögül, hogy a szenvedés, elszenvedés, illetve szenvedélyek logikáját követő viselkedésről van szó, amire par excellence példa a szingli-szindróma.

2 Persze egy korlátoltan gazdaságcentrikus társadalmi modellben a drogos fogyasztása azért kárhoztatandó, mert hajlamos beszűkülni egyetlen termék fogyasztására, míg a szinglimagány mindenfajta fogyasztást serkent, sőt a legáltalánosabb fogyasztási addikció – nyilván ezért promotálják.

Mint ismeretes, meglehetősen nemtelen és a társadalmi probléma súlyához méltatlan módon kampánytémává vált a szinglikérdés. Ha a hazai értelmiség prominens tagjai e súlyos társadalmi kérdést készek egy politikai PR-akció alapján bulvárszintre degradálni, az egyrészt a kérdéses manipuláció sikerét bizonyítja, másrészt az értelmiség magatartását, szakmai és társadalmi felelősségtudatát minősíti, de nyilván semmilyen érdemi kapcsolatban nincs magával a szinglikérdéssel, sőt, annak kellő felvetését, illetve megoldását is eleve ellehetetlenítené. Ezért elengedhetetlen a kérdésről szabadon és mindenféle részrehajlás nélkül beszélni, abból kiindulva, hogy semmi lényeges nem hangzott el a témában. Ami sajnos nagyon is valós helyzet. (Hasonló okokból nem szerepel bibliográfia a tanulmány végén, mert az alaptézisre nézve valóban releváns szakirodalmat aligha lehetett volna megadni, a viszonylag új keletű szingli-irodalom felsorolása pedig fölöslegesnek tűnt. A jelenség újszerűsége miatt még a szakirodalmat is meglehetősen vegyes színvonal és metodika jellemzi – igazán klasszikus referenciaként pedig a Bridget Jones fenomént szokás emlegetni. E tanulmány egyik alaptézise éppen az, hogy a szükséges paradigmatikus tematizáció még nem ment végbe sem a pszichológiában, sem a szociológiában, mivel nem foglalkoztak érdemben a szingli-patológiával és a szinglibetegség alapvető kérdéseivel.)

4 Ennek különösen szemléletes példái az autóreklámok, melyek korábban még összekapcsolták a férfiasság jelképeként megjelenített autót a mellérendelt nő képével, míg mára mindezt a szinglilétre jellemző (nők számára külön generált) autó-erotikus reklámfantáziák énkielégitő ego-fetisizmusa váltotta fel.

5 Az egyedül élés alapját képező egyedülvalóság problematikája jóval nehezebb kérdéseket vet fel és első közelítésben akár a szingliség pozitív ontoteológiai megalapozására is lehetőséget adna (pl. mint imitatio dei – melyben a szinglik a fogyasztói társadalom profán papjainak minősülnének, egyfajta laikus cölibátus globális rendjeként). Ez azonban inkább azt illusztrálja, milyen drámai következményekkel járt már évszázadok óta a nyugati gondolkodásban az ontoteológiai megközelítés gyökeres elvi elválasztása az etikai-politikai megközelítéstől. Ez a nyugati civilizáció keresztje.

6 Erről az "átmeneti" szingli-állapotról azonban eszünkbe juthat a francia mondás: "il n’y a que provisoire qui dure" (az átmeneti állapot szokott csak igazán állandósulni).

7 A szexorientált marketing korában szexi lesz a reklámban és a boltban csábítóan elénk tett sörösüveg, farmer, túrórudi, fúrógép, zacskós tej, bármi. Mert ugye itt minden áru és a globális marketingprostitúció eszközeivel szólongat az utca széléről. Persze, hogy cseppet sem erotikus vagy érzéki, ha kicsit is meggondoljuk, de nem szokás meggondolni kicsit sem. A modern marketing a legősibb mesterség mai folytatója és világgá globalizálója. Miért promotálja olyan bőszen a nyugati világ a szexet, mint legfőbb célt és értéket, sőt mint mindent integráló mágikus médiumot? A hagyományos erotikakultúrákkal ellentétben a nyugati szexfelfogás lényege nem az egyesülés, illetve a vonzódás kifinomult kifejeződése, hanem az énkielégülés. A fogyasztói aktus és a fogyasztói fetisizmus kielégülésének mintájára. Ezért is választják el a szexben eleve és teljesen hermetikusan a szexuális kielégülést a nemzéstől, a házasélettől és mindenfajta közösségi vonatkozástól, mintha kvázi ellentétesek volnának. Tulajdonképpen szexnek ma az önkielégítésnek azt a fajtáját nevezik, amelyikhez egy vagy több más embert is felhasználnak, egyszóval a közös énkielégítést. Ez nemcsak a szeretkezés vagy az erotika névre nem méltó, de érzékiségnek sem nevezhetnénk, mert lényege szerint inkább érzéketlenséget jelent. Ugyanolyan csábító kinézetű, de lényegében szánalmas és természetünkre nézve perspektíváiban katasztrofális következményekkel járó dolog, mint a nyugat egyéb „nagy” technikai vívmányai.

Azonban sokan azzal mentegetnék a dolgot, hogy a szex még sok más, nemesebb érzelmi megnyilvánulásra is vonatkozhat, vagy úgymond „semleges” tudományos kifejezésként is értelmezhetjük nagy általánosságban. Akkor viszont fel kéne tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon mi szükség lehet egy alapjában ennyire énkielégítés-orientált és negatív vonatkozásokkal súlyosan terhelt kifejezést használni nemesebb érzelmek vagy tudományos általánosság megfogalmazására? Sőt, az érzéketlenségig vitt és az ember legintimebb személyességével is kísérletezni kész „tudományos semlegesség” egyáltalán indokolt-e, illetve miért, milyen érdekek szolgálatában lehet rá „szükség”? Nem egyfajta közönséges ipari tömegtermelés érdekeit szolgálja ki ugyanolyan közönségesen?

8 A szingliség nemcsak nemi úton terjedhet, a szexualitás mégis kulcsszerepet játszik a szinglilét promóciójában és terjedésében. Különösen a reklámokat figyelve a szingliség média-vírusának terjedése felfogható egyfajta mentális fertőzésnek is, melynek hordozója akár teljesen egészségesnek tűnhet és pont ezért fokozottan fertőző lehet. Nem kimondottan nemi úton terjed, inkább nemtelenül, sőt akár a nemiséget alapjaiban pervertáló különös kórnak is tekinthetjük, ami nemcsak a szingliség uniszex jellegére utal, hanem arra, hogy a szingliségre jellemző poligámiában, illetve antigámiában az ember eredendő és természetes szexualitásával ellentétes, de -paradox módon- többnyire mániásan hiperszexualizált uniszex acting out formájában éli fel természetes szexualitását. A szingli-szindróma mint valami pszichoszociális nemi perverzió-patológia ezért inkább nemtelenségi betegségnek mondható, ami lényeges ismérve annak, hogy súlyosan dehumanizáló.

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó linkek

• Kultúrház (MTV) a szinglibetegségről (Dr Csernus, Galamb és KG)