indy.media.hu független média központ

Mi a különbség a neoliberális világrend jobboldali és baloldali kritikái közt? E kettõt a jelenlegi liberális túlhatalom szereti egybemosni, ám csak részben tudatlanságból. Mert bár a fizetett médiaértelmiség jó része valóban közhelyekben gondolkodó, ismerethiányos konformista, azért ezen összemosásnak van egy sanda mögöttese is, hogy ti. mindkettõt lejárassák a másik szélsõségeihez való társítással. A balosnak azt mondják, úgy beszélsz, mint a Csurka, a jobboldalinak meg: voltaképpen kommunista vagy. Nos, már csak ezért is érdemes elolvasni – lehetõleg egy idõben – Pokol Béla és Artner Annamária munkáit.

Pokol könyve, a Globális uralmi rend elsõ látásra egy társadalomtudományi eszmefuttatásnak tûnik, melyben a szerzõ a globalizáció, a neoliberális társadalomszervezés és a piacosítás mechanizmusait, hatásait igyekszik körüljárni Luhmann, Polányi, Durkheim, Weber, Simmel (hogy csak néhány ismertebb nevet említsünk), s bármily különösen hangzik: Marx és Gramsci téziseinek segítségével. Sajnos azonban a társadalomtudomány nem több keretnél, kulisszánál, az csupán elméleti aládúcolása a könyv valódi mondanivalójának, a Nagy Leleplezésnek: hogy kik is uralják a világot. Ez önmagában nem volna baj, hisz sosem árt tudni, ki van a dolgok mögött, már csak azért sem, mert az igazi hatalmi elit szeret rejtõzködni, sõt: láthatatlansága hatalmának egyik biztosítéka. Csakhogy ez itt eléggé felemásra sikeredett, mivel a világ urairól jobbára azt tudjuk meg, amit mindenki tudott eddig is, aki rendszeresen olvasta a jobboldali sajtótermékeket. Ám ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a szerzõ számára mintha ez volna minden dolgok végsõ lényege: hatalmi csoportok összefonódása és ténykedése. Miközben arról alig ír, miért rossz egyáltalán ez az egész. Mi több, elismeri, hogy ez a démoni világrend a totális diktatúrákhoz képest – még azok legpuhább formáihoz képest is – jóval élhetõbb. (Ehhez azért tegyük hozzá: már akinek.) És persze erre fut ki a baloldali rendszerkritikák kritikája is, minthogy ezek elméletieskedései „háttérbe szorították az össztársadalmi uralom és ezek mechanizmusának elemzését”, így például Bourdieu és mások írásaiból semmit nem tudunk meg arról, hogy „össztársadalmi szinten konkrétan mely embercsoportok érnek el uralmi pozíciót” (168–169 o.). Csakhogy paradox mód az átok balosok minden elméletieskedésük dacára megfogalmaznak cselekvési programokat, a Globális uralmi rend ellenben fatalizmust sugall, egy olyan gigantikus hatalmi összefonódást és démoni uralmi szisztémát vázolván föl, ami ellen úgyse lehet tenni semmit – s ennek megfelelõen még csak nem is utal semminemû cselekvési, változtatási lehetõségre. Emellett szinte másodlagos, hogy Pokol finoman azt sejteti: a baloldali rendszerkritikusok (a neogramsciánusok kivételével) jobbára elterelik a figyelmet a lényegrõl.



Pokol törekvése lélektani szempontból érthetõ. A Gonosznak legyen neve és arca. Az arctalanság õsi félelmeket ébreszt, és az ellenséget emberfölötti démonná növeszti. Másrészt, ha nincs neve, ha nem személy, úgy megfoghatatlan és nem vonható felelõsségre sem. Csakhogy ha a rendszer kritikája helyett (és nem mellett!) a mûködtetõket és/vagy haszonélvezõket leplezzük le, úgy elkendõzzük magát a problémát. Pokol nem a kapitalizmust bírálja, hanem a termelõ tõkét állítja szembe a spekulatív pénztõkével. Ez a különféle jobboldali „kapitalizmuskritikák” közös nevezõje: a jó tõke (és jó tõkés), kontra rossz tõke (és rossz tõkés) szembeállítása. (Lényegében ezen a sémán alapul a szélsõjobb álantikapitalizmusa is: nemzeti tõke vs. nemzetközi karvalytõke, zsidó vs. árja tõke, stb.) Vagyis nem a kapitalizmussal van baj, csak a spekulánssal – mintha a spekuláció nem volna a kapitalizmus automatikus és kiküszöbölhetetlen velejárója. Nem a kizsákmányolással, az igazságtalansággal, csak ha annak bizonyos csoportok a haszonélvezõi. Ha a rossz tõkések helyét tisztességes atyafiak foglalnák el, minden olyan szép lenne. A jobboldali nem a rendszert akarja megváltoztatni, hanem a neki nem tetszõ embereket lecserélni, miáltal is a fönnálló rendet tartósítja. Ráadásul ez a fajta gondolkodásmód a bûnbakkeresést is igényli, ami általában nem szokott sok jót eredményezni.



Artner Annamária könyve, a Globalizá-ció alulnézetben mindennek az ellentéte, rá mindaz igaz, amit Pokol a baloldali rendszerkritikákban kifogásolt. Itt valóban kevés szó esik a pénz urairól, annál több magáról a pénz uralmáról. Ráadásul nem annyira a nyertesek, mint inkább a vesztesek kerülnek elõtérbe. A szerzõ hosszan részletezi, statisztikai adatokkal és esettanulmányokkal próbálja igazolni, mitõl – és fõleg kik számára – szörnyû a neoliberális globalizáció. Bemutatja, mennyire hazug a legtöbb liberális toposz: a gazdagok jóléte nem csorog le, a befektetõ nem modernizál, inkább sorvaszt, aki többet dolgozik, nem keres több pénzt, mivel ingyen kell túlórát végeznie, a tudás csak ritkán kifizetõdõ, a munkanélküliség pedig nem csökken, hanem a szisztémából adódóan törvényszerûen nõ. És végre valaki kimondja, amit ma már csak kevesen mernek kimondani ebben a fene nagy toleranciában, hogy ti. a kapitalizmusnak az élet minden területére kiterjedõ totális uralmával mennyire elterjedt az irracionalizmus is, hogy az emberek a természetgyógyászat, az okkultizmus, a vallási fundamentalizmus, az álhagyományok, vagy éppen a fantasy hamis világába menekülnek ahelyett, hogy öntudatra ébrednének. A könyv fölvázolja a globalizációkritikai mozgalom fejlõdését és helyzetét is a világ különbözõ régióiban, s külön érdeme, hogy mellékletet szentel a fontosabb szervezetek bemutatásának, valamint részletes kronológiát közöl a különféle demonstrációkról és egyéb akciókról – így egyfajta „antiglob-kézikönyvként” is használható.



Mindezt azonban jócskán lerontja a szerzõ elfogult, már-már szektás balossága. Így bár a jelenségek bemutatásai tömör, lényegre tapintó leírások, Artner gyakorta inkább demonstrál, mint analizál, inkább kinyilatkoztat, mint érvel. Sõt, olykor egészen eluralkodik rajta dogmatizmusa, minek révén egyes gondolatok a dilettantizmus határát súroló primitív szimpli-fikációkká silányulnak. Például, amikor majd két oldalon át azt ragozza, hogy a család a tõke érdekeit szolgáló, az emberi szabadságot és cselekvõképességet gúzsba kötõ avítt intézmény, „a társadalmi reprodukció alapja, az ehhez szükséges anyagi tartalmú szerzõdés kerete a kapitalizmusban”. S bár a globalizáció ezt az intézményt is erodálja, a nagytõke mindent megtesz a „családeszmény ideológiai-tudati-kulturális felvirágoztatásáért”. (93-95 o.) Jó. De akkor mi a helyzet a neoliberalizmus ama eléggé jogosnak tûnõ (egyébként nem csak a konzervatívok által hangoztatott) kritikájával, miszerint a nemzetközi tõkének azért áll érdekében bomlasztani a családot (egyáltalán: a hagyományos életformákat), mert az atomizált társadalom szolgáltatja a legjobb (értsd: legkiszolgáltatottabb) munkaerõt? Artner ugyanígy a nemzetet is a csoporthoz tartozás egyik rossz, a tõke érdekeit szolgáló kiélési módjává redukálja. S mint írja, a „nemzetfogalom létalapját erõsíti az önmegkülönböztetés, amely szinte elkerülhetetlenül rasszizmusba (cigányellenességbe, antiszemitizmusba stb.) torkollik.” (87 o.) E sommás megállapítás kb. olyan, mintha valaki a kereszténység lényegének tartaná az inkvizíciót vagy a konkvisztádorok dicstelen tetteit. Mintha minden nacionalizmus mindenhol és mindenkor ugyanaz volna. Pedig már Lenin elvtárs is megmondta, hogy a kis népek nacionalizmusa más természetû, mint a nagy népeké, s az elõbbi iránt megértõbbnek kell lenni. Mellesleg az internacionalizmusra is érvényesíthetnénk e fals logikát, mondván: a „nemzetköziség” doktrínája eleve magában hordozza a kis népek elnyomásának és/vagy a lokális kultúrák eltüntetésének ideológiai alapját. Hiszen a szovjet internacionalizmus alig volt más, mint modernizált orosz birodalmi nacionalizmus, a szovjetizáláshoz majd mindig kötelezõ ruszofília társult. A létezett szocializmusban érdekes mód mindig a kis népeknek, ill. a nemzeti kisebbségeknek kellett lemondaniuk nacionalizmusokról az õket leigázó többségi etnikum érdekében, ezt példázta többek között Ceaucescu rémuralma is.



De nem is az fõ a baj, hogy a szerzõbõl hiányzik mindennemû empátia, a dolog ennél rosszabb: mûve híján van a történetiségnek, a dialektikának. A fölvázolt problémák lógnak a levegõben, mintha nem volnának múltbéli okaik, s minden bajnak mindenhol egyetlen kizárólagos oka a kapitalizmus volna. Így persze hiányzik a létezett szocializmus baloldali kritikája is, ahogyan Artner annak bukásából sem von le semmiféle tanulságot. Továbbá egy árva kukk sincs arról, hogy mi módon és miért vált az egykori állampárti elit fokozatosan újburzsoáziává és nyitotta meg a kapukat a globalizáció elõtt. Pedig ha valami jó kis marxista analízist kívánna, akkor ez biztosan. És ha már a nemzeti érzés olyan érzékeny pont, érdemes lett volna körüljárnia, hogy vajh’ miért épp az egykori szocialista országokban olyan erõs a rasszizmus és az agresszív nacionalizmus?



Az óbalos dogmatizmus a globalizáció-kritikai mozgalmakat sem kíméli. Ennek kapcsán Artner egyenesen azt sugallja: a nemzetközi mozgalomnak le kell vetnie „civil” voltát és új centralizmusra, forradalmi pártra, élcsapatra van szükség. Vagyis arra, ami a létezett szocializmust oly visszataszítóvá és hiteltelenné tette, s ami azonnal hiteltelenítene most is minden kezdeményezést, hisz ma már a hülye is tudja, hogy az „élcsapat” automatikusan kiváltságokat, s vele új elitet teremt. Ez azonban megint csak a kisebbik baj, tán még azt is mondhatnánk: legalább vannak, akik megmaradtak kommunistának tizenhat évvel a rendszerváltás után, ami eszméik bornírtsága dacára is tiszteletreméltó. Csakhogy míg Artner kérlelhetetlen marxistaként az összes olyan globalizáció-kritikai irányzatot kvázi a tõke szekértolójaként értékeli, ami nem akar élcsapatot, nem akar ideológiai egységet, horribile dictu forradalmat sem akar, inkább reformot, nos addig szemérmesen hallgat a „hivatalos baloldal” összehasonlíthatatlanul nagyobb és látványosabb árulásáról. Keresve se találunk kritikát a magát szocdemnek maszkírozó kelet-európai utódpártok szélsõséges neoliberális politikájáról, legföljebb általánosító mellékmondatok szintjén, de még azt is csak a nemzetközi szociáldemokrácia hanyatlásának taglalásán belül. Úgy látszik, itt vége a balos vonalasságnak.



Ehhez persze tudni kell valamit: Míg Artner könyvében a kolumbiai gerillák azon kiáltványát idézi pozitív kontextusban, miszerint a fegyveres harc az egyedüli megoldás, mivel „öngyilkos illúzió” azt hinni, hogy a kizsákmányolók érdekeit képviselõ kormánnyal folytatott bármiféle tárgyalások elõbbre vinnének, hisz „példa nélküli, hogy egy hatalmon lévõ osztály megállapodott volna saját felszámolásáról” (143 o.), addig az ATTAC-Magyarország egykori vezetõjeként az MSZP-re való szavazásra buzdított. Nyilván erre is van marxista magyarázat. De legalább azon ne csodálkozzon, hogy a magyar társadalom elégedetlenjei számára miért hitelesebbek a jobboldali („retrográd”) antiglobalizmus „nemegyszer jobb sorsra érdemes, megtévesztett vagy félmûvelt” (115 o.) teoretikusai, mint az a kör, ahová õ tartozik.



Pokol és Artner szinte mindenben eltérõ, ellentétes tartalmú és beállítottságú munkája egy ponton azért nagyon hasonlóvá lesz: míg ez utóbbi a nemzetközi nagytõke produktumának – s ily módon a neoliberális rend elleni közös föllépés gátjának – tartja a jobboldali globalizációellenesség minden megnyilvánulását, addig Torgyán doktor egykori tanácsadója a nemzetközi pénztõke által finanszírozott és propagált csoportokként kezeli a zöld és baloldali antiglobalista mozgalmakat.



Vagyis a két iromány egy dolgot világosan prezentál: a hazai két nagy politikai erõ kisajátítani igyekszik a rendszer- ill. globalizáció-kritikát, ezzel ügyesen ellehetetlenítve és hiteltelenítve azt. Mint minden egyebet.





Pokol Béla: Globális uralmi rend

Kairosz Kiadó

2005, 208 oldal, 2400 Ft

Artner Annamária: Globalizáció alulnézetben

Napvilág Kiadó

2006, 256 oldal, 2200 Ft




A cikket szerzőnk eredetileg az ujkonyvpiac.hu-nál jelentette meg, az indyn történő másodközléshez ők járultak hozzá.

Kapcsolódó cikkek