indy.media.hu független média központ

a kétpártrendszer bukása és a kampány manipulációja

MI VAN A VÁLASZTÁSI HAZUGSÁG-CSOMAGBAN?

A belügyminisztérium ma pontosan úgy cáfol, ahogyan régen a Taszsz szovjet hírügynökség, vagyis viszonylag megbízhatóan kikövetkeztethetjük belőle az igazságot. Most épp azt cáfolták, hogy a kampánycsend és a választások alatt bármilyen rendkívüli rendőri intézkedésre kerülne sor. Kérdés, pár napja ki és miért híresztelte a médiában, hogy az önkormányzati választásokon a szavazóhelyiségeket speciális terrorelhárító egységek fogják átvizsgálni és határozott rendőri jelenlét mellett fogunk választani, a terror árnyékában. A szavazókörök átvizsgálásának tényét egyébként később sem cáfolták, csak az előzőleg szivárogtatott nagyobb rendőri jelenlétet.

Ide jutott a magyar demokrácia. Pedig a félelem légkörében aligha lehet szabadon választani, sőt, a megfélemlítés -bárhonnan jöjjön is- minden kampánycsendet sértő akciónál mélyebben manipulálja a választókat. A globálnyugati nagypolitika „terror elleni” félelempropagandáját a jelek szerint a globális érdekek hazai képviselői is remekül alkalmazzák. A választások előestéjén az is kiderült, kinek fűződhetett leginkább érdeke ahhoz, hogy a szélsőjobb zavartalanul tüntessen és akár randalírozzon is a fővárosban, ami olyannyira fontosnak bizonyult a választások kimenetele szempontjából, hogy az illetékesek a kampánycsend idején is engedélyezték a Kossuth-téri tüntetés folytatását, sőt, kampányfinisük egész retorikáját a szélsőjobbos veszélyre és a rombolással szemben saját béke- és rendteremtésükre, valamint az EU által megerősített globális konvergencia-programjukra építették. Legalább kiderült végre, hogy honnan fújt a szél, ami a tüzet szította. Ráadásul „szükség esetén” óvni is lehet majd és kétségbe lehet vonni a kampánycsendet sértő tüntetések miatt a választási eredményt. Kérdés, vajon a kampánycsendőrség által felvigyázott és a terror árnyékában zajló választások tisztaságát ki fogja szóvá tenni? Valamint azt, hogy a tüntetések folytatásának hivatalos jóváhagyása jelenti a kampánycsend legdurvább megsértését.

A római jog klasszikus „Cui prodest” kérdésére, hogy kinek lehetett leginkább érdeke, ami történt, ma már elég egyértelmű a válasz. Az ellenpróba is megerősíti, hiszen a jobboldalt leginkább a szélsőjobb túlkapásaival lehet lejáratni és -különösen egy olyan önkormányzati voksolás előtt, melyen a megszorítások miatti általános elégedetlenségben eleve nyerésre álltak- aligha fűződhetett bármilyen érdekük ahhoz, hogy kockára tegyék győzelmüket saját politikájuk szélsőjobbos lejáratásával. Ettől még egyáltalán nem kell egyébként is ártatlannak vagy jószándékúbbnak gondolnunk őket, mert a hírhedtté vált kormányfői böszme-beszéd kiszivárogtatása például mégis inkább az ő érdekük lehetett, ami arra utal, hogy ők is szeretnek játszani a tűzzel.

A KÉTPÁRTRENDSZER BUKÁSA ÉS A KÉTSZÍNŰ DEMOKRÁCIA LELEPLEZŐDÉSE – MENNYIRE SAVANYÚ A MAGYAR VÉRNARANCS?

A történteket magyarázó hipotézisektől függetlenül az utóbbi napokban ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a kétpártrendszer megbukott. Túl sokáig keltette egyfajta hallgatólagos társadalmi konszenzus benyomását az a feltevés, hogy a bal-jobb megosztottság ugyan rengeteg káros következménnyel jár, de hosszabb távon ez a politikai váltógazdálkodás biztosíthatná az ország stabilitását és a nyugati típusú demokrácia meghonosítását. Mára bebizonyosodott, hogy a kétpártrendszer ezt az ígéretét sem váltotta be, a közrendet sem képes biztosítani, sőt: ma már leginkább éppen a társadalom végletes pártpolitikai megosztása fenyegeti a közrendet, mégpedig az európai demokratikus normákhoz teljesen méltatlan módon. A kétszínű demokrácia szemünk láttára vallott csődöt. Rém savanyúnak bizonyult a magyar vérnarancs. Immár a civil társadalom, azaz a választók feladata, hogy levonják a konzekvenciát és leváltsák a csődöt mondott kétpártrendszert, megteremtve egy valóban sokszínű többpártrendszerre épülő demokrácia garanciáit.

Természetesen nem az önkormányzati választások jelentik a legmegfelelőbb fórumot, hogy a magyar választók képviselőik értésére adják, mennyire megrendült beléjük vetett bizalmuk, ez legfeljebb jelzés értékű lehet és a globális érdekeket kiszolgáló kormány meggyengítésével, illetve az önrendelkezés helyi szintű erősítésével közvetve segítheti elő a megoldást. A csődöt mondott pártrendszer hathatós megváltoztatása békés úton csakis népszavazással, illetve a parlament feloszlatása után bevezetett, valódi többpártrendszert eredményező új választási rendszerrel és a magyar pártpolitikai közéletet gyökeresen megújító általános választásokkal lehetséges.

A politikai sárdobálást immár utcakő-dobálás és a tűzzel játszó erőszak váltotta fel. Azért fajulhatott idáig a helyzet, mert gyakorlatilag megszűnt minden társadalmi kontroll, mely a hatalom demokratikus gyakorlását ellenőrizhetné. Ne felejtsük el, hogy egy demokráciában minden hatalom a választóké, akik képviselőik útján gyakorolják a népet megillető közhatalmat. A görögök azt a rendszert, melyben egy „politikai elit” gyakorolja a hatalmat nem demokráciának, hanem oligarchiának nevezték. Legalább az alapfogalmakat nem kéne összekevernünk, hiszen alkotmányunk is alapelvként rögzíti ezt, mint a népszuverenitás elvét. Közben szinte minden politikai elemző úgy használja a „politikai elit” kifejezést, mintha nem kéne tudnunk, hogy ilyesminek már a léte is megkérdőjelezi egy demokrácia valódiságát. Rögzítsük tehát, mint a politikatudomány evidenciáját, hogy mindenfajta politikai elit eleve ellentmond a demokrácia fogalmának és eredeti értelmének. Mert egy országban vagy népuralom van, vagy valamilyen politikai elit uralkodik. El kéne dönteni végre. Erre alkotmányunk lehetőséget ad, sőt, második paragrafusa egyenesen állampolgári kötelességként írja elő: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”

Ha tehát bármilyen politikai elit (akár a legrátermettebb, legfeddhetetlenebb szakemberekből álló valódi elit) úgy gyakorolja a közhatalmat, mintha az övé lenne és nem a népé, az alkotmányunk alapelvét sérti. Ebben a legitimitási válságban először az alapelvekhez, az alkotmányosság alapjaihoz kell visszatérnünk, ezért szükséges erre felhívni a figyelmet. Elvben elképzelhető persze az is, hogy a választók lemondanak demokratikus hatalmukról és valamilyen politikai elitet vagy diktátort bíznak meg minden hatalom gyakorlásának kizárólagos jogával, vagyis átruházzák egy elitre saját jogaik gyakorlását. Ebben az esetben azonban az alkotmányt módosítani kell, mert az már nem demokrácia, sőt, a köztársasági államforma sem fedné le pontosan.

Ami az elvekhez képest a gyakorlatot illeti, tudjuk, hogy az utóbbi 16 év alatt sokan elhitték, hogy a demokrácia egy nyugati típusú fogyasztói társadalomban valamiféle profi szolgáltatás vagy termék, melyet globális minták alapján profin legyártanak és tömegtermékként kapjuk meg, hogy aztán elfogyaszthassuk, mint valami csipszet a tévé előtt. Aki így kezeli a demokráciát és azt gondolja, hogy nem az ő dolga a politika, mert vannak szakértők, akik helyette intézik a közügyeket, az most ne lepődjön meg az eredményen, hiszen ő nem vett részt a közügyek alakításában, ő nem élt állampolgári jogaival és kötelességeivel, hogy képviselőin számon kérje a neki tett választási ígéreteket, ő nem gyakorolta a civil kontrollt – semmilyen formában. A globális fogyasztói tömegdemokrácia ilyen híveitől akár fasizmus, kommunista vagy más diktatúra is lehet. Rajtuk nem múlik. Mármint azokon, akik azt gondolják, hogy a politika nem az ő dolguk, hanem azoké, akik helyettük „profin” csinálják. Ez tévedés. A demokrácia eredendően amatőr politikai rendszer, melyben maguk a választók gyakorolják a hatalmat, vagyis nem „ők” (vagy „valakik” – a pártpolitikai „elit”), hanem mi (vagyis a nép, illetve a civil társadalom). A görög demokráciában sorshúzással választottak vezetőket, hogy eleve kizárjanak minden választási demagógiát és manipulációt. Bölcsen tették. Így nem kellett tévészékházat gyújtogatni, meg manipulatív kampányokkal rombolni a közízlést és a közerkölcsöket.

Ja, hogy akkor nem bambulhatnánk magunk elé vagy a tévére, meg az aktuális politikai valóságshow-ra, mert nekünk kéne foglalkoznunk a közügyekkel és miénk lenne a felelősség? Persze, de ez a magánéletben is pontosan ugyanígy van: ha valaki nem akar a saját dolgaival, a saját életével foglalkozni, egy ideig látszólag megteheti, de aztán csőstül kell szembenéznie a problémákkal. Klasszikus hasonlattal, a jó közélet olyan mint az egészség: nem feltűnő, mégis foglalkozni kell vele, mert különben előbb-utóbb válsághelyzet, súlyos betegség áll elő és akkor arra kárhoztatjuk magunkat, hogy mással már nem is foglalkozhatunk, csak azzal, hogy mentsük a bőrünket. Ilyen a történelem is – olykor egész népek és civilizációk feledkeznek meg arról, hogy van sorsuk és önfeledten lébecolnak (aminek tökéletes példája a nyugati fogyasztói társadalom dőzsölése), aztán egyszercsak megtörténik velük a sorsuk és újra rá kell döbbenniük, hogy a történelem és a sors nem szűnik meg attól, hogy megfeledkezünk róluk.

A CIVIL FÓRUM ÉS A TÁRSADALMI KONTROLL SZEREPE

Tizenhat aláíróval együtt azért javasoltam Civil Fórum létrehozását, mert ma még remény szerint megtehetjük, hogy élünk alkotmányos jogainkkal, ma még –úgy látszik- nem kell a kemény diktatúrákra jellemző retorzióktól tartanunk. Viszont, ha így megy tovább minden, nemsokára talán már azt sem tehetjük meg, hogy szót emelünk. Kritikus pontra érkeztünk és ezt a Civil Fórum kapcsán naponta tapasztalhatjuk, mert akik közéleti szerepük és ismertségük révén leginkább tehetnének azért, hogy visszafordítsuk a demokrácia elidegenítésének trendjét, azok is félnek fellépni. Pedig e nélkül csak egyre rosszabb lehet a helyzet és egyre nehezebb, egyre kockázatosabb lesz a fellépés.

Méltatlan volna belemenni abba a kicsinyes pártpolitikai játszmába, hogy melyik oldal a leginkább felelős a demokrácia kisajátításáért, ahogyan eleve méltatlan az a kétszínű szemléletmód, melyben sokan úgy tesznek, mintha már nem is lehetne a közügyekről beszélni, mintha már nem is lenne érdekes, hogy helytálló-e valakinek az állítása, illetve helyzetelemzése, mert csak az számít, hogy vajon melyik oldalt erősíti, illetve melyik oldal állhat mögötte. Gondoljuk meg: ez a kétszínű felfogás eleve lehetetlenné teszi azt, hogy sorsproblémáinkkal önmagukban foglalkozzunk, hogy egyáltalán magát a helyzetet értékelni tudjuk és közösen keressük a közös problémák megoldását. Maga a közélet válik lehetetlenné. Ami a napokban a Magyar Televízió székházánál és a pesti éjszakában történt, az megengedhetetlen egy demokráciában és minden választó joggal kikérheti magának, függetlenül a megmagyarázhatatlant magyarázni próbáló baloldali vagy jobboldali verzióktól.

Amit láttunk az utcán azonban csak tünete egy súlyosabb válságnak. A pártpolitika jelenlegi képviseleti rendszere nem volt képes biztosítani az ország problémáival való közös szembenézést és a megoldás közös keresését a társadalmi szolidaritás megerősítésével. Éppen ellenkezőleg, a pártpolitika mindkét tömegpárt esetében nemhogy segített volna az ország problémáinak megoldásában, hanem egyik legfőbb, legalapvetőbb problémánkká vált. Elhíresült fordulattal szólva: a kétpártrendszer nem a probléma megoldása, hanem a probléma része. Mégpedig döntő része. Ezért a civil társadalomra hárult a megoldás felelőssége.

Ez egy kis ország. Geostratégiailag sem túl fontos. Olajunk sincs. Miért lenne naivitás azt gondolni, hogy lehetne nálunk legalább egy dán vagy svájci típusú valódibb demokrácia? Ugyan kit zavarna? De tényleg. És minek majmolni a nagyhatalmak birodalmi ambícióira szabott kétpártrendszert? Mikor már Rousseau is kifejtette, hogy a demokrácia csak a kisebb országokban működhet. Nehogy azt képzeljük, hogy ez anyagi kérdés és csak a gazdagabb országok „engedhetik meg maguknak”. Ha van összefüggés, inkább fordítva érvényes: egy kisebb ország gazdagodását éppen stabil demokratikus berendezkedése segítheti elő leginkább.

Egy valódi demokráciában akkor működik jól a politikai élet, ha nem napi hír, legfeljebb akkor kerül a média homlokterébe, ha nagy néha valami nem működik megfelelően. Ugyan mi indokolja, hogy a demokratikus közélet vezető hírként uralja a médiát, mint valami folyamatos politikai valóságshow? Ugyan kit érdekel, hogy a piros vagy a narancs szebb, őszintébb vagy meggyőzőbb? Közben valódi gazdasági, erkölcsi és szellemi problémáinkat meg sem lehet fogalmazni ebben a kétszínű erőtérben, ahol mindennel és mindenkivel kapcsolatban az az egyetlen „lényeges” kérdés, hogy melyik oldalon áll, ami önmagában teljesen érdektelen, mesterséges szempont magukhoz a közéletben felmerülő kérdésekhez képest.

Amikor a hazai és a nyugati elemzők kórusban kántálják, hogy a hazugság lelepleződése senkinek sem jelentett új információt, mert eddig is tudtuk, hogy a politikusok hazudnak, akkor kiderül, hogy egy látszatdemokráciában nem a lényeg elvesztése a dráma (arról mindenki tudja, hogy eleve elveszett), hanem pontosan a látszat elvesztése jelenti az igazi drámát. A császár, uralkodói ornátusa alatt mindig is meztelen volt, de ha egyszer mindenki előtt lemeztelenedik, akkor visszavonhatatlanul elveszíti minden főhatalmi tekintélyét. Ezt láthattuk most.

A GLOBÁLFASIZMUS VESZÉLYÉRŐL

Immár a baloldalnak is van egy rendpárti vezére, akit vakon követ – de akkor mi a különbség? Amikor azt látjuk, hogy a baloldal, illetve a baloldali-liberális oldalhoz kapcsolódó értelmiség is éppen olyan vakhittel sorakozik fel -vezéralakját minden elven és hazugságon túl is támogatva- ahogyan az általuk ellenségesnek tartott tábor a maga vezéralakja mögött; amikor ezen túlmenően már a baloldali-liberális értelmiség meghatározó alakjai is a rendőri túlkapásokat fedező és rendpárti retorikával megideologizáló nyilatkozatokat tesznek, mégpedig olymódon és olyan stílusban, amivel korábban a jobboldalt vádolták, akkor egyáltalán milyen lényeges különbség marad még a két oldal között? A keményen rendpárti és vezéralakját egyaránt vakon követő két tábor vajon nem egyfajta fasizálódást mutat, mégpedig mindkét oldalon? A fasizálódás lényege, hogy a forma (a vezérelvűség és a rendpártiság) válik egyre kizárólagosabb politikai tartalommá. Ez ellen a civil társadalomnak a leghatározottabban fel kell lépnie, ha nem akarjuk, hogy holnap kifejezetten nacionál- vagy globálfasiszta diktatúrában kelljen élnünk. (Pl. a kommunista rendszer is „baloldali”-globálfasiszta diktatúra volt, mely hivatalosan éppúgy internacionalista és nacionalizmusellenes volt, mint mostani globálnyugati változata, közben pedig ugyanúgy a szovjet-orosz pánszlávizmus tartotta össze, mint a mostani globálnyugati rendszert az angolszász, anglo-amerikai világhatalmi struktúra. Szép eszme lenne az internacionalizmus, csak kár, hogy a gyakorlatban mindig egy nagyobb, világhatalmi nacionalizmust szolgál a kisebbekkel szemben.)

MILYEN GLOBÁLIS ÉRDEKEKET SZOLGÁL A MAGYAR VÁLSÁG

A tévészékház ostroma azonnal felhívta ránk a világsajtó figyelmét. No nem azért, hogy végre többet megtudjanak rólunk, hanem azért, hogy saját előítéleteiket igazolva lássák. Mert a kamerában polgárháborús zavargások látszatát keltő egy-kétszáz szélsőséges elegendő lehetett annak „bizonyítására” a nyugati, illetve EU közvélemény előtt, hogy lám-lám nem vagyunk mi civilizáltak és nem lehet velünk egy csónakban evezni, így bizony szükség van a „kétsebességes” EU-ra és a csatlakozási ígéreteket sem kell majd betartaniuk. Maradhatunk másodosztályú európaiak. Ha jobban meggondoljuk, ehhez fűződtek a legnagyobb stratégiai érdekek. A Cui prodest kérdés tehát még tanulságosabbnak bizonyul europolitikai kontextusban mint belpolitikai összefüggéseiben, melyekből legfeljebb az derülhetett ki, hogy nálunk melyik párt, illetve pártok képviselik ma legközvetlenebbül a globális érdekeket.

Főleg, ha hozzátesszük, hogy a hazai közvélemény előtt egy olyan demót is sikerült lefuttatni, hogy a konvergencia-program brüsszeli elfogadása (pontosabban elvi elfogadása) oldotta meg a belpolitikai válságot és pacifikálta egy csapásra a helyzetet. A médiaüzenet brutálisan egyértelmű és demokratikus ellentmondást nem tűrő volt: ha egyszer Brüsszel és a globális piacok is elfogadták a kormány programját, akkor mit ugrálunk még? Hiszen esélyünk sincs mindezzel szemben… Így lehet gyarmatárúvá tenni a belpolitikát és a honi demokráciát.

Vajon kinek lehet érdeke az egész „csatlakozott” térség destabilizálása? Mégpedig olyan kiszivárogtatási módszerekkel, melyek leginkább titkosszolgálati módszerekre emlékeztetnek. Mert ugyebár Lengyelországban és Csehországban is kiszivárogtatott botrány okozhatja a kormány bukását. Így a nyugati közvélemény „jól” láthatja, hogy az újonnan csatlakozott országok bizony nem elég európaiak. Ami persze szintén hazugság, mert nálunk pontosan a nyugati parlamentarizmus hazugságai és strukturálisan hazug rendszere lepleződik le. A szabadpiac globális diktatúrájának történelmi hazugsága.

E tekintetben különösen megdöbbentő a történelmi párhuzam 56-tal és aligha véletlenül idézi fel a kormányfő böszme-beszédének önvallomása a hazugságát leleplező Kossuth Rádió 56-ban elhangzott történelmi szavait: „másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este.” Majd hozzáteszi: „Nem akarom tovább csinálni!” Most mégsem mond le. Miért? Mert a globális érdekeket szolgáló „reformok” kudarcát jelentené a lemondása? Ahogyan 56-ban is globális (globálszovjet) érdekeket képviselt a „népi demokrácia” rendszere és kormánya. Akkor annak érdekében „kellett ” hazudnia a bábkormánynak. És ma?

Emberileg pokoli lehet az a nyilvános megaláztatás, amit végig kellett csinálnia a kormányfőnek és mivel már májusban le akart mondani, most nyilván még inkább azt tenné, ha lenne szabad választása. Ám úgy látszik, neki sincs. Mert a „pénzpiacok” egyértelműen őt tartják megfelelőnek a globális megszorítások végrehajtására és érdekeik képviseletére – szinte bármi áron. Azért nem engedik lemondani, mert ő képviseli legmegbízhatóbban a globális érdekeket, amit a sokat idézett „londoni elemzők” kezdettől egyértelműen kifejezésre is juttattak. Mégpedig olyan leplezetlenül, hogy az önmagában mutatja, mennyire biztosra mennek és milyen szilárd hatalmi bázisuk van nálunk. Ha tehát feltesszük a globálmagyar sajtóban agyonhallgatott kérdést: mégis miért és kinek az érdekében hazudott ilyen programszerűen a kormány saját közvéleményének, akkor ismét elég egyértelmű a válasz.

A magyar nagykövet útján üzenő „nagyon magas fehér házi körök” még messzebb mentek, mikor reményüket fejezték ki, hogy „Budapest saját maga rendezni tudja a problémákat”. Miért, vajon mi történik, ha mégsem? 56 történelmi évfordulóján ez különösen furcsa megfogalmazás. Amerikai tankokat küldenek az évfordulóra?

Lehet, hogy petícióval kéne az amerikai követséghez fordulnunk, hogy a jelek szerint Budapest mégsem tud megbirkózni a demokrácia válságával, ezért az amerikai elnöktől várjuk a megoldást – annál is inkább, mert már 56-ról megemlékező pesti látogatása során kiemelte a párhuzamot az iraki demokrácia megteremtésével. Most tehát mi és a szabad világ közvéleménye pontosan ezt várnánk tőle: mentse meg nálunk is a szabadságot és a demokráciát, ahogyan Irakban tette és nálunk is csináljanak szabad, valóban demokratikus választásokat, ahogyan ott. Kár, hogy nem értenék az iróniát és a végén még tényleg amerikai tankokat küldenének Pestre. Legalább kiderülne, miért olyan időszerű ma is 56 szabadságküzdelme.

A szélsőjobbos veszély kapcsán azért illett volna észrevenni, hogy a tények épp a médiában hangoztatott ideológiai szólamok ellenkezőjét mutatták. Most ugyanis egy helyen láthattuk az összes hazai szélsőségest és legfőként azt, hányan készek szinte bármit megtenni szélsőjobbos nézeteik igézetében. Kábé kétszázan. Na és hányan támogatják nyíltan az ilyesmit? Néhány ezer ember. Ez tulajdonképpen megnyugtató tény, mert ennyi szélsőséges bármelyik szomszédos vagy nyugati országban van. Vagy még több, például a most globális éltanulónak tartott Csehországban és Szlovákiában, ahol ennél kevesebb akció is jóval tömegesebben mobilizálja a szélsőségeseket. A nyugati sajtó olcsón szélsőjobbozó és a csatlakozó országokat -velünk az „élen”- lejáratni hivatott propagandája hiába hazudik. A Francia Tavasz eseményei idén ékesen bizonyították, hogy a nyugati típusú képviseleti demokráciák hitelessége történelmi mélypontra jutott és pontosan ennek a rendszernek a válságát látjuk nálunk is. Amikor a nyugati sajtó „naivnak” tart minket, mintha mi nem tudnánk elfogadni azt, amit „ők már régen tudnak”, hogy a politikusok hazudnak, ez egyértelmű beismerése a nyugati demokráciák mély válságának.

Úgy látszik ez a kis „naiv” ország az a hely, ahol a világrendszerek történelmi hazugságai lelepleződnek. 56-ban így lepleződött le a keleti típusú népi demokrácia és most így lepleződhet le a nyugati típusú képviseleti rendszer demagógiája. Bár ennek, mármint a nyugati szabadság-demagógia lelepleződésének már 56-ban is volt előzménye nálunk. Ezért is ideje újraindítanunk a Szabad Európát, immár saját jogon, a nyugatról uniformizált információ alternatívájaként és sajátos közép-európai identitásunk kifejeződéseként. Nemcsak forradalommal lehet gyökeres változásokat előidézni és nemcsak a Petőfi által víznek árjaként leírt forradalmi „népek tengereként” győzhet a civil társadalom a nyakán ülő „elit” felett. Lassú víz pártot mos…

Hosszabb távon a megoldás kulcsa nyilván a demokratikus önrendelkezést megvalósító önszerveződés, a társadalmi kontroll és szolidaritás megerősítése. Ennek azonban részét képezi a szavazásokon való részvétel is, amennyiben nem a kétpártrendszer túlhatalmát erősíti, hanem épp ellenkezőleg: a pártpolitikától legfüggetlenebb civil jelölteket, vagy ha ilyen nincs, akkor a kisebb pártokat - lehetőleg nem parlamenti párt jelöltjét és főként nem a kormánykoalíciót. Civil szempontból a fentiek alapján (végső esetben! – ha nincs más) még az ellenzéki tömegpárt jelöltje is jobb lehet, de csupán addig és abból a célból, hogy a globális érdekeket kiszolgáló kormány bukásával tovább gyengüljön az egész ötpártállami rendszer, ezáltal pedig nőjön a civil kontrollt tartósan garantáló népszavazás és egy valódi rendszerváltás sikerének esélye. Ennek határozott szándékát és egyik első lépését láthattuk az önkormányzati választásokon is, mikor a magyar választók egyértelműen kifejezték demokratikus igényüket a kormány globálisan központosító túlhatalmának ellensúlyozására.

Kapcsolódó cikkek