indy.media.hu független média központ

Fent: K. Horváth Eszter képe

Tucattragédia volt az övé, melynek nincs hírértéke, néma botrány, mely légüres térben nem verhet visszhangot. A hetedik hónapban elvetélte magzatát. Egy hónap múlva, amikor hazaengedték, büszkék voltak az orvosok, hogy legalább az életét megmentették. Akkoriban elég sok nő vetélt el, néhányan meg is haltak, sokuk örökre meddő maradt, de a többségüknek azért maradandó károsodása nem esett. Bizonyára az ő esete is egy génmanipulált kukoricafajta nemkívánatos hatásai közé tartozott. Ezt a kukoricát kizárólag takarmányozási célokra használták, de az elfogyasztott hússal csak bejutott az emberbe. Ahol aztán –de ezt teljes bizonyossággal már nem lehetett tudni- valami gyógyszerrel vagy táplálék kiegészítővel kölcsönhatásba lépve vetélést okozott. Voltak, akik be akarták perelni a kukoricát előállító Monsantót, de nem jutottak messzire: a cég a termelőkre hárította a felelősséget, és a bíróságon az is kiderült, hogy ezért a mutánsért tulajdonképpen nem is ő felelős, hanem az egyik leányvállalata. Amelyik, ha vesztésre állna a per, rögtön csődbe menne, de erről nem volt szó, a bíróság elfogadta a cég jogászainak érvelését, és a kukoricát előállító termelőkhöz irányította a felpereseket, amivel az ügy nagyjából le is zárult. Pár szervezet, pár anya még próbálkozott, de egy névtelen, arctalan cég ellen még bojkottot se lehet szervezni, legfeljebb néhány termékük ellen.
G. felesége túlságosan össze volt törve ahhoz, hogy érdekelte volna az igazság. Harminckét éves volt, már nagyon rég szerettek volna gyereket. S most egyszeriben kiderült, hogy nemcsak hogy meghalt a baba, és később se lesz, viszont örüljenek, hogy az asszony életben maradt. Amikor az utolsó műtét után, összeesése óta először magához tért, úgy feküdt, ahogy azt a filmekben mutatják. Csak nézett a mennyezetre, és nem reagált semmire. Idővel javult a helyzet, ám mikor G. hazavitte az asszonyt, az még mindig teljesen néma volt. G. otthon ápolta, eleinte etette, fürdette, a nő semmilyen tevékenységet nem akart elvégezni. Tíz nap múltán már megette egyedül, amit elé tettek, a kikészített ruhákat felvette, és volt, hogy csak gondolt egyet, s felkelt az ágyból, s kiült a nappaliba, a fotelbe, amint besütött a nap. Vagy hogy kiment a konyhába, és leült a konyhaasztalon laptopján dolgozó férje mellé. Nem csinált semmit, csak mint egy kutya, szótlanul ült gazdája mellett, nem akart ő semmit, csak egy légtérben lenni vele. G. gyerekkorában gyakran figyelte, ahogy nagyapját követte a kutyája: ha kiment a fészerbe, az eddig látszólag mellette mélyen alvó kutyája azonnal fölpattant, és utána baktatott. Aztán a fészer ajtajában lefeküdt megint, és ha az öreg hátrament a deszkák közt válogatni, a kutya oda is követte. Ott is elhevert, s félig hunyt pillák mögül leste gazdája mozdulatait.

Ilyen lett most G. felesége is. Elvolt egyedül is, de gyakran amint G. elhagyta a szobát, koccant az asztalon a teáscsésze, felneszelt mögötte az asszony ruhája, és halk, mezítlábas lépteivel megjelent mögötte a nő. Lassan három hete hozta ki a kórházból, azóta kétszer volt, hogy a gyerekszobában találta meg a feleségét. Ült a kiságy mellett, egy régről örökölt zongoraszéken, kezében a világoskék rugdalózóval. Fiú lesz, megmondta az orvos, és ők a szerint rendezték be a kisszobát.
Néha szólalt csak meg, egy-egy szót, nem kérek, mondta egyszer a túl sűrű húslevesre, vagy hogy aludjunk, köszönöm, - ilyeneket mondott, és egyszer, amikor egy barátnője érdeklődött a férjénél, hogy jöhet-e látogatóba, lesütött fejjel annyit felelt, hogy most ne, bocsánat. És ült tovább, felhúzott térdekkel, ujjaival egy pléd rojtjain babrálva.
Talán, ha felzokogott volna, ha egyszer kiszakad belőle a sírás, ha dühöngeni kezd, jobb lett volna, mint így, hogy még hangos sóhaját sem lehetett venni.
Egyik nap, -mindegy, hogy melyiken, mind olyan volt ott, mint egy szomorú vasárnap- beszökött hozzájuk a felettük lakó család macskája. Nyitva volt a bejárati ajtó, míg G. a lépcsőházi virágokat locsolta, és bejőve azt vette észre, hogy a díványon ülő felesége és a szürke macska egymást nézik. Nem zavarta meg őket, csak messziről figyelt. A macska közelebb lépdelt, s a levegőbe szimatolt. Még sosem járt náluk, kétszer, vagy háromszor látták, egy kilenc éves forma kisfiú karjában, aki a lépcsőházban fogta be a szökevényt, vagy pórázon sétáltatta a ház előtt. A nő odatartotta kezét, és az állat óvatosan megszaglászta ujjhegyeit, majd a színes zoknis lábfejéhez dörgölte fejét, és félretéve a macskák eredendő óvatosságát, fölugrott a díványra. Szervusz, cica, mondta akkor a nő, és elmosolyodott, először azóta. A macska köszönésképpen elnyávogta magát. A nő nem változtatott testhelyzetén, fejét térdére fektette, s úgy simogatta a combjához törleszkedő, nyomban hangos dorombolásba kezdő macskát. Aztán letette lábát a földre, és ölbe vette az állatot.
G. elnézte őket. A herélt kandúr dagasztani kezdett, majd elég sokára, de elvackolódott az asszony ölében. A férfi és a nő egymásra néztek, és összemosolyogtak. A nő arca előtt egy copfjából elszabadult barna tincs hintázott.
Maradj, mindjárt jövök, mondta G. és fölment a felső szomszédokhoz, kölcsönkérni a macskát. Azok tudtak arról, hogy mi történt velük, G. biztos volt abban, hogy estig nyugodtan náluk maradhat a kandúr. De nem voltak otthon, G. egy cetlit tűzött az ajtóra, hogy a szökevény náluk van, csöngessenek be nyugodtan.

A macska látogatása adta az ötletet, hogy elvigye az asszonyt a városból. Számba vette a lehetséges helyeket. Az Alföldet nem szerette, fullasztónak találta, és úgy érezte, nem ad lehetőséget az intimitásra. A Budai hegyeket, a Pilist, a Börzsönyt, és a Cserhátot, a Vértest megette a budapesti agglomeráció, az Őrséget az osztrák agglomeráció, csak sétálni lehet bennük, elbújni nem. A Mátra túl népszerű volt, és nem is ismerte, a Bükk felé pedig tavaly borult föl egy kiégett paksi fűtőelemeket szállító kamion, és bár azóta állítólag az a minimális sugárzás is eloszlott, G. azért most nem akart arra felé kódorogni. A Somogyi dombság jöhetett még szóba, az az elmúlt évtizedben teljesen elnéptelenedett, és a Bakony, különösen a déli, keleti része. Végül is ez utóbbi mellett döntött, mert bár az nem vált olyan mértékben elhagyottá, de G. jobban ismerte, és a hegyek, völgyek, meredélyek és szakadékok adta védelemről, elzártság-érzetről sem akart lemondani.
Másnap reggelre tűzte ki magában az indulást. A feleségének próbaképpen mondta, hogy holnap elmennének kirándulni, az asszony nyugodt beleegyezéssel fogadta. G. tudta, hogy az a legtöbb, amit várhatott. Nem tudta, mennyi időre mennek, ezért csak úgy nagyjából pakolta meg a hátizsákját. Egy-egy pulóver, hálózsák, két üveg víz, hamuba sült pogácsa. Allergiagyógyszerek, gyufa, pisztoly. Lehúzta a redőnyöket, fölvette a hátizsákot, és az ágy szélén ülő feleségét kézen fogva elindult. A nő az eddigi közönnyel lépkedett mellette, hagyta, hogy beültessék az autóba, hogy bekössék a biztonsági övét, hogy ráadják a védő napszemüveget. Hogy vigye, ahová gondolja, látszólag bárki.

A városkapunál nem volt semmi gond. Beteg a feleségem, és egy bakonyi klinikára viszem, mondta G. a biztonságinak, mert ez állt a legközelebb az igazsághoz. Megmondhatta volna akár az igazat is, de nem akarta kiadni belső dolgaikat egy ilyen hólyagnak. Azok így is úgy viselkedtek, mintha az összes, ellenőrző ponton áthaladó ember terroristagyanús volna, és csak a vaj szívükön múlna, hogy nem vizsgálják és ellenőrzik őket egészen addig, amíg valamivel le nem buknak. Ech, undorító az egész, nincs mit tenni.
A város határa már nem volt olyan messzi a Bakonytól, mivel azonban nagy volt a forgalom, csak lassan ért oda. Elég jól ismerte a vidéket, többször járt erre, mikor cégével átjátszó tornyoknak kerestek helyeket. Kiürült, lebontott falvakon hajtottak keresztül, köztük egy-két fallal körülvett, lakóparkosított település állt. Az egyik kísértetfalu főterén megálltak. Kiszállunk egy kicsit? kérdezte. Az asszony nem szólt semmit, de a langyos nyári koraestében, ahogy egyedül parkoltak a téren, G. úgy érezte, muszáj egy kicsit körül nézniük. Ahogy a nap megvilágította a templom tornyát, a fiatal akácok leveleit, minden olyan nyugodt, békés volt. A parasztházak bedeszkázott ablakai, a gyommal benőtt udvarok, autóroncsok, a mohás tetők, kerítések. A néhai polgármesteri hivatal előtt, a kólaautomata nyílásában most madár fészkelt. Az ereszekből, a bevert ablakokból kinövő ecetfák, a szemétdombokra húzódott bokrok mind azzal bíztattak, hogy a veszteségek után az élet tényleg újra indul. Az egyik ház falára festékkel volt felírva: Juli, minden évben aznap itt vagyok!
Tovább mentek. Az asszony mintha lábujjhegyen járt volna, úgy lépdelt férje mellett. G. pedig, mintha megfeledkezett volna a nő állapotáról, leplezetlen kíváncsisággal nézett be mindenhova, az ablakokon, az udvarokba, az elhagyott és gazdátlan otthonokba. A nő eddig mindig engedelmesen ment vele, most, az általános iskola nyitva hagyott udvari kapujánál G. azt érezte, hogy felesége húzza vissza kezét, nem akar bemenni. Hát nem mentek. Az ablakon át is látszott, hogy a termek üresen, kifosztva állnak. Az egyik sarokban valamikor tüzet raktak, bekormozódtak a falra festett mesefigurák, a szánkózó medvék, mókusok. Az asszony hallgatott, persze, de most G. is hozzácsöndesedett. Mintha pók szőtte volna be szájukat.
A nő finoman meghúzta férje kezét. Elindultak vissza az autó felé. Pár perc séta, és újra ott álltak, a kis falu főterén. G. még megnézte a templomot, de zárva találta az ajtaját.

Innen már nem volt messze a völgy, amit G. keresett. A falutól tíz percre lefordultak az útról, és az erdőben, a földúton döcögtek egy darabig. Aztán azt is elhagyták, és az úttól száz méterre álltak meg, a bokrokban, ahol már nem látszódott az autó. Az asszony, mint végig, szó nélkül bámult ki oldalra az ablakon. Megérkeztek. G. végül ennyit bökött ki, nagy sóhajjal: gyere, sétáljunk egyet! Egy darabig habozott, hogy betakarja-e ágakkal a kocsit, de aztán legyintett. Kivette a csomagtartóból a hátizsákjukat, kézen fogta a feleségét, és elindultak egy ösvényen fölfelé.
Egy-két hete jöhetett nagyobb eső, mert az út közepét kivájta a rohanó víz, s tele volt elsodort ágakkal. Egész nagyok is voltak köztük, úgyhogy néha el kellett engedniük egymás kezét, ha valamelyiken át akartak mászni. De bár az ilyen viharok komoly pusztításokat okoztak az erdőkben, új életet is leheltek belé: a tikkadt fák, bokrok mégiscsak magukhoz tértek, és –ami G.-nek volt most igazán fontos, - valamennyire távol tartották a crossmotorosokat, quadosokat. Legalábbis egy darabig: ilyenkor általában egy három-négytonnás terepjáróval, honvédségtől megvásárolt páncélozott szállítóval, vagy csak egy Hummerrel végigmentek az úton, s az annyira felaprította a fatörzseket, hogy utána az már a kisebb gépek számára is járhatóvá vált.
De most béke volt, az eső lemosta a levelekről a port, a virágok új erőre kaptak, és G. bizakodva kaptatott fölfelé az erdészeti úton. Szándékosan sietett, és örömmel figyelte, hogy felesége is, azóta először, gyorsabb mozdulatokat végez. Némaságát, gondterheltségét le nem hagyva, de ott szedte mellette a lábát. Úgy számolta, még másfél-két órájuk lehet sötétedésig, addig szeretett volna fölérni egy nyugodt magaslatra. Így gyalogoltak még húsz percet, amikor az asszony megállt, és levette ingjét, majd derekára kötötte. Alatta egy egyszerű top volt, és abban gyalogolt tovább. (G. egyik kedvence, megengedte magának az önzőséget, hogy ezt készítse ki.)
Nem volt ez az inglevétel olyan nagy dolog, hisz elég gyakran ragadtatta magát ekkora aktivitásokra, napjában háromszor, négyszer is, G. mégis nagyon örült neki. Hamarosan egy kis ösvény ágazott le a földútról. Egy leszakadt vaskos ágat támasztott rajta mellmagasságba keresztbe, hogy ha valami motoros erre téved, válassza inkább a szélesebb utat, s hagyja őket békén. A pisztoly azért ott volt a hátizsák oldalsó zsebében, hogy bármikor elő tudja venni. Szükség lehetett rá: az erdei motorosok nagyon rosszul tűrték a kritikát, a kisebb mutogatásokért, beszólásokért is félholtra verték az embert.
G. megszomjazott. Levette a zsákját, mire az egy lépéssel mögötte baktató nő is megállt mellette. Kivette a vizet, s megkínálta. Az asszony szó nélkül elfogadta. Nem sokat, talán ha egy decit ivott. De amikor visszaadta az üveg, a szeme –nem a szája! – a szeme mintha mosolygott volna egy csöppet. És közben kézfejével megtörölte a száját. Szép volt. Verejték csillogott a nyakán, a mellei fölött.

De azt a babát nem lehetett elfeledni. Érezték mindketten azt a jó puha, otthonos babaszagot. Ott volt még a kiságy, becsomagolva. Igen, három hónapos terhességnél kiságyat venni nem más, mint előre inni a medve bőrére, ezt G. utólag világosan látta, mégis, hát mit csináltak volna, csak nem várhattak addig, míg a szülész ki nem jelenti, hogy a gyerek megszületett, egészséges, mehetnek anyakönyveztetni. Nagyon dühös volt.
Most már mindegy. Gyalogoltak szótlan tovább. G. néha megállt, és mutogatott ezt-azt: madarakra, sziklákra hívta föl a nő figyelmét, a bakonyi mondák közül mesélgetett. Diszkréten fecsegett, locsogott, majd el-elhallgatott, mintha csak úgy kirándulnának, tudta, ezzel észrevétlen lazíthatja felesége fölött a sötét felhőket.
Végre, már jó háromnegyed órája az ösvényről letérve, egy alkalmasnak tetsző tisztásra értek. Szemben egy bokros-fás hegyoldal volt, néhol kilátszott a sziklás, füves gerinc, s csak jobbra, ahol a völgy kinyílt, vezetett a távolban egy viadukton autóút, de úgy tűnt, azon nincs nagy forgalom. Megálltak egy tölgy alatt, a férfi ledobta a hátizsákot. Tetszik? kérdezte az asszonyt. Az bólintott egy kicsit, és leült a fűbe. Akkor itt maradunk, jó? A nő hallgatott, és a völgyet nézte, de láthatóan sokkal jobban érezte magát, mint az óta bármikor. Elmegyek, hozok egy kis fát, addig pihenj nyugodtan, kiáltott vissza a férfi, tíz méter távolságból. Nem akart messzire menni, a környező tölgyek, égerek alól is könnyedén össze lehetett annyi fát gyűjteni, amivel pár óráig eltüzelhetnek, de alig ért oda az első fákhoz, egyszer csak mellette termett a nő is. Segített.
Takaros kis farakást építettek, látszott, hogy sokkal nagyobb a szükségesnél, de G. hagyta, úgy érezte, jót tesz feleségének a fagyűjtés. Amikor végeztek, a fa alatt kiterítette a derékaljat, arra az egyik hálózsákot, s lepihentek. Megrakták a tüzet, hogy biztonsággal égjen, de még ne pörkölje meg felettük a leveleket, gallyakat, és G. nekivetette a hátát a fa törzsének, átkarolta a nőt, odahúzta magához. Csendben ültek, simogatta a nő karját. Nem vagy éhes? kérdezte meg egy idő után. Az meg bólintott, egész határozottan. Nagyszerű, süssünk kolbászt. Az utóbbi két hétben mindig ő csinált a nőnek ennivalót, hisz egyértelmű volt, hogy különben nem enne semmit. Így is csak akkor evett, ha G. ott ült mellette, és figyelt. Most a férfi elérkezettnek látta az időt, hogy tovább lépjenek. Két, már korábban kiválasztott ágból nyársat faragott, az egyikre feltűzött egy kis darab kolbászt, kiválasztott egy karéj kenyeret, és odatette az asszony elé, hogy süssön magának. Ő maga, hogy jó példával járjon elő, neki is fogott nyomban. A nő egy darabig térdét átkulcsolva nézte az ételt, majd rászánta magát: megigazította a kolbászt, eligazította kényelmes távolságban a kenyeret, és sütni kezdett. G. lopva figyelte, mint ha semmi különös nem történne. Ejnye, no, add csak ide –szólalt meg. Nem irdaltam be a bőrért. Bicskával kiszúrta pár helyen, hogy jobban eressze a levét, majd visszaadta az asszonynak a nyársat. Az egy biccentéssel megköszönte, és folytatta tovább. G. hagymát is sütött kettejüknek, és megvacsoráltak. Az asszonynak elég jó étvágya volt, még egy csokit is megevett, meg szeletekre vágva egy almát.

Hagyták a parazsat, hadd aludjon ki. Elég kényelmesen el tudtak vackolódni, a férfi még füvet is tépett a derékaljuk alá. G. hanyatt feküdt, úgy ölelte át az oldalról hozzá bújó feleségét. Látod ezt a sok csillagot? kérdezte. A Tejút. Milyen kár, hogy nem tudjuk a nevüket. Ez a sok csillagkép. Legalább ötven csillag látszik! Vagy száz is! Pesten csak az Esthajnalcsillag. Meg néha az Orion öve, a Göncöl egy-egy alkatrésze. De itt!
Gyönyörű volt. A tücskök és a kabócák húzták, valami éjszakai madár is fújta nagyon, és fák voltak körülöttük. Egy tisztáson aludtak. Nem a nagyvárosban, nem az elektroszmogban, szirénavijjogásban, nem hárommillió emberrel összezárva, összeterelve, nem légkondicionálók és autók folyamatos zúgásában. Amióta megrakták a tüzet, talán ha tíz autó mehetett el a lenti viadukton, s három helikoptert hallottak. Most az eget bámulva látta, hogy a forgalom sokkal nagyobb, csak nem rá figyeltek: a repülőgépek jöttek-mentek, így már persze a hangjukat is jobban hallották. De nem volt zavaró, az Ég élt, miként az erdő is, neszezett, zörgött, mozgott, így volt természetes. Persze, szerencséjük is volt, hétvégén már több lett volna az erdei motoros, quados, van, hogy hajnalig szólt a zene és a motorzúgás sok kilométeres körben, ha tábort ütött egy nagyobb csapat valahol. De hát hétvégén nem is hozta volna el a feleségét. Akkor nem voltak nyugodt helyek az erdők.
Végül is elaludtak. Meleg volt az este, egy szál hálózsákkal takaróztak csak. Már éjfél felé lehetett, amikor G. arra ébredt, hogy felesége zokog álmában. Ez eddig nem fordult elő, az asszony vagy ájultan aludt a nyugtatóktól, vagy szótlanul feküdt, sírni csak nappal szokott, néha, halkan, lehajtott fejjel; mozdulatlanul hagyta, hogy hulljanak a teájába, a ruhájába a könnyei. G. suttogva simogatta, próbálta ébreszteni. A nő arcát, száját csókolta, az meg G. nevét motyogta, talán már felébredve. És nagyon szorosan ölelte, talán még sose kapaszkodott, sose fonódott férjére ilyen erősen. Puha volt és forró, végtelenül porhanyós, lágy, G. úgy érezte, hogy ahol csak megérintette feleségét, keze mélyen az asszony fájdalmas bensejébe nyúlt. Ölelkeztek, a meddő szerelem biztos tudatában.
Nagyon szeretlek, Gabó, suttogta a nő, már a vége felé, és G. elsírta magát örömében.
Nem tudott elaludni. Valószínűleg a nő is ébren volt, de nem tudta biztosan. Megint hanyatt feküdt, a tölgy lombjait, meg körülötte a csillagokat, a repülők fényeit bámulta. Milyen furcsa dolog a boldogság! Most boldog volt, mert a felesége pár szót szólt, mert most nem tűnt olyan végtelenül és reménytelenül vigasztalhatatlannak. Csak egyszerűen nagyon, nagyon szomorúnak. De míg eddig leejtett kezekkel ült a bánat mélyén, most ölelő karjait felé emelte. Ki fogja húzni. Ennyi is elég a boldogsághoz? Holott a fájdalom még mindig úgy veszi körül őket, mint a remegő térdű egyiptomiakat, zsidókat a szétválasztott Vörös tenger.

Örült, hogy elképzelése igaznak bizonyult, és hogy asszonyára jó hatással volt a levegőváltozás. Ki kéne költözni vidékre. Ez azonban korántsem tűnt olyan könnyűnek. Az elhagyott településekben az engedélyeztetési eljárások miatt gyakorlatilag lehetetlen volt házat venni, az újonnan átalakított lakófalvakban pedig nem sok értelme lett volna. Két dolog látszott kivitelezhetőnek: vagy egy elismert, legalizált ökofaluban telepednek le, vagy legrosszabb esetben keresnek egy elhagyott házat, ahol biztos, hogy senki sem bukkan rájuk, és egyszerűen beköltöznek. Mindkettőre volt már példa, nem kétséges. Annyi tőkéje volt, hogy pár hónapra elvonuljanak, ez talán elég is lehet, s akkor egy üresen álló parasztház, tanya is megfelel. Bár kellően elhagyott, nyugodt helyen csak rendkívül drágán és hosszú várakozás után lehetett bérelni házat, de G. bízott kapcsolatainak erejében. Sok mindenre nincs szükségük, ami a felesége meggyógyulásához szükséges, azt igazán tudják biztosítani maguknak.
Ami elsőre gondolatjátéknak, reménytelen ábrándnak tűnt, azt most már megvalósítható tervnek látta. Rövid idő alatt elszánta magát: ahogy visszatérnek a városba, elkezdi szervezni elutazásukat. Volt pár ismerőse, akik tudtak segíteni. Bárhogy forgatta, nem talált olyan érvet, ami miatt ötlete lehetetlennek tűnt. És ha arra gondolt, hogy felesége mennyivel jobban fogja magát érezni, semmi kétsége nem maradt, hogy egy időre föl kell számolni nagybudapesti életüket.
Igen, ezt fogja tenni. Nem lesz könnyű, de a tanyasi élettel járó nehézségek leküzdése legalább érdekes feladat volt. S a nagyvárosban a kellemetlenségeket csak elviselni lehetett, megszüntetni nem.
A felesége szuszogása egyértelműen jelezte, hogy a fiatalasszony aludt. Jól van, motyogta G., meglátod, két-három hét, és sokkal jobb lesz. Végre megint bizakodva nézett a jövőbe, mint utoljára nagyon, nagyon régen, egészen pontosan öt hete, az előtt, hogy bevitte a feleségét a klinikára. A férfiak dolga, hogy a családjuknak a lehető legjobb körülményeket biztosítsák, és ha a családjuk egy meddővé kapart nő, akkor róla kell gondoskodni, és hogy ha ez azt jelenti, hogy egy elhagyott somogyi tanyát kell lakhatóvá tenni, és hogy fával fognak fűteni, és tablettával sterilizált vizet fognak inni, akkor ezt fogják tenni.
Kár, hogy ebben bízhatok a leginkább, gondolta G., és még nagyon sokáig nem tudott elaludni. Felélesztette a tüzet, és úgy tervezte új életük részleteit.

Kapcsolódó cikkek