A régi jó kapitalizmus

(Szalai Erzsébet könyvéről és annak apropóján)

Szalai Erzsébet új könyve, Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… sajátos munka. Nem csupán a mostani rendszer természetét, főbb sajátosságait, viszonyait, hatásait, következményeit vázolja föl, hanem az esetleges alternatívát: az újszocializmus lehetőségét is fölvillantja, ráadásul a kelet-európai helyzetre is kitér. Legnagyobb erénye azonban, hogy a jelenlegi politikai, gazdasági és ökológiai világválság ismertetésén túl a jelenség(halmaz) bizonyos szociálpszichológiai és antropológiai aspektusaival is foglalkozik, így számos olyan témát érint, melyek mindegyike külön tanulmányt érdemelne. Könnyen úgy érezheti az ember, hogy túl sok és túl kevés olvasmány ez egyszerre. Persze az eleve összegzésnek, nagy ívű vázlatnak íródott munkáknak megvan ama előnyük, hogy az olvasó maga gondolhatja tovább – esetleg egészítheti ki - a leírtakat, avagy vonhat le belőlük bizonyos következtetéseket. Az alábbiakban jómagam is így teszek, ám minthogy sok területet fölölelő és szerteágazó írásról van szó, csupán néhány - főként a társadalmat, ill. a tágabb értelemben vett kultúrát érintő – kérdésre fókuszálok.

Osztálykérdés

Ezek közül az egyik az osztályok – főként a munkásosztály - eltűnésének a hazai baloldali értelmiség vitáiban is állandóan fölmerülő kérdése. Szalai Erzsébet részben elfogadja ama általánosnak nevezhető nézetet, miszerint az erős individualizáció miatt a társadalmi csoportok szétestek, minek részeként megszűnt a hagyományos osztály-identitás is. Mint írja, „a munkásság korunkban már közel sem azonos a ’kalapácsos’ munkás alakjával, aki kék overallt öltve a szenet fejti, vagy a kohóban izzad. (…) a munkássághoz tartoznak például a nem termelésirányító informatikai mérnökök is. Definíciószerűen: munkások azok, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem „irányítástechnika”, sem más szellemi szempontból nem töltenek be vezető pozíciót.” E definíció azt sem zárja ki, hogy a munkás részesedhessen a profitból. (51-53 o.)
E fölfogás már a ’60-as években megjelent egy divatos szociológiai elmélet formájában, bár akkoriban még nem annyira a munkásosztály elhalásáról, inkább elpolgárosodásáról beszéltek: A munkások az anyagi jóléttel automatikusan középosztálybeli élet- és gondolkodásformákat fognak elsajátítani, akik meg szegények maradnak (hajléktalanok, bevándorlók, stb.), azok amúgy sem férnek bele a „munkásosztály” kategóriába, lévén szervezetlenek és híján vannak bárminemű osztálytudatnak. Marx tehát tévedett a munkásosztály elnyomorodását, valamint az osztályöntudat erősödését illetően. (Hasonló megfontolásokból szakított a nyugati szociáldemokrácia is a marxizmussal, és közeledett a liberalizmus felé.) Aztán e nézetet a ’90-es évek elején – vagyis a kapitalizmus általános mennybemenetelekor (vö. Történelem Vége és hasonló baromságok) – Lipset és Clark „újították föl” immáron az „osztályok elhalásának” formájában.¹ Eszerint a jóléti állam enyhítette az osztályellentétet, a származás egyre kevésbé határozza meg a karriert, a technológiai fejlődés olyan új szakmákat hozott létre, ami nem illeszthető a hagyományos munkásszakmák közé, az egyre több közép- és kisvállalkozó, valamint a szolgáltatásokban dolgozók tömege nem tekinthető klasszikus „munkásnak”. Így vége a munkásosztálynak (de a hagyományos burzsoáziának is), s a politikai törésvonal nem a munkaadó és a munkavállaló között húzódik.

Nos, a munkásosztály elpárolgásának gondolata már a hatvanas években is hamis teóriának bizonyult. John Goldthorpe brit szociológus és munkatársai kutatásaikkal kimutatták, hogy a munkások egyáltalán nem váltak sem kultúrájukban, sem identitásukban polgárokká.² A jóléti állam mostani gőzerővel történő leépítése, s vele a társadalmi különbségek látványos növekedése pedig kapásból cáfolják Lipseték téziseit – ahogyan utóbb ők maguk is finomították azokat, s inkább az osztályok jelentőségének csökkenéséről, mintsem megszűnéséről kezdtek értekezni.³ Vagyis bár magam sem osztom az avítt óbalos elképzeléseket, az osztályok létének tagadása egyfajta burzsoá trükknek tűnik: ha nincs munkásosztály, nincs kiknek megvívniuk az osztályharcot, ráadásul, ha nem beszélhetünk uralkodó osztályról, uram bocsá’ burzsoáziáról, nincs is ki ellen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az osztályok létének az uralkodó osztály általi tagadása nem más, mint saját osztálytudatosságuk (részben talán tudattalan) rafinált kifejeződése.

Hogy a munkásosztály valóban elhal, vagy akár már el is temették, vita kérdése tehát. Ami viszont valóban „elhalni” látszik, az a hagyományos oktatás és vele a hagyományos értelmiségi létforma. (A kelet-európai értelmiségi magatartásminták kapcsán Szalai erre a sokak által fölpanaszolt problémára is kitér.) Helyette megjelent az új papi kaszt: a szakértelmiség, s vele az ideológianélküli szakértelem kvázi (ill. burkolt) ideológiája, amiből a globális uralomra törő neoliberalizmus nyer legitimációt. A „szakértelem” ugyebár megkérdőjelezhetetlen és mindenek fölött álló, minthogy puszta technikai problémákra, ill. gyakorlati megoldásokra koncentrál. Márpedig ha nincs ideológia - miként osztályok sincsenek -, úgy csupán azok az „igazságok” maradnak, amelyeket a szakemberek, ill. szakértők képviselnek. S kik ők? Természetesen a tőke és az annak alárendelt politikai hatalom alkalmazottjai.

Hálózatosodás

Az osztályharc hanyatlásának további, ám a föntiekkel szorosan összefüggő oka a „hálózatosodás”: „Az informatizálódó gazdaságra nem a hosszú távú beruházási elkötelezettség a jellemző, hanem a gyors változás. Az információtechnológián nyugvó termelés ebből következően nem tűr semmiféle tartós elköteleződést vagy legalábbis radikálisan lecsökkenti ennek terrénumát. A termelőegységek laza, igen változékony, borulékony szerkezetű hálózatokban kapcsolódnak egymáshoz.” Az eredmény: egyre „mobilabb” - azaz gyökértelen és kiszolgáltatott – munkaerő. Szalai külön kiemeli, hogy a modern információs technológiáknak köszönhetően a foglalkoztatottak többsége nem érintkezik fizikai folyamatokkal. Csak a munkaerő egészen kis (és folyamatosan csökkenő) hányada kapcsolódik közvetlenül a „materiális folyamatokhoz”, nagyobb része a termelés szellemi előkészítésében, ill. az azt körülvevő szolgáltatásokban és a vevőkkel fönntartott kapcsolatokban hasznosul. „Ez a fajta munka igen könnyen kihelyezhető, igencsak alkalmas arra, hogy a vállalathoz csak lazán kapcsolódó távmunkára álljanak át, ellentétben a futószalagok mellett végzett hagyományos munkafajtákkal.” (56 o.) A munkás és munkahely közötti kapcsolat lazulásának egyik közvetlen következménye a szakszervezeti mozgalom hanyatlása, minthogy annak bázisa a munkahely.

A hálózatosodással és a szinte követhetetlenül gyors változásokkal járó állandó létbizonytalanság – tehetjük hozzá a föntiekhez - nem igen ad lehetőséget az alaposabb ismeretek elsajátítására, a valódi szaktudás megszerzésére sem. Ehelyett a mindenféle gyorstalpalókat elvégző, „folyamatosan átképzett” - vagyis fölszínes tudású, lényegében semmihez nem, vagy csak alig értő - generációk - lesznek a „tudásalapú társadalom” letéteményesei. De minek is szaktudás egy rutintevékenységhez? „Az információs társadalom prófétáival ellentétben, akik jól fizetett állások tömkelegét jósolták még az alacsonyabb végzettségűeknek is, az a kiábrándító, tényleges valóság, hogy még az információs munkakörökben is burjánzanak a rosszul fizetett rutintevékenységek. Az információs társadalom gyalogoskatonái, adatrögzítő munkások hordái görnyednek világszerte hátsó szobákban az adatbankokhoz kapcsolódó számítógépek képernyői előtt” - idézi Szalai Erzsébet Clinton egykori munkaügyi miniszterét, Robert Reich közgazdászt. (62 o.)

A „folyamatos átképzés” persze az egyre inkább feleslegessé váló tömeg „foglalkoztatását” célozza. Ahogyan ugyanezt célozza a fiatalság egy részének a csökkenő színvonalú felsőoktatásban, s ennek révén az ifjúkorban rekesztése is. Az ilyesfajta megoldások ugyanis még mindig olcsóbbak - s nem csupán anyagi szempontból -, mint a rendes tudással járó rendes munka biztosítása. Az északi félteke feleslegeseinek ilyetén módon való „kezelése” azonban még istenes. A harmadik világ rohamosan növekvő népessége már nem jár ilyen jól: „…a tőkének ’esze ágában’ sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák, félperifériák felé. Az elmúlt húsz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába (…) Ezért állítottam azt, hogy nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé  és ezért előbb-utóbb kérdésessé is fog válni.” (17 o.) A fölvetés rémisztő, nem is sokan merik ezt feszegetni, vagy ha valaki megteszi, jobbára paranoiás őrültnek nyilvánítják, nem véletlenül találunk ennél a pontnál a könyvben is egy elvarratlan szálat. Pedig óhatatlanul adódik a végkonklúzió: A szocialista tábor összeomlása után a tőke megkezdte „végső szabadságharcát”, és egyre kevésbé van kedve „finanszírozni a világ szegényeinek eltartását” - azaz visszaadni valamit abból, amit elvett. A sokat hangoztatott önfenntartás sem igen működik, s egyébként is: a készletek végesek, miközben a természeti környezet pusztul, ám a népesség töretlenül növekszik tovább, minden „természetes”, ill. „hagyományos” szelekciós tényező dacára. Ez egyre nagyobb feszültségeket generál, ami helyi konfliktusokba, terrorizmusba, vallási fanatizmusba, stb. csapódik le, és egészen végletes szörnyűségeket képes produkálni. (Ld. Ruandát.) Mindez „nem érdekes” addig, míg nem fenyegeti a centrumországokat, viszont már egy nagyobb méretű humanitárius katasztrófa is veszélyes lehet, politikai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt. Nos, e helyzetben a pénzhatalomnak alávetett politikai hatalom két dolgot tehet: vagy megpróbál mégiscsak „finanszírozni”, vagy elkezdi a „feleslegesek” likvidálását. Természetesen nem hagyományos módon, mivel kultúránk ezt nem tudná elviselni. A nanotechnológia és a biológiai kutatások viszont kínálnak bizonyos lehetőségeket nagyobb embertömegek „csöndes és fájdalommentes” kiirtására – amire többek között a neoluddisták (Ted Kaczynski és követői) a maguk keresetlen módján ugyan, ám némi joggal hívják föl a figyelmet. Egy csöndes népirtáshoz a helyi háborúk és amúgy is megszokott természeti csapások és járványok remek hátteret szolgáltatnának, így a valós történést senki nem venné észre.

Egyébként a „fölöslegesek” egy része máris rabszolga (a szó egészen hagyományos értelmében), vagy eleven szervbank, ill. kísérleti nyúl, hiszen ezeknek az embereknek testükön kívül nincs más tőkéjük - még a munkaerejük sem. Ezek a már meglévő dehumanizálódási tendenciák az emberiség végletes kettészakadása irányába mutatnak. Pár évtized, s talán filozófiai vitákat rendeznek arról, hogy az immár más fajként kezelt leszakadtak vajon lélekkel és szellemmel bíró lények-e. Olyasmi viták, mint amiket a frissen fölfedezett és a konkvisztádorok által tömegesen irtott indiánokról, vagy az antik világban a rabszolgákról folytattak.

Az én trónfosztása

Az elembertelenedéssel párhuzamosan válságba került az individuum is, mely jelenséget a szerző az „ész trónfosztása” parafrázisaként az „én trónfosztásának” nevez. Eszerint a rendszer az „individuum önmegvalósításának jelszavával olyan mértékben rombolja szét elsődlegesen a tradicionális közösségeket (így a családot), hogy a fiatalkori szocializációból egyszerűen kiesik az a szakasz, melyben az egyén elsajátíthatná a közösségi magatartás elemi viselkedésmintáit  és (vagyis) ezáltal a majdani önként vállalt közösségek létrehozásának képessége sem alakulhat ki.” Így atomizálódik a társadalom, s az egyén, aki az „identitás hiányából fakadó önreflexiós deficit” révén helyzetét még csak föl sem ismeri, teljes mértékben kiszolgáltatott a társadalmi szükségszerűségek változásainak és az elitek önkényének. (25 o.) Analóg ez a „mobilitással”, azaz a gyökértelenné, s ezáltal identitás nélkülivé és kiszolgáltatottá válással. Amúgy minő paradoxon: a totalitárius rezsimek a közösség kultuszának égisze alatt a közösségeket, a közösségi létet számolták föl, a jelenlegi rendszer pedig az individualizmus jegyében törli el az individuumot.
Az „én trónfosztása” rejtett ideológiaként fölbukkan a legújabbkori bölcseletben is, minthogy Derrida (és a posztmodern) nyomán divatossá lettek az én létezését tagadó nézetek. Ehhez egy adalék: a kognitív tudományban ma mainstreamnek számít a bármiféle emberi lényeget, főként a tudatosság létét megkérdőjelező eliminalizmus. (Ennek legismertebb képviselője Daniel Dennett.) Egy Morey Kitzman nevű denveri pszichológus szerint azonban a tudatosság tagadása ideológiagyanús elmélet, ami mögött közvetve a gondolkodás ellenőrzésének szándéka húzódik, mellyel a modern kognitivizmus lényegében az egykori behaviorizmus szabadságellenes attitűdjéhez tért vissza. Miként gyakorolhatsz kontrollt egy szabad nép fölött? Tagadnod kell, hogy szabadok lennének.⁴

Kár, hogy a szinte mindent számba vevő tanulmányban csupán utalásszerűen jelenik meg – talán a téma közhelyessége miatt - a fogyasztói magatartás kritikája. Pedig ennek vannak olyan aspektusai, melyek az „én trónfosztásához” köthetők. A „fogyasztói csábítás” (részben) az ember evolúciósan kialakult tárgyszeretetére apellál. Mivel ezen nyugszik egész anyagi kultúránk, így alapjáraton nincs is vele semmi baj. A fogyasztói kultúra azonban sok egyéb mellett tárgyszeretetünket is kórossá tette. Amellett, hogy a „vedd meg – fogyaszd el – dobd el” gondolkodásmódja az egész világot egyetlen hatalmas szemétdombbá változtatja, olyan mentális károkat is okoz, amit jelenleg talán fölmérni se tudunk. Az ember az elmúlt évezredekben ugyanis nem arra szocializálódott, hogy személyes tulajdonát képező tárgyait állandóan lecserélje - erre módja se nagyon volt -, így kialakult az énhez hozzánövő, sőt kvázi a személy integráns részét képező tárgyak kultúrája, ami nem csupán a kedvenc használati tárgyakban vagy emlékekben, hanem a szakrális tárgyakban (mágikus- ill. kultusztárgyakban) is testet öltött. A tömegtermelés révén azonban egyre kevesebb tárgynak van „valódi” (értsd: nem pénzben mérhető) értéke. A „kedves tárgyak” leginkább a legszegényebbeknél és a leggazdagabbaknál maradnak meg, minthogy az előbbiek nem engedhetik meg maguknak az állandó újítást, az utóbbiak viszont egyedi gyártmányokat, műkincseket, stb. birtokolhatnak. A nagy többségnél viszont már nem is egy jó minőségű, avagy márkás cucc, hanem márkás (ám jobbára egyforma) cuccok egyre gyakoribb cseréje jelenti a státuszszimbólumot. S mivel a birtokolt tárgyak az én részei, mondhatni „tárgyakba kihelyezett-kivetített én-szimbólumok”, így azok gyakori cseréje óhatatlanul „oldja” az egot. Bizonyos vonatkozásaiban hasonlít ez az egyre inkább életformává váló állandó utazáshoz vagy gyakori költözéshez, s az azzal járó gyökértelenséghez – ez utóbbira Szalai Erzsébet is kitér. Bár a „mobilitás” elsődleges haszna a tőke szempontjából a szervezettség megelőzése, azaz a totális kiszolgáltatottság a könnyű kizsákmányolhatóság érdekében, egy mélyebb szinten azonban a munkásokat és a középosztályt immáron egyaránt jellemző „újnomád létforma” az én „elkopását” is eredményez(het)i.

Viszont az individualizmus bomlásával párhuzamosan – némileg groteszk mód – az individualista propaganda is tovább erősödik. Ami egy igen praktikus feladatot lát el, jelesül a társadalom felelősségét áthárítja az egyénre. A „vállald önmagad”, a „bármit elérhetsz, ha tudod, hogy mit akarsz”, a „saját életedet te alakítod” és az ehhez hasonló bornírt mantrákkal operálgató pszichologizáló beszéd mossa az agyakat azokon a tréningeken is, melyeken a „veszteseket” „képezik át”, ill. „fejlesztik tovább”. Az ilyesfajta „önismeret”, „önfelszabadítás”, ill. „önfejlesztés” lényegében mindent az egyénre hárít, így ha az illető továbbra sem talál munkát, avagy továbbra sem sikeres a munkahelyén és/vagy a magánéletben, azt csakis és kizárólag magának köszönheti, s még véletlenül sem a rendszernek, vagy éppen a közegnek, amiben vegetál.
A gazdasági elitek tehát az egyre koncentráltabbá váló nemzetközi nagytőke egyeduralma révén szinte korlátlan uralmat gyakorolnak a társadalmi lét összes szférája felett, ami kikezdi az én határait is – ráadásul ideológusaik által szemérmetlenül nyíltan vállalva. Ennek egyik következménye, hogy mindaz, ami régen elfojtásra ítélt indulat, vágy és szenvedély volt, avagy devianciának számított, mára nyíltan vállalható – sőt követendő - magatartásforma lett. Ezzel párhuzamosan azonban a régi, „hagyományos” felettes én által támogatott lelki tartalmak ítéltettek elfojtásra, főként az emberi kötődés iránti ősi és elemi vágy. Vagyis lehet a nyilvánosság előtt kendőzetlenül beszélni nemi életünk rejtelmeiről, akár perverzióinkról is, ahogyan lehet részvétlennek, kíméletlennek, trágárnak lenni, hiszen mindez „érdekes”, mindezzel „fölvállaljuk magunkat”, sőt mindezzel adott esetben akár ad hoc médiasztárrá is válhatunk. Ám a részvét, a közösségiség, a barátság, a szolidaritás, vagy a szerelem érzését el kell rejteni, mint nem trendit, sőt adott esetben az egyéni érvényesülés szempontjából veszélyeset. „Ez a kultúra a valóságshow-k ’ethoszában’ csúcsosodik ki. Általában a médiumokból még csak eltűnőben van ’a’ közélet, de a valóságshow-kban már egyenesen tilos is politizálni.” (28 o.) Talán ez a könyv egyik legérdekesebb része.

Kapitalista szenvedély(betegség)

Természetesen egy beteg világot csakis betegek uralhatnak. A kapitalista szenvedélybeteg, aki a profit iránti kielégíthetetlen kóros vágyban szenved. E metafora a probléma mélyére hatol, s új távlatokat nyit az értelmezés számára. Ha ugyanis a kapitalista nem más, mint szenvedélybeteg, úgy benne - s egyben az általa meghatározott és irányított társadalomban, sőt az egész kultúrában - a betegség legtöbb jellemzőjét megtaláljuk. Elsősorban is a kielégíthetetlenséget és az önkontroll, a tudatosság, a tervezés, a holnapra gondolás hiányát, s nem utolsósorban az önpusztítást, minthogy a „játékos akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít”. Más szenvedélyekkel (pl. a szerelemmel) szemben, a profit iránti hajsza a „mennyiség szenvedélye”, lévén „mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja.” (14 o.) Miáltal is egy veszélyes illúzió rabjai vagyunk: a világ egyre racionálisabbnak látszik (és részleteiben az is), ám fő folyamatait egy irracionális és infantilis vágy irányítja, aminek egyenes következménye az emberiség, sőt az egész földgolyó létfeltételeinek felélése.

A könyv e gondolatához hozzáfűzhetjük még, hogy szenvedélybetegségük miatt a rendszer működtetői és haszonélvezői legalább annyira nem szabadok, mint áldozataik (azaz a társadalom egyéb csoportjai), hiszen a beteg embert megbéklyózza betegsége. Ennek egyik velejárója az elit „mentális proletarizálódása”: Mivel a játék minden idejét leköti, nincs szabadideje, életformája az önkizsákmányolásra alapul, miáltal is életminősége anyagi jóléte ellenére romlik, ami többek között olyan dolgokban mutatkozik meg, mint az állandó frusztráció, a világ iránti érdektelenség, az autonóm gondolkodás, a saját ízlés és a művelődés hiánya, stb. Ez azonban csak a kisebbik probléma. A nagyobbik baj a patológiás tünetek megjelenése. A pszichopátiával foglalkozó kanadai szakember, Robert D. Hare kutatásai a kapitalista nagyvállalkozó és csúcsmenedzser sötét, lényegében a sorozatgyilkoséval rokon lelkivilágába engednek bepillantást. Egyes amerikai óriáscégek (többek között az Enron) összeomlásával kapcsolatos bűnügyek földerítésekor vált világossá, hogy a vállalatvezetők lényegében pszichopaták. Narcisztikus személyek és beteges munkamegszállottak, ami a bizonyítási kényszer egyik fő megnyilvánulási formája, a kisebbrendűségi érzés, ill. az önértékelési problémák jól ismert kompenzációja. Kíméletlenek és antiszociálisak, ám külsőre megnyerő személyiségek, akik képesek odaadó híveket szerezni. Lelkiismeret nélküli karizma – summázza a jelenséget Hare, aki egyben arra is figyelmeztet, hogy válságok idején ezek az alakok nagy hatású politikai szereplőkként is fölbukkanhatnak.⁵ Sőt, az empátiahiány, s vele az ember és minden élő élettelen tárgyként kezelése, s a többi pszichés torzulás, hallatlan előnyt jelent az olyan nehéz feladatok megoldására, mint a már említett felesleges embertömegek likvidálása. (Vö. háborús bűnösök.)

Minthogy az elitek a társadalmat és kultúrát automatikusan a maguk képére alakítják, érvényessé válik ez annak egészére. A tőke a maga „agymosó gépezetei” (ami alatt főként a média értendő) segítségével „behatol az ember legbelsőbb életvilágába”, s ennek folytán a „tőkelogika”, a „minimális ráfordítással maximális eredményt” elve válik az érzelmi élet fő vezérlőjévé. Ennek egyik produktuma az általános ideállá vált narcisztikus személyiség, „aki érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál és állandó érzelmi ’többletbevételre’ törekszik”, amit viszont nem „forgat vissza az érzelemtermelésbe”, lévén azt egoja folytonos erősítésére használja. Ha viszont „a nárcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, akkor előbb-utóbb elfogy a ’befektetnivaló’  mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” , és olyan ember is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégis csak hajlandó ’finanszírozni’.” (29 o.)

Régi-új kapitalizmus

Viszont föltehetjük a kérdést: mennyiben tekinthető újnak az újkapitalizmus? Ha a huszadik század második felében kialakult „jóléti kapitalizmushoz” hasonlítjuk – mint teszi azt a szerző – úgy valóban számos újdonságnak „örvendhetünk”. Ám ha a 19 századi kapitalizmust nézzük, az bizony majd minden elemében kísértetiesen hasonlít a jelenlegire, talán bizonyos extrémebb kulturális jellemzőket kivéve. Valóban neo-liberalizmus a neoliberalizmus? Már a „nagy Hayek” is, akit ugyebár a mai világrend egyik szellemi atyjaként tisztelhetünk, az Út a szolgasághoz c. könyvében azt hangsúlyozza, hogy az első világháború előtti klasszikus liberalizmushoz kell visszatérni, s élesen megkülönbözteti az inkább baloldali gondolkodásnak tekinthető amerikai liberalizmust a hagyományos laissez faire liberalizmusától. És igaza van: a kapitalizmus 19 századi ideológusai jobbára ugyanazokat az elveket vallották, mint a maiak. (A mai kapitalista ideológiából talán csak a nyílt rasszizmus hiányzik - a huszadik századi vérfürdő miatt -, bár várjuk ki a végét.) Az ellentét már a legkorábbi időkben is a liberalizmus és az emberbaráti elv - E. P. Thompson kifejezésével élve a „morális gazdaság” - között feszült, s az előbbi akkoriban sem szimpla gazdasági racionalitást takart (mint ezt mindmáig próbálja elhitetni magáról), hanem az ember burkolt átnevelésének, az egyén és közösség ellenőrzésének és ennek révén elnyomásának némi vulgárteológiától sem mentes szándékát. Az akkori idők nagynevű ideológusai és „reformer közgazdászai” amellett érveltek, hogy az embereket az éhség révén kell munkára kényszeríteni, minthogy a segélyezés tétlenséggel, az pedig az alsóbb osztályok „degenerációjával” jár, ám a szegények a kis pénzért végzett munkával engedelmességet, alázatot, jólneveltséget tanulnak. E fölfogás eredményeként vonták vissza pl. a speenhamlandi segélytörvényt Angliában 1834-ben, s a dologtalanul maradt nincsteleneket kiszolgáltatták a piac szabályozatlan erőinek: nincs többé közsegély anélkül, hogy annak fejében a nyomorultakat dologházakba ne zárnák, s de facto meg ne fosztanák állampolgári jogaiktól. Maradt a filantróp úriemberek és úriasszonyok magánjótékonysága.⁶ És lám: a mai Amerikában a neokon agytrösztnek a világbirodalmi álmodozások mellett még arra is maradt energiája, hogy - Fukuyama szavaival - a „jólétnek a szegények jellemére gyakorolt ártó hatásaival” is behatóan foglalkozzanak, mi több, a gazdasági reformokat illetően ezt tartsák leginkább szem előtt.⁷

Az emberi élet áruvá válása, s annak részben a túlszaporulat, részben az ember tárgyként való szemlélete miatti leértékelődése, a népesség egyre nagyobb részének kizsákmányolásra sem érdemes fölösleges tömegként való kezelése szintén megjelenik a klasszikus kapitalizmusban. A fölöslegesek eltávolításának későbbi totalitárius módozata (értsd: tömeggyilkosság) nem a semmiből jött, és még kevésbé volt ellenpontja a korábbi gyakorlatnak. Megszületésében sok minden szerepet játszott, a kényszeres munkakultusztól, az európai („nyugati”, „keresztény”, „fehér”, stb.) civilizáció felsőbbrendűségének dogmáján át a liberalizmus által is favorizált „hulljon a férgese” elvéig. A táborokban manifesztálódó „radikális bűn” - ami számunkra ugyebár a totalitárius rezsimek „védjegye” -, története nem a Gulággal kezdődik, s nem csak azért, mert már a századelőn ezt látjuk a búrok, mint en bloc ellenségnek tekintett népesség „koncentrálásában”, vagy még korábban az indián rezervátumokban. A lágerek legelső kezdeménye a nyugat-európai dologház, ahová a földjükről elzavart munkanélkülieket zárták, nemek szerint elkülönítve, akár egy börtönben, s ez az attitűd nyert később teret a gyarmatosítás gyakorlatában és az azt aládúcoló faji ideológiában, s a náci haláltábor „csupán” ennek ad abszurdum végig vitele. A káros mentalitású, ám szapora, s ezzel a rendet veszélyeztető „feleslegesek” ideájának megjelenése Nyugaton a kapitalizmus szüleménye. Már az újszülött kapitalizmus egyik elválaszthatatlan velejárója a privatizáció által perifériára szorítottak összegyűjtése, izolálása és ingyenes rabszolgamunkára kényszerítése, vagy ha kellett: likvidálása (ld. erről Marx: Tőke I. mellett Robert Castel: A szociális kérdés alakváltozásai c. művét). A 18 század végének és a 19 század elejének olyan ideológusai, mint pl. Joseph Townsend vagy a híres Malthus a későbbi szociáldarwinizmus előfutárainak tekinthetők, nem véletlen, hogy Darwint ez utóbbi munkássága (is) inspirálta, amikor a „természetben folyó harcot” és a szelekciót fölfedezte. És persze e létszemlélet alapja-háttere a protestáns szellem, ami ma az amerikai dominancia révén az összes kultúrára rátelepedni próbál.

Ugyanígy, amikor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a jelenlegi technikai fejlődés révén az elitek minden addiginál nagyobb, szinte korlátlan hatalomhoz jutottak, föltehetjük a kérdést: nem volt ez így már az elmúlt két évszázadban is bármikor? Ráadásul a technikai vívmányokat a mindenkori ellenszegülők is hasznosítják. (Erről Szalai Erzsébet maga is ír a hálózatosodás kapcsán.) De még ha az olyan bizarr jelenségeket is vesszük, mint például az igencsak újszerűnek ható transzhumanizmus, melytől egyes fantaszták egy evolúciós ugrás, ill. egy új magasabbrendű faj létrejöttét remélik, nos, az eugenikában és az Übermensch gondolatában nem ugyanez az idea jelent meg (csupán az akkori kor technikai fejlődését tükrözve), s az nem ugyanúgy a kapitalizmus kultúrájának egyik tipikus produktuma volt?
Szalai Erzsébet az újkapitalizmus újdonság voltát már könyvének elején tisztázni próbálja: „Az újkapitalizmus immanens sajátossága, hogy az egyre koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke lebontja azokat a politikai, gazdasági, ökológiai és szociálpszichológiai korlátokat, melyek korábban viszonylag zavartalan újraértékesülését biztosították.” (11 o.) Vagyis az újkapitalizmus elsősorban abban különbözik a régitől, hogy lényege az önfelszámolás, saját alapjainak, további léte biztosítékainak lerombolása. További különbség, hogy míg egykor a nemzetgazdaságok létrejötte nemzeti társadalmakat alapozott meg (ill. vica versa: a nemzeti társadalmak a nemzetgazdaságot erősítették), ma a nemzetközi tőkeáramlás és kereskedelem elképesztő bővülése és az információs robbanás általi hálózatosodás egy „eddig nem ismert mértékben integrálódott, szervesült világgazdaságot hozott létre”. Erre a gazdasági szerkezetre azonban „egy minden korábbinál dezintegráltabb, szinte teljességgel atomizált ’antivilágtársadalom’ épül”, minthogy a tőke a médiumok révén az egyéni életvilágba behatolva rombolja a potenciális világtársadalom alapjait. (69 o.)

Kommunista Kiáltvány

Nos, azt hiszem, mindennek kapcsán érdemes elgondolkodni a Kommunista Kiáltvány alábbi megállapításain:
„A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli ’készpénzfizetést’. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe egyetlen szabadságot (lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot) iktatott. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította. A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta. (…)

A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. (…) A burzsoá korszakot minden előbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó, régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielõtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.

Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie. A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. (…)

A burzsoázia az összes termelési szerszámok gyors tökéletesítése, a végtelenül megkönnyített közlekedés révén valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbakat is, belerántja a civilizációba. Áruinak alacsony ára az a nehéztüzérség, amellyel rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok legmakacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját. Rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának. (…)

A tőkés termelési és érintkezési viszonyok, a tőkés tulajdonviszonyok, a modern tőkés társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak. (…) A válságokban olyan társadalmi járvány tör ki, melyet minden előbbi korszak képtelenségnek tekintett volna - a túltermelés járványa. A társadalom hirtelen a pillanatnyi barbárság állapotába esik vissza; mintha valami éhínség, általános megsemmisítő háború megfosztotta volna minden létfenntartási eszköztől; az ipar, a kereskedelem mintha megsemmisült volna. És miért? Azért, mert a társadalomnak túl sok a civilizációja, túl sok a létfenntartási eszköze, tú1 sok az ipara, túl sok a kereskedelme. A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a tőkés civilizáció és a tőkés tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak. Ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket; és mihelyt ezt a gátat leküzdik, az egész tőkés társadalomban zavart támasztanak, veszélyeztetik a tőkés tulajdon létezését. A tőkés viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.”

A jeles szerzők mindezt több mint százötven esztendővel ezelőtt írták koruk viszonyairól. Azokról a viszonyokról, amelyek fokozatosan létrehozták a fasiszta és a bolsevik alternatívát, hogy aztán hét-nyolc évtized kitérő után minden ott folytatódjék, ahol abbamaradt. Szalai Erzsébet a mai kapitalizmus méhében megszülető újszocializmust vizionálja, ami alapjaiban különbözik az „első válaszkísérlettől”, minthogy „nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat”. Imádkozzunk, hogy igaza legyen.

1 — Terry Nichols Clark - Seymour Martin Lipset: Are Social Classes Dying? International Sociology, 1991 (6) 4, 397-410.

2 — John Goldthorpe: The Affluent Worker in the Class Structure, 3 vols, Cambridge University Press, 1968-69.

3 — The Declining Political Significance of Social Class International Sociology, 1993 (8) 3, 293-316).

4 — Kitzman „Toward a Science of Non-Consciousness” ironikus címmel, a Center for Consciousness Studies University of Arizona által évente megrendezett Toward a Science of Consciousness c. nemzetközi konferenciasorozat keretében tartott erről előadást még a kilencvenes évek végén.

5 — Snakes in Suits: When Psychopaths go to Work. (http://www.abc.net.au/rn/talks/bbing/stories/s1158704.htm) Ld. még Giles Whittell cikkét: Snakes in suits and how to spot them. Time (online) 2002 nov. 11.
Ld. adalékként Hare főművét is: Without Conscience. The Disturbing World of the Psychopaths Among Us, amely magyarul „Kímélet nélkül” címmel jelent meg a Háttér Kiadó gondozásában 2004-ben. Egyébként a témáról Dr. Lust Iván írt egy rövid, több weboldalon is fölbukkanó ismertető cikket „Vállalati pszichopaták” címmel.

6 — A témát illetően ld. Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Napvilág kiadó, 2004.

7 — Francis Fukuyama: Amerika válaszúton. Bp. Századvég, 2006, 39 o. Lényegében a nyomor „újszerű” liberális- neokonzervatív kriminalizálása is ide köthető, ld. erről Loic Wacquant: A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terjedése. Bp. Helikon, 2001. (Fordította: Köböl Anna.)

Kapcsolódó cikkek