indy.media.hu független média központ

A kapitalista háború és béke áldozatai előtt tisztelegve… és persze in memoriam Gábor Andor!

Amikor ezeket a sorokat írom, Szaddam Husszein már több, mint két és fél hónapja halott és – hála az internetnek – akasztása demokrata bulik kedvenc házimozija lett. Rossz vég egy rossz diktátornak. Jó diktátorok végelgyengülésben halnak meg a nemzet hőseként, és temetésükön öregasszonyok rogyadoznak elíziumi körülmények között (lásd Milosevics, Pinochet, Pol Pot). A kivégzés tovább szította az ellentétekkel amúgyis gazdagon terhelt irakiak hajlamát az erőszakra, elég utalni a sííta zarándoklat alatti vallási zavargásokra vagy az erősödő kurd szeparatizmusra. A diktátort több mint egy tucat gyerek és felnőtt követte a halálba, amely a saját lelki gyengeségükön túl a halálbüntetés antihumánus hatásaira mutat rá. 154 éve egy német publicista a New York Daily Tribune február 18-i számában kimutatások alapján bebizonyította, „hogy bűnözők kivégzését nemcsak öngyilkosságok követik szorosan nyomon, hanem a legszörnyűbb gyilkosságok is”, majd megállapítja, hogy „nagyon nehéz, sőt éppenséggel lehetetlen is volna bármilyen elvet felállítani, amelyre a civilizációjával büszkélkedő társadalomban a halálbüntetés jogosságát vagy célszerűségét alapítani lehetne”. A szerző kritikája tehát kettős: morálisan elfogadhatatlannak és célját tekintve értelmetlennek tartja az élet jog alapján történő kioltását. A kétféle megközelítés közül az utóbbi ígérkezik termékenyebbnek. „A büntetést általában a megjavítás vagy a megfélemlítés eszközeként védelmezték. De milyen jogon büntetnek engem azért, hogy másokat megjavítsanak vagy megfélemlítsenek? És ezenkívül itt van még a történelem, itt az úgynevezett statisztika – mindkettő napnál világosabban bizonyítja, hogy Káin óta a világot büntetéssel sem meg nem javították, sem meg nem félemlítették. Éppen ellenkezőleg. (…) Ha kertelés nélkül és minden parafrázist mellőzve beszélünk, a büntetés nem egyéb, mint a társadalom eszköze, hogy védekezzék életfeltételeinek megsértése ellen, bármilyen természetűek legyenek is ezek a feltételek. Miféle társadalom vajon az, amely a saját védelmére nem talál jobb eszközt, mint a hóhért, és amely saját brutalitását a „világ vezérlapja” (a The Times c. korabeli konzervatív lapról van szó – V. D.) útján örök törvénynek nyilvánítja?”

Milyen megfontolásból tehettek tehát pontot az ügy végére? Ezt viszont meg kell előzze egy rövidebb kérdés: kik? A legkézenfekvőbb megoldás az egészet a megszállókra kenni. A Fehér Házban George W. Bush megnyomott egy gombot és az iraki legfelsőbb bíróság épületében, elsötétített szobában gyülekező vérbírók kárörömtől csillogó szemei láttára kigördült egy fehérlő papír a faxból. Az ítélet: kötél általi túlvilág. Ezt a képet azért érdemes lenne árnyalni egy kicsit. A verdikt kihirdetése után több százan jelentkeztek, hogy szívesen rúgnák ki alóla a széket és ehhez a nyilvánvalóan kisebbségi véleményhez, ha nem is bólogattak, de különböző hangszínű morgással idomultak az iraki állampolgárok. Polgári demokratikus viszonyok között azonban meglehetősen ritkán dönt konkrét politikai ügyekben „a nép”, és ez még katonai megszállással, működésképtelen intézményekkel, összeomló szociális ellátórendszerekkel, polgárháborús politikai kultúrával terhelt szisztémák esetében is igaz. A szép, új iraki demokráciát makroszinten a sííta és kurd elitek tarka és minden valószínűség szerint kényszerű szövetsége, mikroszinten a hanyatló törzsiség tartja össze. Az amerikai megszállás csak hab ezen a reszkető kocsonyán, bár az teljesen nyilánvaló, hogy az iraki társadalom ilyen mértékű dezorganizációja nem lett volna lehetséges külső beavatkozás nélkül, mint ahogy az is evidens, hogy a halálos ítéletet nem lehetett volna ilyen gyorsan kivitelezni amerikai rosszallás esetén. Ezért leginkább a sííta bosszúvágyat jelölném meg fő indoknak, ha egy kvízműsorban ez lenne a milliárdos kérdés. A játékmester azonban mégsem ezt a kérdést teszi fel, hanem a hogyan továbbot. A két legégetőbb probléma talán a zavaros ideológiai panelekkel (amerikaiak: „rendcsinálás”, terroristák: „felszabadítás”) megtámogatott öldöklés megszüntetése és az alapvető közegészségügyi, élelemszerzési valamint egyéb infrastruktúrális problémák (áramellátás, iskoláztatás, közlekedés) megoldása. A két kérdés szorosan összefügg, de idekívánkozik egy kitérő azok miatt, akik szeretik a nemzetiségi-vallási problémákat kontextusfüggetlen, a társadalom fölé emelkedő tényezőknek beállítani.

Az önálló (jobban mondva önállóságért küzdő) Irak története az első világháborúval veszi kezdetét, amikor a brit hadsereg 1914-ben megtámadja az Oszmán Birodalom három mezopotámiai provinciáját. Először Bászrát foglalják el (érdekes párhuzam 2003-al: közlik, hogy felszabadítani jöttek), majd 1917-re Bagdad is elesik. A párhuzamok nem érnek itt véget, mert 1920-ban kitör egy össznemzeti felkelés, amit csak egy hatezres hullahegy árán tudtak elfojtani (ezek csak a katonai áldozatok). A civilizációs paradigma hatékony alkalmazásának lehetőségeit már ebben a korszakban kimerítette a Nyugat és nem kellettek hozzá egy külügyi középbürokrata könyvalakú rémálmai (vö. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása), elég volt egy jól elhelyezett miniszteriális szintű mondat.

Winston Churchill, őfelsége számos tárcával is megbirkózó hétpróbás kalandora a következőt írta 1920. február 19-én Sir Hugh Trenchardnak a légi hadviselés úttörőjének: „Nem értem a hezitálást a gáz használatával kapcsolatban. Határozottan a mérges gázok bevetése mellett vagyok, amennyiben civilizálatlan törzsekről van szó.” Hallgassuk meg Arthur Harrist a Royal Air Force kapitányát a civilekkel kapcsolatos bánásmód tekintetében: „Most már tudják az arabok és a kurdok, hogy mit jelent egy bombázás elesettekben és rombolásban. Negyvenöt perc alatt egy teljes falut le lehet törölni a föld felszínéről, miközben a lakók harmada elpusztul vagy megsebesül.”

Szaddam Husszein perével kapcsolatban sok hiányérzetünk támadhatott, többek között a kurdok ellen elkövetett népirtásokért való felelősségrevonás kihagyása a vádiratból (a sííták irtásáért ítélték halálra). Az úgynevezett Anfal-kampány kvázi Ceauşescu falurombolási tervének az elődje volt: 4000 faluból elképesztő gyorsasággal 22 várost csináltak, miközben félmillió embert deportáltak északi területekről a mocsaras délre. Közben előfordult, hogy kitelepítés helyett inkább vegyi fegyvereket teszteltek, mint például Halabdzsában, ahol 5000 embert sikerült örökre ottmarasztalni. A kurdok megsemmisítése már sokak fejében megfordult: törökök, arabok, perzsák, de azt kell mondjam mégis az angolok jutottak a terv megvalósításában a legmesszebre. A légügyi minisztérium kifejezetten kísérleti laborként kezelte a területet: itt kerültek először kipróbálásra a mai napalmbombák és lég-föld rakéták elődei, illetve olyan ínyencségek, mint a foszforbomba, hogy a különféle repeszbombákat ne is emlegessük. 1921-ben – valószínűleg az eddig ismertetett események hatására – népszövetségi mandátumterületté vált az ország az angolok felügyelete alatt, ami korlátozott önállóságot jelentett. Fejszál király trónját csak a megszállók segítségével tudta megtartani, de azért az új rezsim nem maradt teljesen támogatás nélkül: több gazdag klán is hívéül szegődött (a Csalabi név is ismerős lehet a hírek mai olvasóinak: Ahmed Csalabi és családja az 1958-as Kasszam vezette tiszti puccs után volt kénytelen elhagyni az országot). A Brit Birodalom, miután 1930-ban köt az irakiakkal egy 25 éves szerződést a gazdasági-katonai előnyök fenntartásáról, 1932-ben leveszi a kezét az országról: végetér a mandátum, kikiáltják Irak „függetlenségét” és felveszik a Népszövetségbe. Innen az ország története nem túl változatos: politikai tömeggyilkosságok és antikolonialista lázadások sorozata.

A társadalom legfőbb és politikailag legaktívabb ereje mindig a hadsereg volt (érdekes ebben megegyezik a legtöbb afrikai, ázsiai és latin-amerikai országgal), a különböző nyomáscsoportok mindig elsősorban a katonaság bizalmát próbálták elnyerni. Ezen a területen érhető tetten az első nagy amerikai öngól: alig másfél hónappal Bagdad eleste után feloszlatták a Szaddam-rezsim összes milíciáját, titkosszolgálatát és egyéb katonai szervét („debaathification”). Érdekesség: az első effektív országos iraki titkosszolgálatot külföldi segítséggel (NDK, Szovjetunió) szervezték a 70-es évek elején, ahogy most is. Amúgy meg ki lehet találni, hogy egy többszázezres zsoldossereg mihez kezd, ha elveszti az állását: a részleteket mindenkinek a fantáziájára bízom. A második amerikai tévedésnek sokkal mélyebb okai vannak. Ha elfogadjuk, hogy az USA valóban a polgári társadalom túlidealizált jogi-politikai felépítményét kívánta exportálni a célországba, akkor is fel kell tennünk a kérdést: helyesen mérte-e fel a terepet? A válasz határozott nem. Nemcsak az ország lerohanása, de a hatalmi pozíciók szétosztása is a civilizációs paradigma jegyében történt: az etnikumok elitjei számarányuknak megfelelően részesültek az amerikaiak bizalmából (nagy hangsúlyt helyezve természetesen az emigráns, USA-barát csoportokra), a muszlim arabok között a fő vallási törésvonalat (szunnita-sííta) is figyelembe vették és kiemelt helyzetbe került két kisebbségi etnikum (kurd, turkomán) és egy kisebbségi vallás (keresztény). Az USA vezetése azt gondolta a Szaddam-rezsimről, hogy az a szunnita arabok hegemóniáját valósítja meg az összes többi etnikum és vallás felett. Hozzáteszem: rosszul gondolták. A tévedés reális alapja, hogy az állami vezetők körében az ország fennállása óta szunnita dominancia tapasztalható. Azonban az iraki etnikai és vallási identitások rendkívül kevertek és változó erősségűek. Elképzelhető, hogy egy szunnita kurd nosztalgiával tekint az elmúlt rendszerre, mert maga is tagja volt az elnyomó gépezetnek vagy egy sííta arab vallásos hevületből ellensége a mostani kormánynak a sííta arabok nagyszámú reprezentációja ellenére. Irakban rendkívül erős a regionalizmus és a hagyományos törzsi kötődések a 90-es évektől egyre erősebben érezhetőek mind a gazdasági, mind a politikai életben. Ne felejtsük el, hogy Irak 15 éven felüli lakosainak majdnem 60%-a írástudatlan, annak ellenére is, hogy az egyik legfejlettebb arab országról beszélünk, ahol a GDP 2/3-át az ipari szektor adja. Ha nagyon keresni akarunk egy központi törésvonalat, akkor találhatunk (például: állam és egyház szétválasztásának problémáját), de nem érdemes: a kibontakozó konfliktusok sokkal inkább a Szaddam rendszeréből örökölt lappangó – gazdasági-hatalmi jellegű – elosztási gondokból és a társadalmi rend permanens válságából fakadnak. Az utóbbi jelenség krónikus voltára utal például a majdnem 65%-os infláció és a több mint 30%-os munkanélküliség. Eközben valakik nagyon jó üzletet csinálnak, mert az export fele az USA-ba megy és az import közel 12%-a az USA-ból jön. Azt még hozzá kell tennem, hogy az ebben a bekezdésben szereplő adatok mindegyikét hivatalos CIA forrásból vettem. Hol lehet ezekhez képest a valóság? Milyen lehet a mindennapi Irak?

Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi politikai konstrukció egyértelműen válságmenedzselésre szolgál és nem a válság felszámolására. Ennél azonban még egy lépéssel messzebb megyek: politikai eszközökkel megoldható-e a kapitalista világrendszer hatalmas válságkomplexuma, amely emberek milliárdjait nyomorítja meg háborúval és békével egyaránt? Engedjünk meg magunknak egy tényellenes, a valóságos viszonyokat súlyosan ignoráló feltételezést. Tegyük fel, hogy az egész világon polgári demokratikus fordulat következik be és az összes ország meg fog felelni a ma uralkodó demokratikus elvárásoknak. Mit tegyen ebben az eljövendő paradicsomban az a kétmilliárd ember, akinek a napi jövedelme kevesebb egy dollárnál. Egyék meg a hatalmi ágak megosztását? Aludjanak a választott népképviselők által megvalósított népszuverenitáson? Hova tegyék az elidegenedést? Lesz-e értelmes, tartalmas életük? A cikk elején idézett német publicista válaszolt ezekre a kérdésekre: a citoyen lét illúziója veszedelmes az emberiségre nézve. Háborúja és békéje egyaránt. Ha a jelenlegi Irak méltó szimbóluma a nemzetközi világrendnek, „nem kell-e akkor mélyen elgondolkodni az ilyen bűntetteket nemző rendszer megváltoztatásán, ahelyett hogy dicsőítenék a hóhért, aki egy csomó bűnözőt kivégez, csak azért, hogy újabbak számára helyet csináljon”?

(A cikket a Beküldött Hírek rovatból emeltük át. Indymedia - Írd és lásd!)