indy.media.hu független média központ

Feltörhető-e a kétpártrendszer? II. rész

Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródtak!

A kommunizmus összeomlása és a rendszerváltás

Az indymédia olvasóinak túlnyomó többsége a rendszerváltás idején jobb esetben is boldog ifjúkorát élte. Legfeljebb egyetemista volt. Igazán fogalma nem volt a körülötte zajló történésekről, különösen kevés tapasztalata lehetett a (nem) működő szocializmusról, az állampártról, a munkásőrségről, KISZ-ről, a monopolizált hatalomról, cenzúráról, az irányított, sajtóról, államvédelmi hatóságról [6], és a diktatúra egyéb kellemetlen mellékhatásairól. Hogy pontosan mi vezetett a kelet-európai államok politikai rendszereinek összedőléséhez, mi volt az első néhány szög a kommunizmus koporsójában, ma is vitatkoznak róla. Talán az 1971-es olajválság; talán a lengyel származású II. János Pál pápává választása 1978-ban [1]; esetleg Ronald Reagan, a 40. amerikai elnök nyolcéves elnöki periódusa [3, 4] az űrháborús terveivel (v.ö: Csillagok háborúja [12], amely sorozat a keleti blokkban is hihetetlen sikereket ért el és vált kultuszfilmmé); netán Zbigniew Brzezinski nullszint-növekedési elmélete [2, C1], vagy önmagában a kommunizmus hosszútávú gazdasági-politikai versenyképtelensége - ma már nehéz megmondani. Talán mindezek együttesen, és persze az, hogy a lakosság túlnyomó része, ha szemben is állt a rendszerrel, ezt csendesen tette, de végül a kommunizmus összeomlott. Volt ahol kisebb csetepatéval, volt ahol puccsal, volt ahol szépemlékű bársonyos forradalommal, volt ahol harckocsiból leadott ágyútűzzel. De a kommunizmusban az a legborzalmasabb, ami utána következik - idézhetnénk Margaret Theatcher egykori brit kormányfőt. Van benne igazság.

"Békés rendszerváltás"

A mi rendszerváltásunk valamiért aránylag békésre sikeredett. Nem volt forradalom, nem dördültek el a fegyverek, nem csikorgott harckocsi-lánc egyetlen utcán sem, nem voltak több tíz vagy száz ezres tüntetések sem pusztán csak a politikai osztály ellen [11], a legjelentősebb "rendszerváltó" tüntetések eredeti témája az erdélyi falurombolás illetve a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ellenzése volt. Akkoriban ennek nagyon sokan örültek, "értékként" emlegették - persze főleg az elit. Ma a többség úgy véli, valójában ennek a "békés rendszerváltásnak" isszuk a levét [8]. Ugyanis az egykori állampárti hatalombirtoklók (nevezzük őket "régi" elitnek, ez gyakorlatilag az MSZMP-t és utódpártját az MSZP-t jelenti) és az új, feltörekvő generáció, az egykori ilyen-olyan belső ellenzék (az akkori kvázi jobboldal (benne az MDF, a melléjük csapódott, újraszerveződött Kisgazdák, kereszténydemokraták, politikailag kissé pejoratíve: a "népiek"), az akkori liberálisok (benne az SZDSZ és az akkori FIDESZ, az "urbánusok"), valamint más, azóta eltűnt pártok (pl. a Petrasovics Anna által jegyzett szociáldemokraták, vagy az Agrárszövetség), nevezzük őket együttesen "új" elitnek) az úgynevezett "békés átmenet" érdekében paktumot kötött. Vagyis, politikailag kissé leegyszerűsítve: "az elit kiegyezett a nép feje felett".

Ezzel a paktummal akkor némi előnyt szereztünk néhány más, belső torzsalkodással elfoglalt országgal - így Csehszlovákiával, Romániával, vagy a volt Szovjetuniótól nehezebben szabaduló balti államokkal - szemben, ami látszólag elfogadhatóvá tette a politikai szereplőknek a nép forradalmi szerepvállalását "tehermentesítő" alkuját. Viszont lemaradtunk az NSZK által "bekebelezett" és szintre hozott NDK-val szemben - és nem csak gazdasági értelemben. [21]

Nyilvánvaló, hogy ezért az akkori relatív politikai előnyért - amely a viszonylagos belső nyugalomnak (és néhány más oknak) köszönhetően több külföldi tőkét [C2] vonzott hozzánk, és azt eredményezte, hogy a külföldi tőkére épített gazdasági rendszerváltás miatt a politikai rendszerünk "elkényelmesedett", konzerválódott, mára pedig végletesen degenerálódott - ma komoly árat fizetünk. Gazdaságunk lassan sereghajtóvá válik a régióban, politika rendszerünk megkövesedett, ellenáll a választók által kikényszeríthető változásnak, miközben a politikai rendszer haszonélvezői (az elit) épp a választókat (a nép ellenállását a reformokkal szemben) okolják a politikai rendszer és a gazdaság működési zavarainak legfőbb okaként.

Az elit és a nép egymásra mutogat. Csak hát a népet nem lehet leváltani. Ám ma úgy tűnik, az elitet sem. Az előbbit tisztán alkotmányos (elméleti), az utóbbit jogtechnikai (gyakorlati) okokból. Vizsgáljuk ezt meg közelebbről.

A Nemzeti Kerekasztal és az "alkotmányos rendszerváltás"

A Nemzeti Kerekasztalt az Ellenzéki Kerekasztal [5] elnevezésű, legitimáció nélküli, az akkor szerveződő (ellenzéki) pártok delegált vezetői, a szintén legitimáció nélküli MSZMP, és a Kukorelli István vezette (szintén erősen legitimáció-hiányos, leginkább az MSZMP-t erősítő) "harmadik oldal" (pl. a Hazafias Népfront) vezető politikusai hozták létre azzal a szándékkal, hogy "megszervezzék" nekünk a "békés átmenetet". De honnan és hová? Hát persze hogy a szocializmusból a szociális piacgazdaságba - szólt az eufeminisztikus megfogalmazás. Akkoriban ugyanis senki nem beszélt kapitalizmusról. Pláne nem a most tapasztalható, Kóka-féle vadkapitalizmusról.

A Nemzeti Kerekasztal egy, a néptől eredő felhatalmazás nélküli tárgyaló testület volt. Épp úgy, ahogy illegitimek voltak az alkotó szervezetei. "A Krassó György által vezetett Magyar Október Párt nem csupán legitimációhiányosnak tekintette az Ellenzéki Kerekasztalban részt vevő pártokat, de magát a tárgyalási folyamatot is mindvégig antidemokratikusnak tartotta." [8, 9] Nem beszélve a másik két oldalról. Mai eszünkkel azt mondhatjuk: Krassónak talán igaza volt. Krassó igazi forradalmár volt, csak korán meghalt. (Ő volt az, aki kamerák kereszttüzében eltávolította a Münnich Ferenc-táblát - épp úgy "jogszabálysértő módon", ahogy a Fidesz lebontotta nemrég a Parlament körüli kordont. Akkor Krassó lépésén is sokan megbotránkoztak.)

A Nemzeti Kerekasztal valójában a régi és az új politikai elit - kétoldalú (de formálisan három szereplős) - tárgyaló fóruma volt, amelyen eldőlt az úgynevezett alkotmányos rendszerváltás. Ami fából vaskarika. Ha ugyanis a kommunizmus nem volt legitim, akkor annak alkotmányos rendszerváltása sem tekinthető legitimnek a nép döntése nélkül. Márpedig a Nemzeti Kerekasztal által "kidolgozott" alkotmányt (14, amely az úgynevezett sztálinista 1949-es alkotmány [15] átdolgozása volt) az az állampárti parlament fogadta el, amelynek tagjait még 1985-ben egypárti körülmények között, szovjet fegyverek árnyékában, nem szabad választásokon választottak meg. Ezt nem legitimálja sem az időközben "ellenzékivé" vált néhány képviselő, sem az MSZMP bólintása, sem az Ellenzéki Kerekasztal szervezeteinek támogatása. Az alkotmány külön érdekessége, hogy azt ideiglenesnek tervezték, de ma "stabilabbnak" tetszik, mint megalkotása pillanatában - a jelen politikai helyzetben esély nem látszik új alkotmány elfogadására.

A mai alkotmányos berendezkedés egyetlen "legitimációja", ha ezt annak lehet nevezni, hogy a nép "nem csinált forradalmat" azóta sem, vagyis "elfogadta" a status quo-t, lenyelte az "alkotmányos rendszerváltás"-t. Ám mára kiderült, hogy az "alkotmányos rendszerváltás" legitimációs hiánnyal küzd. Egyre inkább. Teljes mértékben igazat adok Kardos Gábornak, amikor alkotmányos berendezkedésünk legitimációs hiányáról, a népi felhatalmazás nélküli, azaz a demokratikus elveket lábbal tipró reformdiktatúráról, a valódi népképviselet hiányáról elmélkedik Március 15. kapcsán [16]. A nép pedig forradalom helyett a politikától való elfordulásával tüntet a rosszul működő politikai rendszer ellen.

De térjünk vissza még a rendszerváltáshoz. Az, hogy a régi és az új elit inkább egyezkedett a nép kizárásával, semmint konfrontálódott egymással - bármely oldal is a népre támaszkodva, annak több oka is volt. Részben az Ellenzéki Kerekasztalt alkotó pártok nem bíztak a nép kellően erős forradalmi hangulatában, de lehet, hogy inkább saját nép általi támogatottságukban nem bíztak. Másrészt akkoriban még Magyarországon állomásozott a jelentős katonai potenciált képviselő Szovjet Déli Hadseregcsoport. Végül, de nem utolsó sorban még létezett az állampárt teljes elnyomógépezetével és létezett a mintegy 60 ezres munkásőrség is [C3].

A négyigenes népszavazás (1989. november 26.)

Végül a nép az úgynevezett négyigenes népszavazásban [10] élhette ki a maga erősen korlátozott rendszerváltó küldetését. A négyigenes népszavazást az Ellenzéki Kerekasztal pártjai indították el azzal, hogy így mintegy népi felhatalmazással számoltassák fel a rettegett Munkásőrséget, a munkahelyi (állampárti) pártszervezeteket, elszámoltassák az MSZMP vagyonát (ami nagyjából az ingatlanvagyonra korlátozódott), végül a köztársasági elnököt csak az első szabad választások után lehessen megválasztani.

Az első három tételnek - 17 év távlatából - szinte semmi jelentősége. Ám a köztársasági elnök megválasztásának módja máig ható következményekkel járt. A kezdeményezést az SZDSZ eredetileg azzal indította el, hogy kizárja az MSZMP akkori vélt favoritja, Pozsgai Imre esetleges megválasztását és így a hatalom részleges visszaszerzését az MSZMP által egy, a nép által választott köztársasági elnökön keresztül. Ám a népszavazással a nép csendben átadta a lehetőségét egy, a kormánynak valódi ellensúlyt jelentő - a jelenleginél erősebb legitimációjú - köztársasági elnöki pozíció létrehozásának. Ez a hatalmi elitnek kedvezett, mivel mind Göncz Árpád, mind Mádl Ferenc a közvetlen választóinak, vagyis az őt megválasztó parlamenti frakcióknak vált foglyává.

Sólyom László próbál kitörni a madzagon rángatott pártfigura szerepéből, mozgástere - amit egykoron maga is nyesegetett még az Alkotmánybíróság elnökeként - mégis erősen korlátozott. A korlátozott hatáskörű elnöki rendszer problémája - megítélésem szerint - éppen abban mutatkozott meg a legnyilvánvalóbban, hogy a Köztársasági elnök nem volt képes semmilyen érdemi lépést tenni a balatonőszödi beszéddel [17] beismert erkölcsi-politikai válságnak a választókat megnyugtató megoldására. Ami, szintén megítélésem szerint, a parlament elnöki feloszlatása és új választások kiírása lehetne. Ma az egész ország az "Elkúrtuk…" kezdetű monológtól hangos, a politikusok hitele pedig közelít a nullához. Ezen sokat segített volna (ha egyáltalán idejutunk) egy erősebb legitimációval bíró elnök. Ennek hiánya, illetve az őszödi beszéd keltette politikai válság megoldatlansága tovább erodálja az amúgy sem magas hitelű politika berendezkedést.

Az MDF-SZDSZ Paktum és a kétharmados törvények

A rendszerváltás új elitje végül az úgynevezett MDF-SZDSZ Paktummal adta meg a végső döfést a politikai rendszer valóban demokratikus működésének és a hatalom valódi nép általi ellenőrzésének. Miután a négyigenes népszavazáson elhárult a "veszélye" a nép által választandó köztársasági elnök keltette esetleges politikai "instabilitásnak" (értsd a hatalmat gyakorló pártok szemszögéből), az első szabad választásokon (1990. április) az egykori Ellenzéki Kerekasztal pártjai közel 80 %-os parlamenti többséget szereztek, amin persze kicsit maguk is meglepődtek. [18] Ezzel az Antall József vezette MDF és koalíciós partnerei (a Kisgazdák és a kereszténydemokraták) alakíthattak kormányt. Ám a koalíciós partnerek együttesen sem voltak képesek a 2/3-os többséghez rendelt alkotmánymódosításra. Ezzel a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain az MSZMP-vel szemben beépített túl erős fékek visszaütöttek. Ekkor találta ki a kormányzati hatalomból kiszorult SZDSZ a számára nem szimpatikus jobboldali koalíció féken tartására - egyben új választások elkerülésére - a Paktumot.

A Paktum lényege a következő: a köztársasági elnököt a parlament választja (hatásköre protokolláris), az SZDSZ adja a köztársasági elnököt, aki kinevezési kontrollt gyakorol, ellenjegyzi a törvényeket, formálisan a hadsereg főparancsnoka, cserébe az SZDSZ biztosít bizonyos engedményeket a "stabil" kormányzati munkához. Ez nagyjából azt jelentette, hogy az alkotmány mellett voltak az úgynevezett alkotmányerejű törvények, amelyeket a paktummal megszüntettek, helyette létrehozták a kétharmados törvényeket. [19] Nem is keveset.

A kétharmados törvények jelentik ma részben a demokrácia béklyóját. A kétharmados törvények ugyanis - az alkotmányhoz hasonlóan - csak a mindenkori ellenzék felhatalmazásával módosíthatók. Ez pedig (gyakran csak elvtelen) politikai alku keretében szerezhető meg az éppen regnáló ellenzéktől. Vagyis bizonyos - nem feltétlenül kétharmaddal módosítandó - törvények módosítása valamilyen más területen adandó kompromisszummal kapcsolódik össze. Vagy éppen évekre szóló patthelyzetet eredményez. Esetleg az alkotmányt megkerülő - tehát jogilag kifogásolható - megoldásokat (v.ö: "lopakodó" regionális közigazgatás). Márpedig aki kormányozni akar, az néha a szükségesnél nagyobb kompromisszumra kényszerül. Az MDF-SZDSZ paktumnak, illetve az általa béklyóba kötött kormányzásnak nem kevés szerepe volt abban, hogy végül 1994-ben az MSZP - Horn Gyulával az élen - több mint 50 %-os választási eredménnyel térhetett vissza a hatalomba, az MDF pedig gyakorlatilag törpe párttá zsugorodott.

Az "alkotmányos rendszerváltásnak", illetve a paktumnak "köszönhető", hogy a mai napig nem történt politikai elszámolás, nem nyilvánosak a III/III-as ügynöklisták, azokból (aki hozzáfér), érdekei szerint csemegézhet, korlátozottan kutathatók az állambiztonsági irattárak, nem zárták ki a politikai hatalomból az előző rendszer haszonélvezőit, hogy gyakorlatilag a privatizáció legfőbb nyertesei az állampárt egykori harcosai, hogy politikai rendszerünk ellenáll minden változásnak. Különös és említésre méltó "csemegéje" az alkotmányos rendszerváltásnak a népszavazás szabályozása. A népszavazásról szóló rendelkezések annak ellenére zárják ki az alkotmány megváltoztatását népszavazással ("burkolt alkotmánymódosítás", 20), hogy az alkotmány minden hatalmat a népszuverenitásból vezet le. Ebből pedig az következik, hogy nem lenne korlátozható bármely alkotmányos kérdés népszavazással történő eldöntése. A nép ugyanis nem mondhat le önnön szuverenitásáról, és az tőle el sem vehető; azaz a nép bármely kérdés eldöntését csak átruházza az Országgyűlésre, és ebből következően bármikor vissza is veheti attól (szerintem még nemzetközi szerződéseket érintő kérdésekben is). Ez azonban a hatalmi elitnek már nem érdeke, így a népszavazás ma gyakorlatilag formális hatalomgyakorlási kérdéssé, most éppen a kormányt revolverező ellenzék taktikai eszközévé silányult. Ugyanakkor a kormánypártok részéről fel sem merül - egyébként kézenfekvő megoldásként – például a több biztosítós egészségügyi modell népszavazással történő eldöntése. Itt a hatalmi elit éppen hogy nem kíváncsi a nép véleményére. Milyen fura…

A politikai berendezkedés

Mielőtt belefognánk az első rész bevezetőjében feltett kérdés tárgyalásába, nevezetesen hogy hogyan törhető fel az elit hatalma, vizsgáljuk meg magát a politikai berendezkedést. Persze csak nagyvonalakban.

A választási rendszer

Magyarországon az úgynevezett szabad mandátumos [C4] politikai rendszer működik. Egy kis kitérő: A szabad mandátumos rendszer hibája most látszik igazán, amikor - az őszödi beszéd keltette morális-politikai válságban - az SZDSZ frissen megválasztott elnöke alig 3% támogatottság birtokában a koalíció felbontásával fenyeget egy olyan kérdésben (a több biztosítós egészségügy), amely kérdés nem is szerepelt a párt választási programjában. Ahogy a koalíciós partnerében sem. A szabad mandátumos rendszerben gyakorlatilag a képviselők (pártok) nem kötelesek elszámolni választóiknak, legfeljebb a következő választásokon nem kapnak bizalmat, ami csekély vigasz a mai bajainkra. De térjünk vissza a választási rendszer áttekintéséhez.

A nép a hatalmat képviselői útján, az Országgyűlés keretében gyakorolja. Az Országgyűlés összetételéről a választók szavazataikkal döntenek. Az általános (parlamenti) választásokon csak pártok jelöltjei, illetve egyéni képviselőjelöltek indulhatnak. Minden szavazó két szavazatot adhat le: egyet a körzete egyéni képviselő-jelöltjére, és egyet a területi listára. A Parlament (jelenleg) 386 képviselőből áll össze, amelyből 176 képviselői hely szerezhető meg egyéni körzetben, a többi úgynevezett pártlistákon. A pártlistákon megszerezhető mandátumok tovább oszthatók a megyei (területi) listákra (amelyekre a választó közvetlenül szavaz, 152 mandátum) és az úgynevezett kompenzációs (országos) listára (58 felosztható mandátum). A Parlamentbe az a párt juttathat be listán képviselőt, amelyik képes volt területi listát állítani, és a területi listáira együttesen a szavazók több mint 5%-a adta le szavaztát. Ebből következik, hogy a listás eredményességhez több megyében szükséges listát állítani, továbbá csak az a párt juttathat be a kompenzációs listán is képviselőt, amely legalább 7 megyei listát tudott állítani. [23]

Itt álljunk meg egy pillanatra és vizsgáljuk meg a parlamenti küszöb és a kompenzációs lista működését.

A parlamenti küszöböt elvileg a szétaprózott, döntésképtelen pártfrakciók "megszűrésére" találták ki (lásd Weimar-szindróma, 26). Minél alacsonyabb a küszöb, annál valószínűbb, hogy a következő választások alkalmával új pártformáció jelenik meg a politikai palettán (jut képviselethez), ám a túl alacsony küszöb, vagy a küszöb hiánya működésképtelenné teheti a parlamentet és teret engedhet a totális (~rendpárti) diktátorok megjelenésének [26]. Ellenben a túl magas küszöb megnehezíti vagy egyenesen kizárja új pártformáció bejutását a parlamentbe, sőt, az oldalakat összefogásra (blokkosodásra) kényszeríti. Nem véletlenül van az, hogy a rendszerváltás óta idehaza nem jutott új politikai erő saját jogon parlamenti képviselethez. A jelenlegi 5%-os küszöb - amely egykor a MIÉP kiszorítását célozta, ma a politikai rendszer (a pártstruktúra) megújulásának kifejezett gátja és a kétpártrendszer (azaz baloldal és jobboldal, mindkét oldalon erős szövetségben álló egy-két párttal) kialakulásának legfőbb kényszerítő körülménye.

Az országos lista - elvben - azt a célt szolgálja, hogy egy adott területi listára, illetve egyéni képviselőre leadott, de mandátumot nem eredményező szavazatok (töredékszavazatok) ne vesszenek el. Formálisan a kompenzációs lista a választási rendszer "kiegyenlítését" szolgálná (bár a nagyobb pártokat jobban segíti, 27), de valójában ideális eszköz a pártok vezetésének kezében, hogy saját képviselői mandátumát a választói akarattól függetlenül biztosítsa. Ezzel a parlament összetétele nem feltétlenül a választásokon dől el, hanem már előtte, a pártlisták összeállításánál (a választó érdemben csak kevesebb, mint a 386 mandátum felébe, 176 hely sorsába szólhat bele közvetlenül, valójában ott sem mindig). Ezzel a hatalmat saját pártjukon belül nem a választói törvény alapján gyakorló pártvezérek, illetve vezető testületek szabadon döntik el, ki kerül egyik vagy másik megyei lista befutó helyeire, illetve a kompenzációs listára. Egy-egy pártvezér 100%-os befuttatásához nem kell más, mint indítani valamelyik megyei lista élén, és feltenni az országos listára (egyéni indítás kifejezetten árt, hiszen komoly blama egy sikertelen egyéni megmérettetés). Miután a választót is blokkosodásra készteti a magas bejutási küszöb, illetve a pártok politikai marketingje, így a pártvezetések bizonyos garnitúrájától a választási rendszer útján egyszerűen nem lehet megszabadulni. Azaz egy viszonylag sikeres (jelenleg 5 % feletti támogatottságú) párt vezetőjét (vezetői garnitúráját) kizárólag a párttagság képes kiszórni a Parlamentből: az érintett saját elhatározásából, esetleg belső pártnyomásra mond le.

A kormányalakítás és a kormánystabilitás

A magyar politikai rendszerben nem a kormánynak van feje, hanem a kormányfőnek kormánya. Ezt a pártok a rendszerváltáskor a konstruktív bizalmatlansággal oldották meg. Miután az államfő a győztes párt vezérének kormányalakítási megbízást ad, majd őt a parlamenti többség megválasztja, a kormány demokratikus módszerekkel lényegében nem buktatható meg. Egy-egy miniszter csak interpellálható (kérdezhető), esetleg egy bizottság által meghallgatható, de ennél komolyabban csak a miniszterelnök vonhatja felelősségre. Például leváltja. Esetleg - kissé nevetségesen - nem kap évvégén pénzjutalmat. [29]

A miniszterelnököt - konstruktív bizalmatlansággal - csak úgy lehet eltávolítani, ha a bizalmatlansági indítvány benyújtója egyben megnevezi az új kormányfőt is. Ez feltételezi, hogy az új kormányfő mögött megvan a kormányzó többség (vagyis a parlementben nem lehet politikai válság!). Miután más körülmények (lásd fenn) kemény blokkosodásra kényszerítik az oldalakat, nyilvánvaló, hogy kormányfő alkalmatlanság miatt (esetleg erkölcsi vagy jogi indokkal) nem buktatható meg (az oldalak ritkán egyezkednek egymás között kormányalakítási kérdésekben). Nem véletlenül tudta Gyurcsány Ferenc - belülről - menesztetni Medgyessy Pétert az alig 5 fős többsége birtokában kormányválság - netán időközi választások veszélye - nélkül, és ugyanezért nem meneszthető az őszödi beszéde kapcsán sem Gyurcsány Ferenc, sem a kormánya – ám egyik helyzet sem vezetett (eddig) új választások kiírásához. A mi kormányunk hagyományosan - ahogy azt látjuk egyes demokratikus országokban - nem buktatható meg. Szinte bármit megtehet vagy éppen bármennyit bliccelhet belátása szerint. Gyakorlatilag nincs azonnali politikai következménye.

A kormány lényegében csak azzal bukik meg, ha a koalíciós többség a következő költségvetést nem képes elfogadni. Ez azt jelenti, hogy egy működő kormány - elméletileg - teljes ciklusa alatt négyszer kerül olyan helyzetbe, hogy a kormánypárti frakciók szavazatán múlik a további létezése. Két költségvetés között akár úgy is létezhet, ha az égvilágon nem csinál semmit (lásd őszödi beszéd, 17). Persze még a költségvetés elfogadásának kényszere is kijátszható bizonyos korlátokkal. Ki ne emlékezne a koalíciós Torgyán doktor köztársasági elnöki ambícióit semlegesítő - akkor sokat átkozott - kétéves költségvetés intézményére. Ma talán hálásak lehetünk, hogy nem Torgyán az elnök, ám a hála nem politikai kategória. Persze a helyzetet megoldhatta volna egy előrehozott választási is, de ilyenről az akkori kormányoldal hallani sem akart.

A kormányzat és széles értelemben a politika rendszer stabilitását erősíti további két jelentős körülmény. Az egyik az egykor Csapody Miklós (MDF) képviselő által megfogalmazott és azóta sokat idézett "megélhetési politikus" kategóriája (a megélhetési bűnöző parafrázisaként), azaz a képviselők (politikai oldaltól függetlenül) párszázezer forint adómentes havi költségtérítéssel és némi tiszteletdíjjal [30] jó belátásra téríthetők, hogy feltétlenül töltsék ki a teljes mandátumukat és ne veszélyeztessék a kormány stabilitását erkölcsi, politikai megfontolásból vagy személyi ambíciók miatt. A másik pedig az, hogy kormányváltáskor egész pártgarnitúrák repülnek ki a kormányzati intézményekből - és foglalják el helyüket más pártok garnitúrái. Bár a rendszerváltáskor - elméletileg - a közigazgatási államtitkártól lefelé szakértők dolgoztak (volna) a kormányzati intézményekben, ma már egész minisztériumok épülnek egy-egy párt "szakértői" gárdájára, miközben mára a közigazgatási államtitkár jelentette politikai/szakmai elhatárolás is megszűnt.

Egy szó mint száz. A magyar politikai rendszer rendkívül magasfokú stabilitást - de ha úgy akarom, a választók kezdeményezte bármilyen változásoknak való kemény ellenállást - mutat. Függetlenül a rendszer működési hibáitól, zavaraitól, erkölcsi vagy politikai válságoktól. Ez nyilvánvaló, hogy a regnáló politikai elit érdeke, csakis az elit szándékozik önnön reformjának letéteményese lenni [v.ö: Államreform biztottság, 31]. Megítélésem szerint EZ a legfőbb oka, hogy a választók kiábrándultak a politikai rendszerből. Ez az oka, hogy a választási kampányok nem valódi választható programok vitája, hanem csábító és teljesíthetetlen ígéretek vására; hogy nem a választó választ, hanem mintegy az elit kér mandátumot saját szabadon választott tevékenységéhez; hogy az őszödi beszéd okozta erkölcsi válság sem okoz semmilyen politikai megújulást. Hiszen azt látják a választók, hogy a pártok kijátsszák a választásokat; nem tartják kötelezőnek önmagukra a választási ígéreteket; taktikai húzásokkal, politikailag inkorrekt szövetségkötéssel rendre felülírják a választói akaratot; a pártvezérek letörölhetetlenek a politikai palettáról; ugyanakkor a választói akaratnak ellenálló rendszer a választásokkal sem változtatható meg. Ennek a mérhetetlen rendszer-konzervativizmusnak a legfőbb okai mégegyszer, összefoglalva:

- a népszuverenitás "alkotmányos" korlátozása;
- a végsőkig korlátozott mozgásterű elnöki rendszer;
- a népszavazás és általában az alulról jövő kezdeményezések kioltása;
- a magas parlamenti bejutási küszöb;
- a területi és a kompenzációs listák rendszere;
- a választók és a pártok blokkosodása;
- a kétharmados törvények magas száma;
- a konstruktív bizalmatlanság intézménye;
- a pártok esélyegyenlőtlensége (lásd később);
- a megélhetési politikusok és pártkáderek kialakult kasztja.

Ez a rendszerváltó régi és új elit alkotta politikai torzó oly magasfokú "stabilitást" mutat, amely párját ritkítja Európában. Míg a magyarországi eseményekkel egy időben rendszert váltó országok szinte mindegyikében volt legalább egy-két kormányválság, sőt, előre hozott választások is; de még olyan stabil politikai rendszerű és magas választói aktivitást mutató országokban is, mint Németország vagy Olaszország, jutott legalább egy időközi választás az elmúlt 17 évben, kormányválság pedig szinte minden nyugat-európai országban előfordult (és nem pusztultak bele, vagyis a politikai rendszer stabilitása nem a kormány stabilitásán áll vagy bukik), addig a társadalmi-gazdasági versenyfutásban egyre leszakadó Magyarországon minden egyes kormány lényeges megrázkódtatás nélkül tölti ki mandátumát - vagyis megalakulásától a következő választásokig a helyén van. Hogyan lehetséges ez? Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, vizsgáljuk meg e feltűnően stabil politikai rendszer legfontosabb építő köveit. A pártokat.

A pártok és azok hátországa

A hazai politikai rendszer - a legtöbb civilizált országhoz hasonlóan - a pártokra épül. A pártok működését és gazdálkodását az 1989. évi XXXIII. törvény (párttörvény) szabályozza [24].

Pártot elvileg bárki alapíthat, ehhez legalább 10 főnek kell a formai követelményeknek megfelelő alapító okiratot egybehangzólag aláírni és a pártot a bíróságon regisztráltatni. Pártot persze nem alapítani nehéz, hanem működtetni, finanszírozni és a választásokig elvinni, a tagságot motiválni, majd a választásokon jól szerepelni.

A hazai politikai rendszer általános értelemben vett konzervativizmusát mutatja az a körülmény, hogy az elmúlt 17 évben egyetlen új párt nem volt képes saját erejéből mandátumhoz jutni és a Parlamentbe kerülni. Mi lehet ennek az oka?

Ahogy feljebb már rámutattam, a magas parlamenti küszöb arra készteti a pártokat, illetve a választókat, hogy ne engedjék szavazataikat elveszni. Vagyis a jelenleg uralkodó bal-jobb osztatú politikai mezőben csak a két vezető pártot, vagy azok lehetséges - és esélyes - szövetségesét támogassák szavazataikkal. Új pártokkal kísérletezni politikai öngyilkosság, de minimum jelentős szavazatvesztéssel jár, ami "megengedhetetlen", amennyiben a "másik" oldal leváltása a cél. Egy ilyen politikai erőtérben minden új pártnak erősen korlátozottak az esélyei. Mondhatnám, szinte nulla. Hasonló következtetésre jut Hajdu Gábor - Szegedi Gábor a "Lehet más a pártrendszer?" c. tanulmányában (a bizonyítást matematikai módszerekkel megerősítve). [27]

Ugyancsak erősen korlátozza új pártok megjelenésének esélyeit a politikai színtéren a finanszírozás. A pártok egyik legfőbb pénzforrása a mai napig az állami támogatás. Az állami támogatás egy-egy parlamenti párt esetében a választásokon elért eredménytől függ, és igen jelentős, pl. a legnagyobb frakcióval rendelkező MSZP esetén eléri az évi 900 millió Ft-ot [25]. A Parlamentbe be nem jutó, de 1% felett teljesítő pártok ugyan kapnak pénzt a következő választásokig, ám ha nem érik el az 1%-ot sem, akkor ez a támogatás is megszűnik. Új párt természetesen nem kap semmit, amig el nem ér 1%-ot a választásokon. A 17 év tapasztalata azt mutatja, hogy a Parlamentbe be nem jutó, de 1% feletti választási eredményük okán a költségvetésből finanszírozott pártok sem voltak képesek a következő választáson sikeresen szerepelni. Pedig ez a pénz sem kevés! Az idézett forrás szerint [25] a 2002-2006 közötti négy évben összesen mintegy 280 milliós támogatást kapott a Centrum Párt (Kupa Mihály), és 160 milliós támogatást kapott a Munkáspárt (Thürmer Gyula).

A pártok esélyegyenlőtlenségét tovább fokozza, hogy a parlamenti pártok (ez bővíthető az önkormányzatokban sikeres szervezetekkel) további források megszerzésére képesek. Ezek főleg vállalkozói támogatások, amelyek fejében általában a támogatók politikai-gazdasági ellentételezést várnak. Ilyet viszont csak a sikeres és kormányképes pártok tudnak "nyújtani" a támogatóiknak, tehát ez a fajta - lényegében korrupcióra épülő - másodlagos pártfinanszírozás is csak az erős és a parlamentben már jelenlevő pártoknak kedvez. Nem véletlen, hogy a 2006-os választásokon - egybehangzó becslések szerint - a két nagyobbik párt a legálisan elkölthető kampányköltségek többszörösét használta fel. Ezzel igen nehezen versenyezhet egy induló párt, de ez a szemünk előtt zajló pimasz kampányolás is tovább erodálja a politikai rendszer hitelességét. De ne ragadjunk le a pénznél! Mert egy pártnak nem a pénz az egyetlen erőforrása. Lássuk, melyek még ezek.

Blokkosodás és társadalmi beágyazottság

A magas parlamenti bejutási küszöb és a kormányzati pozíció megszerzésének kényszere szavazat-maximalizálásra és hatékony működésre készteti a pártokat. Ez pedig arra, hogy a legjobban szerepeljenek a választási kampány minden szakaszában. Működik továbbá egy sajátos választási előszűrő rendszer, a kopogtató cédulák (ajánló szelvények) gyűjtése. A választásokon csak az a párt indíthat egyéni képviselőt (vagy indulhat el magánszemélyként), amely (aki) az egyéni körzetben legalább 750 kopogtató cédulát gyűjtött. Területi listát csak az a párt indíthat, amely a megyei vagy budapesti egyéni körzetek negyedében tudott egyéni jelöltet állítani. És végül országos listát csak az a párt indíthat, amely legalább 7 területi listát képes volt kiállítani.

Amikor az Élőlánc választási indulási esélyeit latolgattuk (2005. december), arra a matematikai következtetésre jutottam, hogy optimális (legkedvezőbb) esetben az Élőláncnak mintegy 20-30 ezer kopogtató cédulát kell összegyűjteni az országos (kompenzációs) lista biztos kiállításához. Ez legkevesebb 2.500-3.000 mozgósítható aktivistát (és rengeteg önkéntes munkát) jelentett volna a kampányban két-három hónapon át. Az Élőláncnak nem ennyi, de a tizede sem volt meg. Ahhoz, hogy egy párt mind a 176 választó kerületben sikerrel indítson jelöltet, összesen nagyjából – rátartással - 160-200 ezer szelvényt kell begyűjtenie. Ez - a kapcsolódó kampányfeladatokkal együtt - nagyjából 20-30 ezres aktivista létszámot (nem feltétlenül tagságot!) feltételez. Ugyanakkor a pártonként 160-200 ezer szelvény begyűjtése megfelel a politikailag aktív választók 3-4%-nak! Márpedig 5-6 párt országos indulása "leköti" a politikailag aktív választók 18-23%-át, majdhogynem a negyedét, több pedig az előszűrőben aligha aktivizálható! Ez egyértelműen és igen erősen korlátozza már az indulásnál a jelentős marketing hátránnyal is küzdő új politikai párt megjelenését. [27]

Ezen kívül a választási kampányban "erőt" is kell mutatni, azaz városi, megyei, országos rendezvényeken, kampánygyűléseken megtölteni a teret. Vagyis csak az a párt számíthat országos sikerre, amely 50-100 ezer vagy ennél is több lelket tud mozgósítani. Hogyan oldják meg ezt a ma működő pártok?

A társadalmi beágyazottság

Mind a baloldal, mind a jobboldal vezető pártja a párthoz lazán kötődő szervezetekkel fokozza társadalmi beágyazottságát. Ez az MSZP esetén a Fiatal Baloldal (ifjúsági szervezet), illetve a nyugdíjas szervezetek mozgósítása és a szakszervezeti mozgalom részleges bevonása. A FIDESZ esetén a Fidelitas (ifjúsági szervezet), a polgári körök rendszere, illetve bizonyos korlátokkal a szimpatikus egyházak. Bár az SZDSZ és az MDF is rendelkezik ifjúsági szervezetekkel, a polgári körökhöz hasonló mélyebb (tömegesebb) penetrációt nem képesek elérni, a nagyobb szakszervezetek pedig "foglaltak" (egy időben az MDF és az SZDSZ is rendelkezett korlátozott szakszervezeti bázissal (a Munkástanácsok, illetve a Liga), ám ezek befolyása, illetve politikai használhatósága mára elenyésző; ugyanakkor az MDF is és az SZDSZ is elvesztette az egyházakon keresztül gyakorolt befolyását).

A sajtó

A pártok egymás elleni küzdelmében, illetve a választói akarat erős manipulálásában, választásokkor a közvetlen mozgosításban kitüntetett szerepe van a sajtónak. Egyfelől, a mindenkori kormánypártok igényt formálnak az államilag finanszírozott közszolgálati média feletti befolyás megszerzésére. Így kerülhet az MTV, az MTI és a Magyar Rádió rendszeresen hol a baloldal, hol a jobboldal gyengébb-erősebb befolyása alá. Másfelől, mindkét politikai oldal erős sajtóbefolyást alakított ki. Ezek (a jelentősebbek) a baloldalon a Népszabadság, Népszava, 168 óra, Klubrádió, ATV, míg a jobboldalon a Heti Válasz, Magyar Nemzet, Hír TV, Info Rádió, újabban Lánchíd Rádió. A két – politikailag összefűzött - sajtókonglomerátum oldalán néha beavatkoznak még az országos kereskedelmi tv-csatornák is jobbára a balliberális oldalon, így aztán bizonyos értelemben - ahogy a pártok esetén, úgy a sajtó területén is - kialakult a blokkosodás. Ez elvonja a levegőt egy induló párt sajtómegjelenése elől.

A vezető pártok pártmunkásai ("káderei") nem csak az állami és önkormányzati intézményeknél lepik el a jólfizető állásokat, de bizony közvetlen részt vállalnak a sajtókonglomerátumok működtetésében, sőt, a direkt véleményformálásban is. Ebben sem különbözik az egyik politikai oldal a másiktól.

Hadseregek csatája

A pártok választási stratégiája, a szavazat-maximalizálási törekvések, a választási rendszerből fakadó, az erőforrások minél koncentráltabb bevetésére késztető megfontolások, a hatékony működés az erők egyesítésére kényszerítik az oldalakat. Egyetlen vezér, egyetlen párt, egyetlen zászló, egyetlen egyszerűen közvetíthető ideológia. Nem véletlenül alakult ki előbb a jobboldalon a FIDESZ sikerorientált stratégiája, Orbán Viktor vezető szerepe, majd lényegében egyetlen jobboldali választási szövetség (az MDF 2002-ben a Fidesznek, 2006-ban - más megfontolásból - az MSZP-nek köszönhette bejutását a parlamentbe) az akkor még viszonylag heterogén MSZP-vel szemben, majd erre válaszként ugyanez létrejött a baloldalon is - csak Gyurcsány Ferenc vezetésével. Épp most lehetünk tanúi az SZDSZ egyre valószínűbb és végleges kiiratkozásának a politikai küzdőtérből. Marad a baloldalon az erősen központosított vezetésű MSZP, esetleg beleolvad a maradék SZDSZ (lásd az egykori, bátor rendszerváltó Mécs Imre, "megélhetési 56-os"-kénti átlépését az MSZP-be).

Ez már nem amatőr - de lelkes - pártocskák mosolyfakasztó próbálkozása a hatalomba kerülésre és a közügyek derék és önzetlen szolgálatára. Mind a jobb, mind a baloldalon létrejött egy igen erős párt-hátország-sajtó-pénzügyi-struktúra, amely a törvényi feltételeknek, küszöböknek, választói korlátoknak megfelelően "fejlődik", és egyre inkább a hatalmi elit zavartalan működését szolgálja. Ez kérem immár erős hadseregek csatája egy-egy mindenre elszánt, minden erőforrás felett rendelkező erős hadvezérrel az élen. A választó csak - szükségtelen, de egyelőre még nem teljesen mellőzhető - kellék a hadszíntéren.

______________

Az alkotmányosnak nevezett rendszerváltás - a ma látható eredményét tekintve - nem más, mint a rendszerváltáskori régi és új hatalmi elit alkuja a hatalom megosztásáról lényegében a nép kizárásával. Az alkotmányos rendszerváltás egy, a változásoknak keményen ellenálló, működésében erősen konzervatív politikai (párt-) struktúrát eredményezett, a vezető pártok jelentős és széles társadalmi beágyazottságával, a gyengébb pártok elhullásával, új szereplők távoltartásával, komoly médiaerővel, jelentős legális és talán még jelentősebb féllegális pénzügyi forrásokkal. Ez a megkövesedett és a választói akarattal szinte megváltoztathatatlannak tetsző pártstruktúra ma társadalmi bajaink egyik legfőbb forrása.

Nos, ez lenne az, amit meg kellene változtatni. De hogyan?

[folyt. köv.]
 ____________________________________________________________________

Jegyzetek:

[C1] Zbigniew Brzezinski, amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó nullszint-növekedési elmélete arról szólt, hogy a Szovjetuniót és a keleti blokk országait olyan, a gazdaságukat megterhelő fegyverkezési versenybe kell kényszeríteni, amely következtében azok végül a GDP-jük teljes növekményét fegyverkezésre kénytelenek költeni, amely miatt a gazdaságuk lemarad, végül a politikai rendszerük a gazdasági lemaradást követő belső elégedetlenség miatt összeomlik.

[C2] Egyes vélemények szerint a rendszerváltás első időszakában Magyarországra áramló tőke jelentős hányada valójában a szocializmus idején az állampárt vezetői által ilyen-olyan csatornán külföldre menekített közvagyon volt, így az elit különösen érdekelt volt ezen vagyon viszonylag békés és nyugodt visszahozatalában - külföldi tőke formájában.

[C3] A munkásőrség felállítását 1957 januárjában határozták el Kádárék annak érdekében, hogy legyen egy szigorúan a párt alá rendelt fegyveres szervezetük, amellyel szükség esetén fel tudnak lépni a lakosság megmozdulásaival szemben. Felállításáról az 1957. évi 13. sz. törvényerejű rendelet intézkedett. Az első alakulatok állománya elsősorban volt ávósokból, pártfunkcionáriusokból tevődött össze. Mindvégig kettős irányítás alatt állt: a katonai parancsnok mellett a területileg illetékes pártbizottság rendelkezhetett alkalmazásáról, bevetéséről. 1957. március 14-i budapesti felvonulásukkal a MUK-ra készülő fővárost kívánták elrettenteni minden rendszerellenes fellépéstől. A munkásőrség fegyveres bevetésére soha nem került sor, a szervezet egyre inkább veszített jelentőségéből, de a Kádár-rendszer bukásáig a hatalom egyik legbiztosabb támaszának számított, tagjai különleges előjogokat élveztek. 1989. október 20-án az Országgyűlés jogutód nélkül feloszlatta a munkásőrséget. Utolsó országos parancsnoka altábornagyi rangban Borbély Sándor volt. [http://server2001.rev.hu]

[C4] A képviseletnek - a képviselő és a választó egymáshoz való viszonya, a mandátum jellege szempontjából - történetileg két alapformája alakult ki: a kötött mandátum és a szabad mandátum. A kötött mandátum azt jelenti, hogy a képviselő és a választó között jogi függőség marad a választást követően is. Ez elsősorban az utasítási jogban, a képviselő véleménykérési kötelezettségében ölt testet. Általában ilyen képviselet jellemzi a rendi képviseletet.

A szabad mandátum lényege, hogy a képviselő és a választók közötti jogi függőség a választás után megszűnik. A képviselő tehát nem utasítható és a képviselő egyetlen kérdésben sem köteles a választók véleményét kikérni. A képviselő a parlamentben szabadon, meggyőződése és lelkiismerete alapján foglal állást, adja le szavazatát. Tevékenységéért és szavazatáért a választók a megbízatás ideje alatt felelősségre nem vonhatják, azaz mandátuma a parlament teljes idejére szól, a választók által meg nem rövidíthető. A képviselő és a választók kapcsolata politikai természetű, azaz a felelősség csak a választások során jelenhet meg abban a formában, hogy a választók bizalmát elvesztő képviselőt nem választják meg újból, illetőleg a mögötte álló pártot nem támogatják szavazataikkal. [22]

 ____________________________________________________________________

Forrás:

[1] II. János Pál pápa (Karol Wojtyła, krakkói érsek)
http://hu.wikipedia.org/wiki/Karol_Wojty%C5%82a (magyar)

[2] Zbigniew Kazimierz Brzezinski
http://en.wikipedia.org/wiki/Zbigniew_Brzezinski (english)

[3] Ronald Wilson Reagan
http://hu.wikipedia.org/wiki/Reagan (magyar)
http://www.whitehouse.gov/history/presidents/rr40.html (english)

[4] Az Amerikai Egyesült Államok elnökei
http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_Amerikai_Egyes%C3%BClt_%C3%81llamok_eln%…

[5] Bihari Mihály: Alkotmányos rendszerváltás
http://www.mindentudas.hu/bihari/20050428bihari.html

[6] A Dunagate
http://beszelo.c3.hu/cikkek/dunagate-ii
http://beszelo.c3.hu/cikkek/dunagate-iii

[7] A III/III. központi állománya: nevek, beosztások, rendfokozatok
http://hvg.hu/ugynok/20050304hivatasoslista.aspx

[8] Révész Béla: Volt egyszer egy rendszerváltás
http://beszelo.c3.hu/cikkek/volt-egyszer-egy-rendszervaltas

[9] Krassó György
http://hu.wikipedia.org/wiki/Krass%C3%B3_Gy%C3%B6rgy (életrajz)
http://server2001.rev.hu/oha/media/n_pict/00005100.jpg (fotó)

[10] A Négyigenes népszavazás
http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9gy_igenes_n%C3%A9pszavaz%C3%A1s

[11] Kis János - 1989: A víg esztendő
http://beszelo.c3.hu/99/10/051989.htm

[12] Star War
http://www.starwars.com/

[13] Star Wars
http://en.wikipedia.org/wiki/Star_Wars

[14] Az Alkotmány (1949. évi XX. törvény)
http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/dokument/1949.evi3.htm (eredeti, 1949-es)
http://www.mkogy.hu/alkotmany/alkotm.htm (aktuális)

[15] Alkotmány (meghatározás)
http://hu.wikipedia.org/wiki/Alkotm%C3%A1ny

[16] Kardos Gábor: Reformdiktatúra vagy civil forradalom
http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=35597

[17] Gyurcsány Ferenc teljes balatonőszödi beszédének írott változata
http://mkdsz.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=2916

[18] Parlamenti választások adattára 1990-2002
http://www.polhist.hu/voks2002/cdvainfo.htm

[19] A kétharmados törvényekről
http://www.metro.hu/itthon/politika/cikk/30524

[20] 1998. évi III. törvény a népszavazásról és a népi kezdeményezésről
http://www.valasztas.hu/ovi/hu/1998-3.html

[21] Megtisztulás, aktanyitás, demokratikus átalakulás
http://kultura.hu/main.php?folderID=960&articleID=256313&ctag=articlelis…

[22] 2/1993. (I. 22.) AB határozat
http://www.valasztas.hu/nep97/jo/vf/vf310209.htm

[23] 1989. évi XXXIV. törvény
Az országgyűlési képviselők választásáról
http://www.valasztas.hu/ujweb/index.htm

[24] 1989. évi XXXIII. törvény
A pártok működéséről és gazdálkodásáról

[25] Ki fizeti Thürmert és Kupát?
http://www.rednews.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=630&Item…

[26] Eric S. Raymond: Miért vagyok anarchista?
http://esr.fsf.hu/anarchist.html

[27] Hajdu Gábor - Szegedi Gábor: Lehet más a pártrendszer? (pdf)
http://www.ceeol.com/aspx/getdocument.aspx?logid=5&id=091d9e49-0878-4bc6…

[28] Féltudású magyar elit
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/

[29] mferi: Extrém hatalomkoncentráció a második Gyurcsány-kormányban
http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=31035

[30] mferi: Ez a pénz jár nekem!
http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=34328

[31] Kardos Gábor: Miért nincs forradalom, és mi van helyette?
http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=35461

Kapcsolódó cikkek