indy.media.hu független média központ

avagy egy év utórezgéshulláma

Megemlékezés?

Eltelt egy év, s mindenki azt hitte, hogy újra a megfelelő módon tudunk megemlékezni az 51 évvel ezelőtti hőseinkről. Szinte senki nem akart már hallani a rendőrség túlkapásairól, a focihuligánok értelmetlen gyűlölködéséről. A közelmúlt eseményei is kedvezően alakultak, hisz a Magyar Gárda megalakulásával remélni lehetett, hogy talán az ő legitimálásuk kicsit nyugodtabbá teszi a szélsőségeseket.

Természetesen nem így történt. Már az előestén elpattant valami a tüntetők fejében, s fővárosunk ismét a feje tetejére állt. A Magyar Önvédelemi Mozgalom által meghirdetett rendezvény meghívójának hangvétele persze már jelzett valamit, de a történtekre talán még ebből sem lehetett következtetni.

A délutáni mára már megszokottá vált rigmusok kántálása után a tömeg megindult, s az Operaház felé vették az irányt, melyet a rendőrség - idén már teljesen törvényesen - megpróbált megakadályozni. A reakciót már a Szabadság térről jól ismerjük. Felborított, égő kocsik, rendőrökre támadó álarcos fiatalok, Molotov-koktélok. A másik oldalon pedig rohampáncélok, vízágyuk s némi rémület.

Az események mégsem fajultak el annyira, mint a tévészékház ostromakor. Köszönhetően a rendőrség határozott, szakszerű fellépésének, s a tüntetők radikálisainak elenyésző számához. A látvány mégis sokkoló volt, főleg ha az ember közben rá-rá tekintett az Operaházban zajló díszelőadásra.

Majd az ország pihenni tért, s rémálmok gyötörték. Hiába a szavak, hogy a feszültség szerencsére már kicsapódott, a félelem minden jó érzésű emberben gyökeret vert. Majd a nem éppen pihentető regenerációból felébredve füttyszó és újabbnál újabb gyalázó szavak hatására újra elszörnyedt.

A megemlékezni vágyók szellemét meggyalázták, s nem a radikális fiatalok. Nyugdíjasok, s középkorúak vonultak a kormánypártok után, s akadályozták az ők hivatalos megemlékezéseit. Furcsa módon pont az SZDSZ 301-es parcelláját szállta csupán meg csend, bár ez inkább
tudható be a Nagy Imre iránti tiszteletnek, mint a liberális párt elfogadásának.

Majd délután háromkor elkezdődött a tavalyi gyújtópontként szolgáló FIDESZ nagygyűlés. Az Orbán Viktor beszédére kihegyezett rendezvény talán sokak meglepetésére nyugodtan zajlott le - köszönhetően a rendőrség megfelelő hozzáállásának. Viszont a beszédekben elszórva éreztem csupán, hogy ezek tényleg 56-ról szólnának. Az egész Astoriát belengte a gyűlölt ellenség szellemének szimbolikus felakasztása (aminek azért parlamenti ellenzék vezetője beszédében néha ellent mondott).

A szofisztikával semmi problémám nem volt egyébként, igazán tetszik, bár időnként túlzott közhelyességbe csapott át (Camus például biztosan megsértődne, ha lefilozófusoznák, de inkább nem kötekszem).

A tartalmi mondani való, viszont legtöbbször roppantul idegesített. Lehet beszélni népszavazásról, lehet beszélni GY.F.-ről, lehet felőlem még kormányváltásról is, de minek. Azzal, hogy Wittner Márta kijelenti, hogy egy rohadó demokráciában élünk, már megint Gyurcsány Ferenc emlékezetes beszédére utal, vagy a rendőrök fellépésére tavaly (legalább is érzésem szerint). A probléma az egésszel csupán annyi, hogy mégis őt bízta meg a többség a kormányalakítással, s ezt nehéz lenne vitatni.

(De már hallom is a tiltakozókat, hogy a valós helyzet csak utána alakult ki. Nos erre annyit, hogy tisztán emlékszem egy Magyar Narancsos cikkre jóval a választások első fordulója előtt, mely „konkrétan” leírta, hogy minden ígérettel szemben megszorításokra számíthatunk a választások eredményétől függetlenül. Ha ők látták, akkor gondolom mások is, s így valószínűleg máshol is megjelent, így én már akkor sem értettem, hogy min lepődik meg a magyar. Ja, hogy hazudott egy politikus. Zárójelen belül zárójelezve kacagok.)

De felejtsük el a felvezető beszédeket, s foglalkozzunk Orbánnal. Camus-vel indít ő is (de ő már nem meri filozófusnak nevezni, ez a papok dolga - jaj gonosz vagyok, bocsánat).

Majd egy pillanatra megakadt a fülem. Orbán Viktor néhány hosszú jól megszerkesztett mondattal úgy felkorbácsolja a tömeget, ami előtt még én is meghajlok (lehet tényleg van olyan jó szónok, mint Hitler, s itt senki ne gondoljon semmi pejoratív utalásra). A rendőrség emlegetése pedig már unalmas elcsépelt téma, de a szájából, a későbbi mosolya mögül valahogy még is aktuálisnak tűnik (ezzel persze nem az esetek valósságát akarom megkérdőjelezni, csupán annyit mondok, hogy már nem erről kellene beszélni). Csak azt nem tudom hogy ez a nagy hatalom (azaz a Nitzsche által is töredékesen kifejtett emberi alapeszme) vágy, hogyan fokozódott benne idáig?

A beszéd vége felé pedig egy forradalmi kijelentés fog még meg, melyben a kormány szerepét kérdőjelezi meg, s mintha a társadalmi szerződésre utalna. Egy pillanatra felrémlik a Nagy Francia Forradalom értelmiségének eszményei, s úgy döntök, hogy ezzel most ő is egy új forradalomra utal. Bár lehet csupán annyit akar jelezni, hogy ha ő irányítana, akkor nem lenne ilyen a helyzet? Persze ennek tökéletesen ellent mond, hogy nincs jobb- és baloldali vizit- és tandíj, hisz együtt úsztunk el, s együtt is kell ezen oknál fogva visszatalálnunk (ha tényleg így gondolja, akkor képes vagyok egyetérteni vele).

Ezek után sem fajultak el az események. A vezérükkel a hívek átvonultak a Terror házához, hol továbbra is csendesen folytatódott a nap. Az este felé haladva sem történt semmi rendkívüli, néhány hőzöngőn és ordibálón kívül minden a megfelelő mederben folyt. A karambolozó „kopaszoknál” sem találnak Molotov-koktélokat a első hírekkel szemben, s így békésen kezdődhet el az 56-osok terén a megemlékezés.

Az első oszlatásig egészen este nyolcig kellett várni, mikor is 400-500 tüntetővel szemben kellett fellépni a rend őreinek. A nyugalomra váró ember szíve ekkor össze szorult, s a szorongató érzés egyre csak erősödött, s várta a fojtatást. Majd némileg furcsán szisszen fel, mikor beismeri magának, hogy valójában lehet több a különböző médiák képviselője a helyszínen, mint a közrendet felbolygatók. S ezek a szűrők mind saját igazságukat szajkózzák.

S most, hogy nekem is feltűnik, hogy igazságot keresek elszörnyedve dőlök előre. Ahelyett, hogy morális fölényt keresnék magyarázni próbálok, s csak a félelmet látom az egészben. Ahelyett, hogy elfordítanám a tekintetem, s örülnék, hogy pihenhetek, rabul ejt az események tragikomédiája. Egy pillanatra elsüllyedek a saját magam generálta mocsárban, majd kiugrok, s a szabadság levegőjéből szeretnék szippantani. De ismét rájövök, hogy ez lehetetlen.

A média körülöttem még mindig a tavalyi rendőrségi fellépésen csámcsog. Az utcán még mindig ott a több száz randalírozó szélsőséges. S ezek undorítanak, elveszik minden komfort érzésemet. Hogyan kapcsolódhatnék így ki? Hogyan lehetnék civil, ki hisz a demokrácia felsőbbrendűségében a szélsőségekkel szemben? Nem értem, de már nem is akarom.

Kapcsolódó cikkek

Kapcsolódó linkek

• Az Index percről-percre beszámolója