indy.media.hu független média központ

Sztálin 1944. október 28-án adta ki a parancsot Budapest elfoglalására, a magyar főváros területe novemberre hadműveleti területté vált. Megkezdődött a világháború második leghosszabb városostroma. Az előző hónapok légitámadásai után a főváros civil lakossága ekkor találkozott testközelből a háború borzalmaival. Gondolatok, emlékek egy idős embertől, aki gyermekként élte át a borzalmakat.

…Apám határvadászként szolgált a honvédségben, 1944 nyarától az ukrán határon teljesített szolgálatot. Novemberben pár napra hazaengedték, majd indult vissza az állomáshelyére, ahol már áttörtek a szovjetek. Ekkor láttuk utoljára. Később kiderült, hogy fogságba esett, marhavagonban szállították keletre étlen-szomjan. Egy fogolytársa mesélte el, hogy apám nem bírta a szomjúságot, és egy út menti pocsolyából ivott. Hastífuszt kapott, rövid időn belül elhunyt. Az oroszok kidobták a vonatból valahol Ukrajnában. Az ostrom idejére teljesen egyedül maradtunk anyámmal és a húgommal.Palotán laktunk, az egykori öregtemető mellett. A temető másik oldalán németek fészkelték be magukat, állásaikat brit repülőgépek igyekeztek szőnyegbombázással felszámolni. A célt azonban elvétették, és a német állásoktól 15-20 méternyire álló házsort döntötték romba a láncos légi aknák. Éjszaka volt, mindenki aludt, amikor eltemették őket a romok. A német katonák sértetlenül megúszták, másnap valamivel arrébb építették ki újra az állásaikat. Télikabátért mentünk a Párizsi Áruházba, hazafelé be akartam menni egy barátomhoz, aki ugyancsak a környékünkön lakott. Egész kis társaság szokott nála összejönni hasonló korú fiúkból kártyázni, beszélgetni. Anyám rábeszélt, hogy előbb inkább menjek haza vacsorázni. Evés közben hatalmas robbanásokat hallottunk. Talán a barátomék házát érte a találat, akikhez én is készültem? Ekkor már a szovjetek lőttek minket katyusával Fót mellől. Átszaladtam hozzájuk, a kitört ablakon keresztül mentem be a rommá lőtt házba. Véres húscafatok voltak szanaszét a romok tetején. Édesapját a combján érte repesztalálat, édesanyjára ráomlott a fal, a húga szívét egy apró szilánk állította meg. A barátomat egy vastag vályogfal mentette meg a sérülésektől. A másik barátomat, aki előbb érkezett, 49 helyen érte a becsapódó akna repesze, fejétől a talpáig. Volt olyan is, amelyik átütötte a combjához szorított jobb kézfejét és mindkét lábán is keresztülment, majd a bal csuklójában állt meg. Túlélte. A házban élő, kifelé igyekvő fiatalasszony és két gyermeke is megsérült, beleik kilógtak a hasfalukból – őket a pincébe segítettük. A sarki telefonfülkéből hívtam a mentőket. Később meghaltak mindhárman. Nem messze tőlünk, a tüdőgondozó szolgálati lakásai alatt volt egy sebtiben kialakított légoltalmi pince, ahova szükség esetén 5-6 perc alatt eljutottunk. Egy alkalommal már körülöttünk vágódtak be a katyusák aknái, mire elértük a légópincét. Az udvaron egy ember feküdt fej nélkül, egy ismerős környékbeli volt. Leszakított fejét napokkal később találták meg, a detonáció három telekkel távolabb repítette. A fia, aki ott feküdt, az iskolatársam volt, belei kifordultak a testéből, de élt, halkan nyöszörögve kért segítséget. A háziak hívtak hozzá mentőt. Sanyarú volt az élet, éheztünk, az élelemért cserékre kellett járni. Vonat tetején utaztunk hóban, fagyban vidékre. Lepedőt, takarót, aranygyűrűt cseréltünk lisztre, tojásra, alapvető élelmiszerekre a környező településeken. Kosdon voltunk élelemért, Vácig a vonat tetején utazva, utána gyalog oda és vissza (ez a távolság 13 kilométer). Hazafelé a váci állomáson nagy tömeg várakozott, és megjelentek az orosz katonák is. A fiatal menyecskéket kiválogatták a tömegből, nekik velük kellett menniük. Nem nehéz kitalálni, miért. Anyám fiatal nő volt, kimondottan szép asszony. Ám ő „óvatos” volt, és eleve öregasszonynak öltözve indult el otthonról, kendőjét mélyen a szemébe húzta. Nagyon sokan próbálták így elkerülni az erőszakot. Nekem viszont lányos arcom volt, a katonák engem is felszólítottak: menjek velük. „Nye zsenya! Nye zsenya! Klapci!” (Nem asszony! Nem asszony! Fiú!) – sikoltozott anyám, de végül meg kellett mutatnom a nemi szervem, hogy elengedjenek. Hazamentünk és befűtöttünk. Abban a pillanatban megjelent egy szovjet tiszt tolmáccsal, és utasított minket, hogy „Davaj, davaj!” hagyjuk el a lakást, mert azt lefoglalják. A szomszédban ugyanis rögtönzött fogházat és „kihallgatószobát” rendeztek be, amit zavart a mi ottlétünk. Szerencsére egy rokonunk üres lakásában meghúzhattuk magunkat, ám a farkasordító hidegben tüzelőanyag nem volt. Anyám hozott otthonról paplanokat, ami az életünket menthette meg akkor. Egy héttel később mertünk hazamenni, akkorra a lakás teljesen üres volt. Nemcsak az oroszok tűntek el, hanem a tüzelőnk is, ez volt a legfájóbb abban a helyzetben. A különböző nemzetiségű katonák „emberségét” nem tudtam felmérni. A németek nagyon fegyelmezettek voltak, ki-bevonultak, kapcsolatunk nem volt velük. Sokszor kimentünk a palotai állomásra, figyeltük a csapatszállításokat. Odamentünk a vagonokban veszteglő katonákhoz, a vonat ablaka előtt kértük őket: „Bitte schön kleine Brot, bitte schön kleine Schokolade”. Adtak. Mindenki a saját ösztönei szerint élt. A magyar hatóságok semmire nem figyelmeztettek, és semmire nem készítettek fel minket. Nem állt ellen senki, behódoltunk a szovjeteknek: azt vitték el, amit akartak, a fiatal lányokat megerőszakolták, szabadrablás volt. Volt olyan eset, amikor egy józan gondolkodású, magas rangú szovjet tiszt agyonlőtte a saját katonáját a kegyetlenkedése miatt. De arra nem volt példa, amit a háború utáni magyar filmekben látni: szovjet katonák mosolyogva nyitják az óvóhely ajtaját, és boldogan ölelkeznek a bent lévőkkel. Akik virágcsokorral várják őket…

Nem baj, majd kimegyünk a szombati antifa tüntetésre, remélem megtöltjük az utcákat!