indy.media.hu független média központ

A Composer által támadott cikk (Composer alábbi írásának hangvétele alapján nemigen lehet kritikáról beszélni: ez bizony elkeseredett támadás, nem pedig kritika), az inkriminált IKCs-szöveg természetesen nem hibátlan. Olyan dologra mutat azonban rá meglehetősen közérthetően, ami kétségkívül a történelmi kommunista-anarchista program alapvető fontosságú részét képezi: arra, hogy a kapitalizmus nem valamiféle gonosz, perverz uralmi forma, nem is valamilyen torz gazdasági berendezkedés, hanem a jelen társadalom teljes, komplex viszonyrendszere. És arra is, hogy ez a történelmi kommunista-anarchista program nem egyfajta elvont ideológia, hanem éppen ellenkezőleg: abból az undorból származik, amit az ember a rákényszerített, értelmetlen, elidegenedett tevékenységgel szemben érez. Abból a dühből és elkeseredettségből táplálkozik, amelyet az ember azzal a világgal szemben táplál, amely ilyen tevékenységre kényszeríti. És nem utolsósorban abból a felismerésből, hogy ez nem „a dolgok természetes rendje”, nem valamiféle isteni igazság – hanem csupán egy embertelen társadalmi állapot, amelyet meg kell változtatni ahhoz, hogy az ember valóban ember lehessen.

A kapitalizmus (illetve általában véve az érték) a társadalom és a társadalmiasult világ minden egyes szegmensét átitatja. Ez leginkább talán éppen a munkán látható. Nem csupán azért, mert a munka a kapitalizmus egyik központi kategóriája (ezt könnyű belátni), hanem azért is, mert a kapitalizmus fenntartásáért harcoló összes olyan politikai ideológia és irányzat, amely magát valamilyen értelemben antikapitalistának igyekszik beállítani, itt remekül tetten érhető.

Alapvető történelmi tapasztalat, hogy bármely olyan ideológia, amely pozitív értelemben beszél a munkáról, amely azt állítja, hogy „a munka nemesít”, amely azt mondja, hogy „a kommunizmus kemény munkát jelent”, amely azzal szédít, hogy „dolgozni az ember elidegeníthetetlen lényege” – valójában a munka világának globális koncentrációs táborát kívánja fenntartani, ahol a munka valóban „szabaddá tesz”. Szabaddá mindentől, ami emberi. Megszabadítja az embert önnön lényegétől, és egy sajátos mechanizmus részévé teszi. (Meglehetősen nehéz értelmezni Composer észrevételeit a konkrét és a metaforikus fasizmusról. A fasizmus nem metafora, hanem a demokrácia egyik konkrét formája, állandó lehetőség. „Annak a világnak, amelynek a szupermarket a mennyországa, Auschwitz a pokla” – írta metaforában, de cseppet sem metaforikusan Jean Barrot.)

Ellentétben azzal, amit bal- és jobboldal, Sztálin és Hitler, Lenin és Mao, Gandhi és Teréz anya, trockisták és fasiszták, tudósok, mozgalmárok, politikusok és szakszervezeti bizalmik légiói állítanak – és íme, köztük Composer is – a munkának a kapitalizmusban valójában nincsen semmiféle kettős jellege. Nincs „pozitív és negatív aspektusa”. Legalábbis nem jobban, mint bármiféle tárgynak, amely árutestként használati értéket hordoz azért, hogy egyben áruként csereértéket hordozhasson. A szék egyfajta tárgy, amin ülni lehet. Ez az anyagi formája. A szék ugyanakkor bizonyos mennyiségű megalvadt emberi munkát is hordoz. Ez a csereértéke, az áruformája. A kapitalizmusban azonban pusztán azért van használati értéke, vagyis egyfajta hasznossága, hogy csereértéke lehessen. A tőkés szempontjából édes mindegy, hogy ülnek-e rajta. A széket gyártó munkás szempontjából is teljesen mindegy. A szék valójában nem szék többé. Így a csereérték visszahat a hasznosságra, és abból egy másik értékformát, használati értéket formál. Vagyis tévedés azt mondani, hogy a szék kettős társadalmi funkciót hordoz, és ebből egyik, a használati érték kívül esik a kapitalista relációkon.

Ugyanez áll a munkára is. A munkát nem lehet csak a bérmunkára leszűkíteni (sem „filozófiai”, sem pedig más értelemben). A munka, mint elidegenedett emberi tevékenység (lényegében az alkotó tevékenység termelő tevékenységgé torzítása) sokkal régebbi a bérmunkánál, minden osztálytársadalom alapját jelenti. Amíg az ember azért végez tevékenységet, hogy az őt környező anyagi világot bizonyos mértékig saját képére formálja, addig ez nem munka: célja önmaga, vagyis a termelő, illetve a termelő emberi közössége. Amikor azonban a történelemben megjelenik a tulajdon, megjelenik a csere – megjelenik a munka is. Sőt, a tulajdon, a csere és a munka csupán variációk ugyanarra a témára: az emberi közösség felbomlására és az elidegenedett társadalom megjelenésére.

A bérmunka a munka történelmi fejlődésének jelenlegi fázisa. Számos korábbi társadalom számos korábbi munkaformát hozott létre. És mivel a társadalom fejlődése egyben a kizsákmányolás és az elidegenedés fejlődése is, ezért a bérmunka a leginkább elidegenedett minden korábbi munkaforma közül. Mivel pedig a kapitalizmus az első olyan osztálytársadalom, amely egyszerre globális és totális (vagyis a föld minden területén jelen van, és minden viszonyt, kapcsolatot, tárgyat és gondolatot meghatároz), így a bérmunka vált a globális és totális munkaformává. Természetesen ma is sok formában jelen vannak nem bérmunka jellegű munkák. Composer lelkesen fel is sorol néhányat („házimunka, saját szükséglet kielégítésére végzett munka a kertben, gyereknevelés, ellenszolgáltatás nélkül végzett, altruista jellegű, szívesség munka, stb.”), bár nyilvánvalóan itt is mindennek van számára „pozitív meg negatív aspektusa”: a gyerek megverése is a gyereknevelés része, a kínos mosogatás is a házimunkához tartozik, az ember hülyére dolgozhatja magát a háztájiban, hogy ezzel kiváltsa létfenntartási költségeinek egy részét, a szívességért szívességet vár cserébe, és titkon kiszámolja az szívességek egyenértékét stb.). Mindezt ugyanakkor a kapitalizmus általános környezetként funkcionálva bérmunkává redukálja (vagyis bérmunkaként képes csak felfogni, mérni), hogy eredményeiket azonnal lefordíthassa az általános egyenérték nyelvére. Bármilyen tevékenység csupán a bérmunka narratívájában értelmezhető. Ha otthon megszerelem a vízcsapot, akkor leginkább az tölt el elégedettséggel, hogy mennyit spóroltam ezzel. Így azonnal a bérmunka nyelvére fordítom le azt, amit Composer nyílván „pozitív” munkaként, a bérmunka ellentéteként szemlél. Ugyanez igaz azokra a társadalmakra, amelyek még magukban hordozzák korábbi, nem bérmunka jellegű munkaformák csökevényeit (rabszolgamunka, kaláka, a jobbágyság bizonyos maradványai stb.). Mindezek a formák csupán a bérmunkához viszonyítva kaphatnak helyi és részleges jelentőséget. Ez azonban nem teszi őket egyben valamiféle pozitív tevékenységgé. Maguk is elidegenedett tevékenységek, vagyis munkák, csupán elidegenedettségük mértéke kisebb, hiszen valamiféle már túlhaladott forma ideiglenesen túlélő maradványai.

Composer afféle újplatonikus hevületben megkülönbözteti a dolgokat, és azt, amilyennek szerinte a dolgoknak lennie kellene. Ez mindaddig bocsánatos tévedés – vagy álmodozás – ameddig az ember nem kezdi el azt képzelni, hogy a vágyai egyenlőek a valósággal. A vágyak önálló életre kelve nem képesek másra, minthogy bebizonyítsák: létükben pusztán a valóság árnyékai, kisszerűségükben éppen azokat a viszonyokat öltöztetik valamiféle vigasztaló díszbe, amelyekről az álmodozó szeretett volna megfeledkezni. Composer úgy igyekszik belelátni a munkába valamiféle pozitív vonást, hogy a kínos, szürke, rettenetes valóságot valamiféle örök belső jóval ruházza fel. A munkával szerinte alapvetően nincs semmi baj, csak a kapitalizmusban rosszul kezeljük. Csakhogy Munka és Bérmunka, akárcsak a másodosztályú krimik Jó Zsaruja és Rossz Zsaruja, valójában ugyanazt a szart képviselik.
A kommunizmus természetesen minden munka tagadása: nem más, korábbi vagy éppen a bérmunka alternatívájaként beállított elidegenedett tevékenységi formákat (más munkákat) preferál a bérmunkával szemben, már csak azért sem, mert ha a kommunizmust a szeparáció feloldásaként (Debord) értelmezzük (és hogyan másként értelmeznénk?), akkor nehéz lenne fenntartani a legfontosabb szegmens, a tevékenység szeparációját (munka versus „szabadidő”, illetve munka versus élet). Éppen arról szól a történet, hogy a munka társadalmi viszonyrendszerét lebontva kiszabadítsuk a mélyben ott rejlő emberi tevékenységet, ami a hasznosságot állítja elő. Azt a hasznosságot, ami a kapitalizmusban használati értékké alakulva a csereérték puszta hordozójává válik. (Hiszen ugye a kommunizmusban általában az érték szűnik meg, válik értelmetlenné, nem csak a csereérték - annak analógiájára, hogy nem pusztán a bérmunka, de a munka minden formája szétfoszlik).
Pontosan a kapitalista (és persze prekapitalista) szeparáció az oka annak is, hogy Composer konzekvensen „filozófiáról” és hasonlókról ír. Számára a probléma szemmel láthatóan alapvetően ideológiai kérdésként jelenik meg, hiszen a világot idealista módon így fogja fel. A munka problematikája azonban végtelenül gyakorlati kérdés, és ahogy a világ megváltoztatása immár – mint Marx írja – nem a filozófusok dolga, a kommunizmus sem ideológia, még kevésbé filozófia. A munka valóban abban a konteksztusban értelmezhető, hogy „mindenki menekül előle, mint a dögvész elől”.

Éppen az a leszűkítés, hogy csupán a bérmunka tűnik el (illetve a hasonló gondolatmenetek) vezet a „részleges kommunizmusokhoz”: végső soron az államkapitalizmushoz, Leninhez és társaihoz is. És pontosan az a manifeszt vakság, amivel Composer ezt a problémát kezeli, az egyik legfontosabb jellemzője a legkülönfélébb reformista elképzeléseknek (egészen a legradikálisabb reformistákig bezárólag), amelyek ezt vagy azt az aspektust – és a munka szinte kivétel nélkül szerepel ezek között – igyekeznének megtartani a jelenlegi rendszerből, és átmenteni „a forradalom utánra”. Ez a metafizikus szemlélet a forradalmat afféle osztályharcos bardóként képzeli el, ahol a régi társadalom még elidőz egy darabig halála után, igyekszik megszabadulni az őt a régihez kötő beidegződésektől, de azután újjászületik – és az egész kezdődik elölről. Hiszen a reformisták (amennyiben eljátszunk a gondolattal, hogy forradalmuk bekövetkezik), poggyászukat kibontva szépen elővennék a régi világ megannyi kacatát, és újrateremtenék a régi problémákat. Amikor Composer nem érti meg a részleges célokért folytatott küzdelmek és a történelmi léptékű kommunista program dialektikáját, ezért a kettőt egymással pont azon az alapon állítja szembe (a megvalósíthatóság alapján), amelyen összekapcsolódnak, pontosan így jár: a szép, színes csomagolópapírból szottyadt kis poggyász kerül elő. Composer munkával kapcsolatos félreértései éppen abból erednek, hogy képtelen felismerni az őt körülvevő valóságot a szavak mágiája, a látvány által közvetített képek mögött. Mivel pedig az a kép, amelyet a kapitalizmus közvetít számára, alapvetően dualisztikus, ezért Composer mindenen ezt a végtelenül ahistorikus és undialektikus dualizmust kéri számon. Ez a közelítés természetesen alkalmas a világ egyfajta leírására, ám megértésére – ami az ellene folytatott harc záloga – semmiképpen sem.
Composer éppen az emberi tevékenység eltorzítását és megalázását igazoló mítoszban tévelyeg kilátástalanul. A kizsákmányolásban nem látja meg a kizsákmányolás lényegét. A bérmunkában nem találja az ott sunnyogó munkát. Nem ismeri fel saját valóságát abban a képben, amelyben ez a valóság szeretné megcsodálni magát. Éteri kategóriákat kreál, hogy ezzel igazolja saját földhözragadtságát.

És rettenetesen dühös lesz, ha valaki megrázza a vállát és azt kiáltja neki: ébredj már fel, Dorothy! Ez itt Kansas! Ki sem tetted a lábadat otthonról!

Jesse, at kellett hoznom ezt a tarfor-rol utolagos egyerteseddel, mert talan meg itt is megeri szajat tepni rola.

A cikk elozmenye composertol:

Emberi tevékenység a munka ellen” címmel napvilágot látott egy tévedésektől és ferdítésektől hemzsegő írás az Internacionalista Kommunista Csoport (ICG) Kommunizmus című folyóiratának 3. számában (1996. szeptember). A cikk annyira jelentéktelen, hogy nem is igen lenne helye a tarforon való közlésének, fontosságát inkább a mozgalomban mai napig megtalálható alapvető tévedései adják. Az újság címlapja meglehetősen bizarr, hatásvadász: Egy náci koncentrációs tábor bejáratának képe, grafikailag kiemelve az „ARBEIT MACHT FREI” felirat, képaláírásként az alábbi Marx idézettel: „A munka idegensége világosan tetten érhető abban, hogy mihelyt nem áll fenn fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.” (Gazdasági filozófiai kéziratok 1844-ből) Ezt a kakofóniát már nem lehet fokozni, mondhatnánk.

De igen: „Proletárdiktatúra a bérmunka megszüntetéséért” - harsogja az újság fejléce az IKCs (ICG) szlogent, amire rákontráz az ominózus cikk címe alul: „Emberi tevékenység a munka ellen”. Egy állatorvosi lónak is sok ennyi betegség egyszerre, ahány egymásnak ellentmondó jelentésréteg barokkosan egymásra van halmozva. Ám haladjunk sorjában. A fejléc mondatához nincs mit hozzátenni, a kommunista mozgalom alapvető célkitűzése a bérmunka vagyis az elidegenült munka megszüntetése, amely logikusan magában foglalja a kapitalizmus gazdasági-politikai rendszerének eltörlését. A náci lágerfelirat, ha abban az értelemben használjuk hogy a kapitalizmus egy nagy kényszermunkatábor, jobban mondva megsemmisítő tábor, metaforikusan még elfogadható is lenne, de realisztikusan be kell látnunk, hogy a modern kapitalizmusban rejlő potenciális fasizmus nem azonos a fasizmus valóságával.
A Marx idézet pedig némi magyarázatot követel. A Gazdasági-filozófiai kéziratok első kéziratában egy teljes fejezetrész foglalkozik az „elidegenült munkával”. Marx fogalomhasználatára jellemző, hogy mivel az elidegenülés folyamatát, illetve az elidegenült munkát állítja elemzése középpontjába, a munka és elidegenült munka az esetek döntő többségében szinonimaként szerepel, de minden ilyen esetben az elidegenült munka értelmében. Amikor a munka eltörléséről ír, mindig a kizsákmányolt, elidegenült bérmunka értelmében használja a kifejezést. Marx természetesen tisztában van a munka kettős, pozitív és negatív természetével, de szinte axiómaként kezeli a pozitív oldalt, részben a közgazdászok és Hegel munka apológiája miatt is, s a hangsúlyt a kapitalista rendszerbeli elidegenült munka kíméletlen kritikájára helyezi.

Az „Emberi tevékenység a munka ellen” cím viszont merő ostobaság. Harcos kispolgári frázispufogtatás a fellengzős hangzatosság és megbotránkoztatás jegyében, semmi több. Az emberi tevékenység absztrakt, homályos fogalmának kinevezése a legfőbb jónak és a munka absztrakt, zavaros fogalmának a kinevezése a legfőbb rossznak. Ezzel az IKCs szerzői elrugaszkodva a valóságtól a kommunizmus elméletét a vallás szférájába emelik, s harcos szektaként a megváltás üdvtanának terjesztőjeként mutatkoznak be. A dialektikának nyomát is alig találjuk, egyszerű abszolútum náluk mind az ”emberi tevékenység” mind a „munka”, fel sem merül a szerzőkben, hogy létezhet negatív vonatkozású emberi tevékenység (például: gyilkolás, pusztítás, rombolás, stb.) és pozitív vonatkozású munka (alkotás, gyereknevelés, tanulás, stb.). Arról már nem is beszélve, hogy a munka maga is emberi tevékenység, amit a szerzők is elismernek, hiszen, mint írják: „…a „munka” szó, ami valójában az emberi tevékenységnek csak egy kis részét jelenti,…” (i. m. 1. rész, 3. bek.) Logika á la bukfenc.

Lássuk hogyan definiálják IKCs-s, botcsinálta filozófus szerzőink a munka fogalmát? „A munka fogalmán az ember árutermelő tevékenységét kell értenünk, ami emberi lényegétől, életmegnyilvánulásaitól, tudatától teljesen elidegenedett;…” Vagyis munka alatt a bérmunkát, az elidegenült munkát kell értenünk. A munka fogalma így meg van fosztva nem árutermelő emberi tevékenységfajtáitól (például: házimunka, saját szükséglet kielégítésére végzett munka a kertben, gyereknevelés, ellenszolgáltatás nélkül végzett, altruista jellegű, szívesség munka, stb.), ki van lúgozva belőle minden nem árutermelő jellegű munkatevékenység, s így alkalmassá lett a bűnbak szerepre, arra, hogy a gyűlölet célpontja legyen. S itt még csak a kapitalista társadalomnál tartunk, a munka fogalmának történelmi értelmezésére még csak kísérlet sem történt. Mi van az osztálytársadalmak előtti őstársadalmak szerszámkészítő munkájával? S mi van a különféle osztálytársadalmak (ázsiai, antik, feudális) kizsákmányoló kényszermunkaformáival? Súlyos rövidlátásban szenvedő szerzőinket ez nem zavarja, hiszen azonosították végre a fő gonoszt a munka képében.

A cikk második része számos elfogadható állításával együtt csak igen leegyszerűsítő kivonatolása a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak. A szerzők az előzőekben már említett marxi nagyvonalúságnak esnek áldozatul, hiszen rövidlátó módon mindenütt a munka általános fogalmának értelmezik félre azt, ahol Marx pusztán a tőkés bérmunkáról beszél. Azon már meg sem lepődünk, hogy az (el)tárgyiasulást (objektivációt) azonosítják az emberi tevékenység elidegenedésével. Az eltárgyiasulás az ember lényegi erőinek tárgyakban való rögzülése. Fontos felhívni a figyelmet, hogy nem mindig kézzel fogható, szemmel látható tárgyakról van szó, hanem elvonatkoztatott tárgyakról is, mint a nyelv fogalmai, ítéletei és következtetései. A tárgyiasulás a munka inherens jellemzője, vagyis minden munka tárgyiasulás egyúttal, ugyanakkor nem minden munka elidegenedett, bár hozzá kell tenni, hogy a kapitalizmus körülményei között a munka, a termelés össztömegének döntő többsége árutermelő, elidegenedett tevékenység. Ugyanakkor súlyos hiba ebből azt a szemellenzős következtetést levonni, hogy a munka mindenestül elidegenedett tevékenység.
Ami bocsánatos stilisztikai lazaság a fiatal Marxnál, ti. az elidegenült munka helyett csupán a munka kifejezést használja, anélkül, hogy az elidegenült munka elemzésének tartalmi konzisztenciája megbomlana, epigonjainál a következetes félreértés miatt megbocsáthatatlan pongyolaság. Csak érinthetjük az olyan baklövéseket, mint az ember és egyén fogalmának, két eltérő absztrakciós szintnek az összekeverése: „…az ember érdekei azonosak a közösség érdekeivel, és hogy az ember a közösségi lét élvezetében elégítheti csak ki vágyait és szükségleteit.” (i.m. 2. rész. utolsó mondat) Íme az ember, teljes glóriás díszében, aki tulajdonképpen egyén, – rekeszizmokat megdolgoztató badarság, de fényt vet arra a folyamatra, mint fog megdicsőülni az IKCs szerzőinek nyomán nemsokára az „emberi tevékenység” a munka nevű sátán elpusztítása után.

Mit jelent a munka eltörlése az IKCs szerzőinek? Mindent, a megváltást, a „totális emberi társadalmat” azaz isten országát. Lássunk erre egy újabb kinyilatkoztatást: „A történelmi feladat végrehajtása, az emberiség megszabadítása a munkától egyszer s mindenkorra feloldja az ember és természet, az ember és ember, az emberi tevékenység és élvezet, az egyed és faj közötti ellentmondást is.” A gonosz elpusztult, mindent betölt az isteni ragyogás, vége az ellentmondásoknak is. Mindörökkön örökké, ámen!
A következő rész adalékokkal szolgál ahhoz, mint válik az örök megváltás gondolata a „Le a sátánnal!” politikai jelszavává (v. ö. 4. rész „Le a munkával!”). Harcos apostolaink nem teketóriáznak, azonnal eltörlik a logika szabályait, legalábbis saját gondolkodásukban. Ebből a részből kiderül ugyanis, hogy a munka követelése egyénileg, az egyes munkás szempontjából teljesen jogos, hiszen „saját maga és családja étkezési, öltözködési, túlélési lehetőségeit követeli.” -, de a teljes foglalkoztatás, azaz a kollektív jogok követelése már utópisztikus és ezzel együtt reakciós, mert tőkés körülmények közt lehetetlen megvalósításuk. Ennek az az üzenete, hogy: munkanélküli, oldd meg a problémádat egyénileg, mert kollektíve nem lehetséges. A hamis következtetés a „savanyú a szőlő” logikájának követése: nem is kívánatos, ami adott helyzetben nem elérhető. Ezzel prófétáink cserben hagyják a legszorongatottabb helyzetben lévő munkanélkülieket, melynek napnál világosabb a demoralizáló hatása az adott társadalmi csoportra. A kánaán ígérete nem lakatja jól az éhezőt. Alapvetően téves az a felfogás, amely bagatellizálja, sőt károsnak nyilvánítja az azonnal elérhető, partikuláris eredményeket (a munkakörülmények javításáért, a magasabb bérekért, stb. folytatott harcot). Az osztályharc minden egyes valóságos lépése többet ér szivárványos ígéretek tucatjainál, a jövő ködébe vesző, a valósággal nem szembesíthető programoknál. Ez nem elméletellenességet jelent, hanem az elmélettel szemben támasztott szigorú következetességet a gyakorlatra vonatkoztatottság tekintetében.

A cikk a továbbiakban is tele van lapos vulgarizmusokkal, túláltalánosításokkal, Marx gondolatainak teljes félremagyarázásával. A szánalmasan színvonaltalan érvelés kimerül a központi dogma – azaz a munka azonosítása az elidegenült munkával, a bérmunkával, az árutermeléssel – mantra szerű ismételgetésében.
A „Munka, szórakozás és kommunizmus” rész sem marad el silányságban a többitől. Rögtön egy a Német ideológiából vett idézettel indítanak marxizáló epigonistáink. Marx és Engels 1845-46-ban írta ezt a torzóban maradt, életükben soha ki nem adott, teljes terjedelmében először 1932-ben, Moszkvában megjelent művet. Marx 1859-ben így vallott róla, miért nem ragaszkodtak későbbi megjelentetéséhez: „A kéziratot annál is készségesebben átengedtük az egerek rágcsáló bírálatának, mert elértük fő célunkat: saját nézeteink tisztázását.” (MEM 3. köt. Előszó a harmadik kötethez VI.) Célszerű tehát így is olvasni, munkaanyagként, a fiatal Marx és Engels kialakulóban lévő elméletének fontos állomásaként, nem pedig kinyilatkoztatásként. A hivatkozások köre csak az 1846 előtti művekre terjed ki, tehát tendenciózusan csak a fiatal Marxot és Engelst emeli ki, holott a Kommunista Kiáltvány csak ezek után születik meg, és Marx csak 1848 után kezd meglehetősen vázlatos elméletének szisztematikus kidolgozásához a Tőke előmunkálataival és megírásával. Korunk igencsak hiányt szenved forradalmi szellemből, pátoszból, lángolásból, az IKCs szerzőinek valószínűleg igen vonzó a fiatal Marx és Engels 1846 előtt műveiből áradó forradalmi hevület, melyet abszolutizálnak, s ezzel vallási szférába emelnek. Egy elmélet születése, mint ahogy általában minden születés és keletkezés, kétségtelenül az egyik legizgalmasabb dolog a világon, mégsem helyettesítheti magát a kifejlett dolgot, a dolog – esetünkben az elmélet kifejlesztésének – történetét, a dolog konkrét totalitását. A munka és bérmunka egzakt megkülönböztetésének hiánya, illetve a munka általános fogalmának a bérmunka különös fogalmával való szinonimaként való használata tehát egy még nem kellően differenciálódott elmélet állapotát tükrözi. Ahogy az elmélet finomodott, úgy tűnt el fokozatosan a munka fogalma, mivel Marx belátta, hogy túl általános a kapitalizmus törvényszerűségeinek konkrétabb leírásához. Ezért a későbbiekben, amikor a munka kifejezést használja, valóban a munka általános fogalma válik a fogalom tartalmává, s a kapitalizmusra vonatkoztatottan a bérmunka kategóriáját használja következetesebben. De egy másik tendenciát is megfigyelhetünk, a termelés kategóriájának egyre gyakoribb használatát és egyre árnyaltabb kibontását a munka fogalmának rovására. A munka fogalma túl általános a kapitalizmus konkrétabb leírása számára, viszont alkalmas az értéktöbblet elmélet törvényének absztrakt leírására, a termelés fogalma viszont már magában foglalja a társadalom létének totalitását. Ennek továbbfejlesztett, dialektikusabb foka az újratermelés (reprodukció) kategóriája. Talán mondanunk sem kell, hogy ennek könyvtárnyi irodalma van, s végtelenül dilettáns és doktriner dolog ettől eltekinteni. Nem is lehet megérteni Marx elméletét, ha a munka, bérmunka, termelés distinkciót megfelelő módon nem tesszük meg.

A szórakozásról szóló rész ott válik kifejezetten szórakoztatóvá, amikor freudi elszólások is elcsattannak. Lássuk mint válik egy nyelvtani hiba, mely egyébként a zűrzavarosságban és pongyolaságban tobzódó írásban egy felületes olvasónak már fel sem tűnik, súlyos baklövéssé: „ A szórakozás alatt a proletár számára a munkaerejének újratermelésére biztosított idő eltörlését értjük.” Ennek a mondatnak a logikai értelme a következő: „a szórakozás alatt a szórakozás eltörlését értjük”, ebből az következik, hogy akkor a forradalom maga is szórakozás. Valószínűleg a szerzők nem így gondolják, de mi van, ha mégis? Azonban az elszólás megismétlődik: „Ebben az értelemben a kommunista társadalom nem valamiféle „szórakozás-társadalom”, vagyis nem a burzsoá társadalom pozitív oldalának idealizálása.” Ebből az derül ki, hogy IKCs-s szerzőink szerint a szórakozás a burzsoá társadalom pozitív oldala. Mit értsünk ez alatt? Azt, hogy a lerészegedést nem szabad idealizálni, mert a másnaposság igencsak kellemetlen dolog? Vagy azt a lumpen vulgarizmust, avagy burzsoá közhelyet, hogy: a munka rossz, a szórakozás jó? Ezekből az elszólásokból kiderül, hogy szerzőink alapvetően szórakozáspártiak, bár ezt megpróbálják leplezni, mert nem illik bele dogmáik rendszerébe. Ezzel szemben a kapitalizmus körülményei közötti elidegenedés tényéről szinte alig tudunk meg valamit, mint ahogy a munka-sátánnal szemben istenné magasztosított emberi tevékenységről sem. Valamit mégis megtudunk: „A munka-szórakozás kettősséggel a kommunizmus az élettevékenységet mint élvezetet, és az élvezetet mint élettevékenységet állítja szembe.” Vagyis a kommunizmus „a részekre nem osztható valódi emberi tevékenységen” nyugszik a társadalmi újratermelés helyett, azon az élettevékenységen, aminek fő ismertetőjegye az élvezet lesz. Szex-szel mézzel folyó kánaán. Végre nagykanállal lehet habzsolni majd az élvezeteket, s végre nem kell szégyellni a kapitalizmus „pozitív oldalát”, a szórakozást, mert a kellemességet, az élvezetet csomagolás és korlátok nélkül lehet fogyasztani.

A „hedonisztikus kommunizmusnak” ez a hamis világképe az elidegenedett bérmunkások vallásos szükségletének kielégítésére mindazonáltal talán alkalmas lehet, ám a valódi forradalomhoz, a kommunizmus tudományos elméletéhez és gyakorlatához semmi köze. Már csak egy utolsó kérdés: kik alkothatják ezen írás célcsoportját? Gyerekeknek túl felnőtt tartalom, felnőtteknek túlságosan gyerekes.