indy.media.hu független média központ

How capitalism let Hungary down
Ahogyan a kapitalizmus legyűrte Magyarországot

Disillusionment with post-1989 life has tempted some to turn against democracy, not just neoliberal economics
Az 1989 utáni idők okozta kiábrándultság sokakat nemcsak a neoliberális gazdaságpolitika, hanem a demokrácia ellen fordított

When I was a child in the 1960s, there was a photo in my history book. „Man market in the 1930s” was its title. Younger and older men were standing on a marketplace in their poor clothes, waiting for a richer man who would hire them for a day’s labour. This photo reminded me of the pictures of the slave markets in the American South a century ago.

Gyerekkoromban - az 1960-as években - volt egy fotó a történelemkönyvemben, „Emberpiac az 1930-as években” volt a címe. Egy fiatal és egy idősebb férfi álldogáltak szegényes ruházatukban a piactéren, várván az őket napi munkára felfogadó gazdag embert. A fénykép engem az amerikai Dél egy évszázaddal korábbi rabszolgapiacaira emlékeztetett.

In the 60s life was restricted but secure in socialist Hungary. There was full employment in the country, everybody had a job and accommodation, and nobody was forced to sell his muscle at a market like this. There were many sad photos in our school history book, images of executions, death camps and destruction in war. But this photo from the prewar, capitalist system with its silent sadness frustrated me the most. I almost cried thinking about those poor men, standing for hours in the marketplace, competing with each other for a lousy dime, offering the capacity of their hard work for some fat exploiters.

Az 1960-as évek szocialista Magyarországa korlátok között ugyan, de létbiztonságot nyújtott. Teljes foglalkoztatottság volt, mindenkinek jutott állandó munkahely [munka nem mindig :)] és fedél a feje fölé, senki nem kényszerült a fent említett módon áruba bocsátani a munkaerejét. Iskolai történelemkönyvünk hemzsegett az elborzasztó - kivégzéseket, haláltáborokat vagy háborús pusztítást ábrázoló - képektől, ám amelyik rám a legnagyobb hatást gyakorolta, az ez a fotó volt - a két háború közötti kapitalista világ néma iszonyatával. A sírás kerülgetett, amikor a piactéren ácsorgó elesett emberekre gondoltam, akik azon versengenek, hogy néhány rongyos fillérért kemény munkával szolgálhassanak valamiféle zsíros burzsoát.

The memory of this photo came back many years later. In the early 90s, 1.5m jobs were lost in a country with only 10m inhabitants and whole industrial sectors disappeared during the capitalist transition. Homeless people slept all over Budapest (before 1989 I had never seen them except in my trips to western Europe), former schoolmates and friends lost their jobs, the state-run workmen’s hostels and trade union rest-houses were either privatised or just demolished, old pensioners tried to sell their cheap dinner services on the street to earn some money. One day on the Moscow Square, near to my flat in Budapest, a huge man market was opened. Hundreds of poor men were standing there waiting for a day of labour – exactly like on that old photo. Capitalism hadn’t changed too much during the 40 years Hungary was absent from its empire.

A fotóhoz kapcsolódó emlékkép sok évvel később ismét kísértett. Az 1990-es évek elején másfél millió munkahely szűnt meg - egy csupán 10 milliós országban -, egész ipari szektorok tűntek el a rendszerváltás során. Budapesten mindenfelé hajléktalanok aludtak az utcán - 1989 előtt csak nyugati utazásaim során láttam ilyet -, iskolatársaim, barátaim elvesztették a munkájukat, az állami és szakszervezeti munkásszállásokat privatizálták vagy egyszerűen felszámolták, idős nyugdíjasok árulták olcsó étkészletüket az utcán, hogy valami pénzhez jussanak. Egy nap a lakásomhoz közel, a Moszkva téren hatalmas emberpiac nyílt, szegény emberek ezrei ácsorogtak ott munkalehetőségre várva, pontosan úgy, mint azon a régi fényképen. A kapitalizmus nem sokat változott az alatt a 40 év alatt, amíg Magyarország nem tartozott a fennhatósága alá.

On the political surface the transition to democracy was successful. As a journalist I was satisfied with the flourishing free media. The daily newspaper Magyar Hírlap was privatised and bought by Robert Maxwell himself. As a shop steward of the editorial board I was able to learn the spirit of capitalism from a rather tough master – he fired many good colleagues, but on the other hand modernised the paper and the printing house.

Ha a nagypolitika szintjét tekintjük, a demokratikus átmenet sikeres volt. Mint újságíró, elégedett voltam a virágzó szabad médiával. A Magyar Hírlapot privatizálták, maga Robert Maxwell [a brit olvasóközönség számára jól ismert, kacskaringós életpályát befutott médiamogul, talán a Holnap markában Elliott Carver-éhez tudnám hasonlítani] vette meg. Mint a szerkesztőbizottság egyik szakszervezeti bizalmija, ettől az acélkemény mestertől tanultam meg, mi az a kapitalista szellem: sok kiváló kollégát kirúgott, másrészt azonban modernizálta a lapot és a nyomdát.

We had a freely elected parliament from 1990 and our newspaper became the flagship of the left-liberal press attacking the new conservative government for its incompetence. While the debates were concentrated on ideological issues, the deepening gap between the few rich and the growing poor seemed to be a marginal question for the political elite. Parties had long debates on whether or not to put the holy crown into the arms of the republic, but the mainstream politicians didn’t touch the topic of lost jobs and their social consequences. By the mantra of the new system politics should not interfere with the mechanism of the market: the market wisely regulates itself, and any kind of state intervention is a bad reminder of the communist past. After four years of the amateurish conservative rule the people voted the socialists back in, but the former reforming communists rigorously followed the neo-liberal dogmas. The socialist finance minister then, Lajos Bokros, is now an MEP who sits with the British Tories in the new rightist group – without changing his views.

1990-től szabadon választott parlamentünk volt, a lap pedig a balliberális sajtó az új - konzervatív - kormányt alkalmatlanságáért támadó zászlóshajójává vált. Milatt késhegyre menő viták folytak ideológiai kérdésekről, a kevés gazdag és a növekvőszámú szegény között tátongó szakadék másodrendű kérdés volt a politikai elit számára. A pártok hosszas összecsapásba bonyolódtak, a szentkorona-tan és a köztársaság összeegyeztetése felett, az élvonalbeli politikusok azonban nem érintették a megszűnt munkahelyek kérdését, és annak következményeit. Az új rendszer mantrája szerint a politika és a piac nem zavarhatták egymás köreit, a piac okos mechanizmussal szabályozza önmagát, emellett bármiféle állami beavatkozás az „előző átkos” [H.G.] rendszer mementója. A konzervatívok négyévi dilettáns kormányzását követően az emberek a szocialisták visszatérésére szavaztak, de a korábbi reformkommunisták pontról pontra a neoliberális dogmákat követték. Az akkori szocialista kormány pénzügyminisztere, Bokros Lajos ma az EP-képviselő, és egy új jobboldali csoport tagja - a brit konzervatívokkal együtt -, anélkül, hogy nézetei megváltoztak volna.

After 20 years of transition most Hungarians are disillusioned with the new system – partly because of the worldwide economic crisis, but that alone doesn’t explain all the poverty, corruption and political hatred. For ordinary people the Hungarian society already worked as a semi-capitalist system by the 80s, providing market competition for the willing and state protection for the weak. But the advantages Hungary’s domestic semi-capitalism provided over other former „communist” countries were all but wiped out by the massive invasion of the foreign capital. Foreign corporations take out 7-8% of Hungary’s GDP in profit annually. Many disillusioned people blame not neoliberal, foreign-capital-based economics but democracy itself for all these troubles. The gap between the rich and poor has slightly decreased under the socialist government but this hasn’t lessened the general disillusionment. Rightwingers with their nationalist slogans blame foreign capital, while neglecting social problems and the awful conditions of the Roma population.

20 évvel a rendszerváltás után a legtöbb magyar ember kiábrándult az új rendszerből - részben a világméretű gazdasági válság miatt, de ez önmagában nem magyarázat az elszegényedésre, a korrupcióra és a politikusok acsarkodására. A hétköznapi ember számára a magyar társadalom még mindig az 1980-as évek gulyáskommunizmusa, mely annak, aki akarja, piaci versenyt, a gyengéknek pedig gondoskodó államot kínál. A magyar gulyáskommunizmus nyújtotta, a többi „kommunista” ország lehetőségeit meghaladó előnyök azonban felmorzsolódtak a benyomuló külföldi tőke léptei alatt. A külföldi vállalatok éves proftija a magyar GDP 7-8%-ára rúg. Sok kiábrándult ember ezekért a bajokért nemcsak a neoliberális, kölföldi tőkére alapozott gazdaságpolitikát, hanem magát a demokratikus rendszert okolja. A jövedelmi szakadék némileg csökkent ugyan a [legutóbbi] szocialista komány regnálása alatt, de ez nem csökkentette az általános illúzióvesztést. A jobboldaliak nacionalista szlogenjei a külföldi tőkét támadják, miközben nincs mondanivalójuk a szociális problémákról vagy a roma lakosság szörnyű helyzetéről.

Very few Hungarians realise the dual nature of the 1989-90 transition. We should be proud of the democratic changes; but there is no reason to follow the capitalist dogmas of the 1980s which characterised our economic transition. The ideal answer would be democracy without capitalist dogmas; but this, of course, is not only a Hungarian challenge.

Nagyon kevés magyar ember ismerte fel az 1989-90-es rendszerváltás kettős természetét. A demokratikus változás büszkeséggel kell, hogy eldöntsön bennünket, ez azonban nem indokolja azt, hogy szolgaian kövessük az 1980-as évek kapitalista dogmáit, melyek a gazdasági átalakulást jellemezték. Az ideális válasz a kapitalista dogmák nélküli demokrácia volna, ez azonban nyilvánvalóan nemcsak Magyarország számára kihívás.