
Egyszerűen azért írok, mert szerintem meg kellene beszélnünk egyet s mást.
Legelőször azonban tisztázni szeretném a saját politikai álláspontomat, amelyről a fontosabb dolgokkal elfoglalt, az írásaimat nem ismerő jobboldali olvasó nem tudhat sokat. Csupán azért, hogy láthassa: ki ír neki levelet, és honnan írja.
Én annak a meglehetősen sokszínű, egymással is vitában álló, fölöttébb különböző politikai életrajzokkal rendelkező baloldali közösségnek (ezen belül is annak a halmaznak, amely nem hajlamos az 1989 előtti rendszer rehabilitálására) vagyok a résztvevője, amely ellenzékben van – balról – a jelenleg kormányzó Magyar Szocialista Párttal és a Szabad Demokraták Szövetségével szemben, habár nem rokonszenvezik a mai parlamenti ellenzékkel se. A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel, akik sajnálatos módon maguknak foglalták le a „baloldali” és „szocialista” szavakat, bár ezek a szavak idegenek a politikájuktól, s legföljebb a múltjukról és az identitásukról mondanak valamit. Valami igen zavarosat.
Barátaim s magam élesen ellenezzük, elutasítjuk a neokonzervatív-neoliberális politikát folytató „balközép” kormánykoalíció ortodox monetarista, egyensúlyi, „kínálati oldali” gazdaság- és társadalompolitikáját, a népjóléti (szociális) rendszerek leépítését, a szociális segély, a családtámogatás, a gyes, a gyed, a szocpol korlátozását, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak nominális csökkentését, a „segély helyett munka” képmutató programját, a hiánycéloknak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió diktátuma alapján történő meghatározását. (2006 tavaszán, közvetlenül a választások után, még a kormányalakítás előtt, amikor rájöttem, mire készül titokban az MSZP és az SZDSZ, megírtam: ebből fasizálódás lesz. Lett is – sajnos.)
Nem hiszünk a magyar gazdaság „tőkevonzó képességének” mítoszában, amely szerint a reáljövedelmek alacsonyan tartása, a tőke adóinak csökkentése, a fogyasztási adók emelése Magyarországra hozza a transznacionális tőkét, amely majd munkahelyeket „teremt”. Minderről bebizonyosodott, hogy közgazdaságilag tarthatatlan, szociálisan kibírhatatlan, erkölcsileg elvetendő; növeli a társadalmi igazságtalanságot és egyenlőtlenséget. A világgazdasági válság körülményei között pedig egészen bizonyosan elszegényedéshez vezet. A fizetőképes fogyasztói kereslet összeomlása pedig – a legszegényebbek növekvő szenvedései, a munkásosztály és az alsó középosztály létbizonytalansága közepette – a kiskereskedelem, a lakáspiac és az építőipar, a mezőgazdaság, a könnyűipar stb. vállalatainak bezárásához vezethet. Az állam bevételeinek és kiadásainak csökkenése tönkreteszi az oktatást, a kutatást, a kultúrát.
A följebbi értelemben vett, szerintem egyedül autentikus baloldal fokozatosan kivonná a „globális közjavakat” (víz, levegő, energia) a piac fönnhatósága alól, állami ellenőrzés alá helyezné a bankokat, nyugdíjpénztárakat, biztosítótársaságokat, megállítaná és visszafordítaná a társadalombiztosítás, a nyugellátás és az egészségügy privatizálását. Mindezt azonban nem a szuverén állam kezében összpontosítaná, hanem a termelők és a fogyasztók demokratikus ellenőrzése alá helyezné, önkormányzati és önigazgatói formában. Az európai baloldal (a szociáldemokratáktól balra elhelyezkedő baloldal) bevezetné a mindenkire érvényes, a szegénységi szint fölötti, munkától függővé nem tett, „föltétlen” megélhetési alapjövedelmet (unbedingtes Grundeinkommen, living wage). Belátva, hogy a tőkés értéktermelés része a munkaerő újratermelése, és ennek terhei a tőkére hárulnak, amiképpen a haszna is, bevezetné a házimunkáért járó munkabért (wages for housework), amely nélkül a nők egyenlősége szófia beszéd. Mindez enyhítené a tőkés rendszer legnagyobb átkát, a strukturális munkakényszert. A jelenlegi négyszeresére emelnénk a munkanélkülisegély folyósításának időtartamát. Mindezek föltétele nem az állampolgárság lenne, hanem a letelepedés, életvitelszerű egy helyben lakás. Az egyenlőségi program természetes és szerves része az etnikai, regionális, kulturális, szexuális, felekezeti kisebbségek teljes egyenjogúsága és a hátrányos helyzeteket kiegyenlítő pozitív diszkrimináció.
Rokonszenvező érdeklődéssel nézzük azokat a kísérleteket, amelyek a kamatmentes mikrohitellel, haszonkulcs nélküli természeti cserével, kalákával, helyi pénzzel, energiatakarékos ökoházakkal, foglalt házakkal, szociális bolthálózatokkal, a szövetkezeti mozgalom fölújításával folynak. A kis lépések is lehetnek valami nagynak a kezdetei.
A lejáratott neoklasszikus közgazdaságtanra épülő neokonzervatív ortodoxia erre azt kérdezi: miből? Erre az a helyes ellenkérdés: mi a pénz? A pénz a szuverén (az állam) által garantált teljesítési ígérvény a valamely társadalomban szükséges tranzakciók számára. E tranzakciók terjedelmének meghatározása szabad társadalomban pedig a termelők és fogyasztók közösségének deliberatív (racionálisan tanácskozó és döntő) folyamatokban (például a részvételi büdzsékben, a demokratikus tervezésben) kinyilvánított szándéka. A gazdaság nem természeti, abszolút határokkal meghatározott, rögzített eszközmennyiség (ez lehet hasznos absztrakció tankönyvek első fejezetében, de a valósághoz vajmi kevés köze van), elválasztása az ökológiától, a társadalomtól, a népesedéstől, az emberföldrajztól, a kultúrától, az emberi testtől merőben mesterséges. A modern technika lehetővé tenné a sok szabad időt, a jólétet, a kreativitást, a hierarchia leépülését, ehelyett egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, a többieket pedig szociális hulladéknak tekintik. Etnicizálják és kriminalizálják a nyomort, büntetik a szegénységet. Mindezt embertelennek tartjuk, és szembeszállunk vele. És törekszünk a belőle kiinduló politikai instrumentumok (mint például a lisszaboni szerződés, a maastrichti kritériumok, a NATO, az Európában és Ázsiában meglévő amerikai támaszpontok, a nukleáris fegyverkezés, rakétapajzs stb.) megszüntetésére, fölszámolására.
Ez a rövid összefoglalás a túlságos tömörsége miatt persze önkéntelen karikatúrája önmagának. De talán képet ad arról, hogy milyen irányú az a baloldali „radikális reformizmus”, a neokonzervatívok szerint „irreális és veszedelmes utópia”, amelyről szintén kellene már értelmesen beszélni. De én önökkel most nem erről akarok eszmét cserélni, ezt csak – talán nem haszontalan – tájékoztatásul közlöm.
Amiről viszont föltétlenül beszélnünk kell, az a fasizmus.
A magyarországi keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldalon a mai fasizmus kérdésének puszta fölvetését sértődött és defenzív mondatok fogadják. Ezek a kissé furcsa „anti-antifasizmus” tárgykörébe tartoznak.
Fölvetik, hogy az antifasiszták „lefasisztázzák” a magyar népet. Ez nem áll. A magyar nép többsége nyilvánvalóan idegenkedik a fasizmustól, nácizmustól mint olyantól, bár a különféle szélsőjobboldali, tekintélyelvű, antidemokratikus, fajgyűlölő tartalmak – diffúzan gomolyogva – elég gyorsan terjednek, anélkül hogy egységes világnézetté állnának össze. Kétségbeesett antináci túlzások természetesen akadnak, és sajnálatosak.
Fölvetik, hogy a bírálók mintegy „kipécézik” Magyarországot, pedig másutt is vannak ilyen jelenségek. Ebben több az igazság. Ennek az egyik oka a magyarországi közélet szánalmas provincializmusa. „Ilyesmi nyugaton nem volna lehetséges!” – kiáltják tájékozatlan balközép, „balliberális” közírók, pedig ez nem így van. Ausztriában (mintegy 30 százalék!), Dániában, Hollandiában erősebb a szélsőjobboldal, mint Magyarországon, a British National Party (BNP), amelynek a vezére a Waffen SS hősiességét szokta ünnepelni a Blood & Honour (Vér és Becsület) árja harcosaival a budapesti Hősök terén, a legutóbbi fölmérések szerint öt-hat képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, pedig ahhoz a párthoz képest a magyarországi Jobbik szabadkőműves árnyalatú, liberális nyugdíjasklub. (Megjegyzem, a canterburyi és a yorki érsek fölhívta a választókat, ne szavazzanak a BNP-re. A magyarországi történelmi egyházak hasonló fölhívása a Jobbikkal kapcsolatban nyilván elkerülte a figyelmemet.)
Az olyan, pusztán konzervatívnak tartott kormányok, mint Sarkozyé Franciaországban és Berlusconié Olaszországban, rasszista kampányokkal öregbítik népszerűségüket, mindkettő büntetőpolitikával helyettesíti a szociálpolitikát. (Az izraeli kormányban is részt vesz a szélsőjobboldal, amely a külügyi tárca tulajdonosa jelenleg.) A minta egyébként az 1980-as évek konzervatív Amerikájából származik. Az erősödő újfasizmus nem magyar jelenség, hanem a hanyatló, zűrzavarba süllyedő, politikailag tehetetlen Európa sajátossága. (A másik ok az, hogy a Magyar Gárda kitűnően fényképezhető. Ezeket a képeket mindenütt megértik. A hazai közvélemény jelentős része azonban úgy tesz, mintha nem értené.)
A konzervatív sajtó és blogoszféra legfőbb védekező technikája mindössze abban áll, hogy letagadja a szemmel látható valóságot, illetve a fasisztoid, kvázi náci jelenségeket „a másik oldal” összeesküvésének kontextusában próbálja magyarázni. (Titkosszolgálati provokációk persze lehetségesek – de miért lehetségesek?) Pedig teljességgel elegendő bármely tetszőleges hétköznap betekinteni az ismertebb internetes fórumok kommentjeibe – beleértve a balközép sajtó honlapjain megjelenő hozzászólásokat –, hogy lássuk, mennyire elterjedt a náci „gondolatkincs”, elsősorban az egyetemi és diplomás ifjúság körében. A napokban láttam a Mogyoródi úton a következő gigantikus föliratot. „Holocaust: Istennek tetsző áldozat.” A teológiai lexikon (másra vonatkozó) szótári definíciója parodisztikusan hirdeti a mai nácizmus alapvető tanát, amelyre mindez visszavezethető. A konzervatív sajtó sértődöttsége viszont – „Bennünket támadnak, bennünket járatnak le!” – abba a kényelmetlen látszatba manőverezi bele a mérsékelt jobboldalt, mintha azonosulna a fasisztákkal, amikor belefoglalja őket a többes szám első személyű megbántottságba. (Különösen föltűnő a jobboldalon a jogvédőkkel, antifasiszta mozgalmárokkal, kisebbségi aktivistákkal szembeni szikrázó gyűlölet, amely meghaladja a cigánysággal szembeni elterjedt ellenszenv intenzitását is.)
Pedig hát volt – tehát lehetséges – konzervatív antifasizmus. Magyarországon konzervatívok, mint Bethlen István és Szekfű Gyula köre, szembefordultak annak idején a hitlerizmussal, fegyverrel harcoltak ellene a legitimisták, még olyanok is az antifasiszta táborhoz csatlakoztak, akik a magyar Fehér Gárdából, azaz a fajvédőktől érkeztek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki elvégre a szocialista parasztvezér, Áchim András gyilkosa volt valamikor. Van konzervatív kritikai teória a fasizmussal szemben, gondoljunk például Eric Voegelin vagy Kolnai Aurél műveire. És hát világossá kell tenni: a mai magyar konzervatív jobboldal nem náci, és épelméjű ember ezt nem is állítja.
Értsünk szót: mindennel vissza lehet élni, az antifasizmussal is. Az evvel a témával kapcsolatos – megengedem: olykor igazságtalan, gyakran túlzó – vádaskodások kellemetlenek lehetnek, de a probléma mégsem az antifasiszta dúltság, hanem maga az alapjelenség: a fasizmus.
Tudom, maga a terminus is sokakat idegesít, de hát konvencionálisan így szokás nevezni nemcsak az olasz totalitárius mozgalmat, hanem kiterjesztőleg (nota bene: Adolf Hitlerrel egybehangzóan) az egész emberirtó szélsőjobboldalt, nácikkal, Heimwehrrel, Vasgárdával, nyilasokkal egyetemben. A puszta terminológián túl meg kell kérdezni: fasizmus-e, nácizmus-e, amit ma – többek között Magyarországon – tapasztalunk?
Igen és nem.
A mai posztfasizmusból több elem hiányzik, ami lényeges volt az eredeti jelenségben.
Először és mindenekelőtt: a fasizmus-nácizmus megelőző (preventív) ellenforradalom volta marxista (szociáldemokrata és kommunista) tömegpártok, radikális szocialista szakszervezetek, munkástanácsok forradalmi, hatalomátvétele szándékával szemben, továbbá kulturális ellenforradalom az időlegesen hegemón helyzetbe jutott szélsőbaloldali kultúra szubverzív, fölforgató, tekintély- és hagyományellenes dinamikájával szemben. Ez a fajta szélső- és ultrabaloldal (a kettő nem egészen azonos, de ezt itt nincs terem kifejteni) ma nem – legföljebb csökevényesen – létezik, marxista tömegpártokról és szocialista munkásmozgalomról, vörös (vagy az anarchista fekete) zászlót lobogtató sok millió proletárról szó sincs. A mai szélsőjobboldal rutinszerűen antikommunista, de az az antikommunizmus (valóságos ellenfél híján) üres, legföljebb a múltra utalhat jelképesen.
Másodszor: hiányzik a militarizmus. A fasiszta és náci pártok és rohamosztagok szociológiailag elsősorban leszerelt katonák, frontharcosok, hadastyánok, obsitos tisztek mozgalmai voltak. Ezek a mozgalmak új európai háborúra, revánsra, az államhatárok erőszakos megváltoztatására, a gyarmati területek újraelosztására törekedtek. A posztfasiszták katonai szimbolikája ma paramilitáris, terrorista, „kommandós” jellegű, a létszámukban erősen korlátozott modern zsoldoshadseregek nem támogatják (bár a hivatásos fegyvereseket gyakran vonzza a posztfasiszták, neonácik erőszakos föllépése, fegyver- és erőkultusza, hímközössége). Új Ludendorffok, Göringek aligha bukkannak föl. Az európai háború ma senkinek sem a jelszava.
Harmadszor: a mai posztfasizmus – olvasóim számára esetleg meglepő ez – nem totalitárius. A benne foglalt „politikai projekt”, habár természetesen antidemokratikus, antiliberális és antiszocialista, nem világos. Minden mai marginális politikához (így például az antiglobalista-antikapitalista „új szociális mozgalmakhoz” is) hasonlóan a posztfasizmus „követeléseket” intéz a politikai közösséghez és az államhoz, „rendszabályokat” (természetesen elnyomó rendszabályokat) követel, „problémákat” akar kurtán „elintézni”, a közjogi rendszert csak „módosítani” hajtja (kizárva belőle „az ellenséget”), vezérelvet, egypártrendszert nem indítványoz.
Ezek nagyon fontos különbségek, de a folytonosság elemei is föltünőek azért.
Először is: a mai fasizmus (vagy posztfasizmus) szintén az „osztályharc fölülről” ügynöke. A támadó ék – minden „antikapitalista”, főleg a hitelüzlet és a nagykereskedelem elleni fecsegés ellenére – a leggyöngébbeket, a legszegényebbeket, a kiszolgáltatottakat, a kapitalista rendszer „tőke-munka kontinuumából” kiszorítottakat veszi célba: Kelet-Európában a romákat, másutt a bevándorlókat (elsősorban a muzulmánokat, de egyre inkább a kelet-európai vendégmunkásokat is), továbbá minden védtelennek vélt kisebbségi csoportot a zsidóktól a melegekig. Jellemző rá a modern magaskultúra és a modern értelmiség elleni mély gyűlölet. (No meg a patriarkális, nőgyűlölő heteroszexizmus.) Ma is fontos szerepet játszik benne a lecsúszó, deklasszálódó alsó középosztály, az állástalan, félművelt fiatal diplomások, küszködő fiatal kisvállalkozók serege. Ez nem változott.
Másodszor: a mai fasizmus is szembefordul az egyenlőségnek mind a keresztyén, mind a fölvilágosító-forradalmi változatával, továbbá a klasszikus polgári szabadságeszményekkel (kifejezési szabadság, szabad politikai akaratképzés, képviselet, pluralizmus, tolerancia, jogállamiság, népszuverenitás stb.). Mindennek immár hagyományos hordozója az antiszemitizmus, amely nálunk megrendítően intenzív és virulens.
Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek): az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus – a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert – tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitás alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: „államnemzet” minden tagja „barát”, csak külföldi állam polgára lehet „ellenség”. A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló „alkotmányos jogállam” számára nélkülözhetetlen.) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend.
Legalábbis szimbolikus értelemben a magyarországi szélsőjobboldal nagy ideológiai sikert ért el a republikánus alaptan elveinek kétségbe vonásával. Ha „a barátok testvériségéből”, a köztársaság által politikailag és jogilag összefogott népből nemzetiségi, faji-etnikai, felekezeti, világnézeti, kulturális vagy életmódbéli, szexuális orientációs stb. alapon ki lehet rekeszteni a korábban elvileg a politikai jogok teljességének örvendő honpolgárokat, akkor csakugyan nyitva az út a fasizmus felé. A magyarországi szélsőjobboldal egyik, meglehetősen népszerű irányzata csak következetes, amikor kijelenti, hogy eszménye a kasztrendszer. (A kasztrendszer fölújításának gondolata még a XIX. századból származik. Az emberi különbségek naturalizálása és ennek a naturalizált, „biopolitikai” különbségnek az államalkotó elvvé emelése a modernség teljes visszavonása – ami szintén a mindenkori fasizmus tipikus jellegzetessége.) Nem minden rasszizmus és antiszemitizmus fasiszta, náci jellegű, de Auschwitz után a posztfasizmus mindig magába olvasztja a prefasiszta és fasiszta-náci változatokat, amin nem lehet csodálkozni.
Szerény nézetem szerint a magyarországi konzervatív jobboldal dilemmája a következő: a „két tábor” téves logikája alapján hagyja-e magára hatni az új keletű, fiatal és energikus fasizmus nézeteit és szimbolikáját, vagy elutasítja ezt a lehetőséget. Mindeddig a konzervatív jobboldal az antifasizmust a szociálliberális és neoliberális „balközép” sajátosságának tekintette – pedig létezik konzervatív antifasizmus (Magyarországon is, csak elszigetelt és nem eléggé ismert) –, ezért mindmáig nem volt hajlandó a szokásos tiltakozó, elszörnyedő, elítélő gesztusokra. Az, hogy a „balközép” és a baloldal mintegy kisajátította az antifasizmust, nem helyes és nem kedvező, de nem mentség. Az, hogy néha olyan személyeket és köröket vádolnak burkoltan vagy nyíltan náci, fasiszta szimpátiákkal, akik és amelyek ezt nem érdemlik meg, igaz – de szintén nem mentség. Túlhevült balközép cikkírók a konzervatív jobboldaltól hagyományának megtagadását követelik, továbbá teljes körű, töredelmes bűnvallomást: ez csakugyan abszurdum – de nem mentség. (Hasonló szemrehányásokat a konzervatív sajtóhoz is lehetne intézni, de ezt se tartom fontosnak.)
Elgondolkoztató, mondhatni: csüggesztő állapot, hogy eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának vagy fölháborodásának, alig akadt olyasvalaki, aki – azontúl, hogy meglehetősen nevetséges módon az egész szélsőjobboldalt a „balliberális” körök találmányának tekinti – a nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben. (Megjegyzem, ennyiben a Fidesz-KDNP „balra áll” saját sajtójától és értelmiségétől: Orbántól, Kövértől, Pokornitól, Semjéntől szórványosan hallunk antifasisztának értelmezhető nyilatkozatokat.) Ezt valameddig magyarázza az abszurditásig kiéleződött szembenállás a „baloldalnak” nevezett neokonzervatív-neoliberális jobboldal és a konzervatív (nemzeti konzervatív, szociálkonzervatív) jobboldal között. De örökké nem magyarázhatja.
Én nem teszek önöknek javaslatokat, ez nem az én dolgom, csak eltűnődöm ezen a sajátságos helyzeten. Nem óhajtom előírni önöknek – isten őrizz! –, hogy „elhatárolódjanak”, tudom, mennyire utálják az effélét. De meggyőződésem, hogy meg kellene szólalniuk ebben az ügyben. Ha van nemzeti ügy, hát a fasizmus problémája, remélhető közös leküzdése az. A megítélésével kapcsolatos nézeteltérések természetesek – önök nyilván az értelmezésemet is vitatják majd, s ennek őszintén örülnék –, de baljós hallgatásuknak jó lenne, ha vége szakadna.
Ennek a cikknek a kéziratát 2009. május 27-én zártam le, másodízben apró módosításokkal pedig június 3-án, tehát az európai választások előtt.
Forrás: Magyar Nemzet, 2009. június 13.
Hozzászólások
KSH-jelentés: zuhanunk,
KSH-jelentés: zuhanunk, megállíthatatlanul - kommentárral
Ma adta ki gyorsjelentését a Központi Statisztikai hivatal az idén január–májusi munkaerő- és bérpiaci folyamatokról. Tízmilliós hazánkban nem egészen 2,7 millió lakosnak van hivatalos, azaz bejelentett, adózó munkaviszonya. Több mint 2 százalékkal csökkent a reálbér – de nem ez a legnagyobb baj.
A KSH mai, Létszám és kereset a nemzetgazdaságban, 2009. január–május című gyorstájékoztatója ezzel kezdődik:
A legalább 5 fős vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél a számviteli nyilvántartások alapján jelentett bruttó átlagkeresetek 2009 első öt hónapjában 1,4%-kal, a nettó átlagkeresetek 1,0%-kal haladták meg az egy évvel korábbit. A reálkereset (a fogyasztóiár-index 3,2%-os növekedése mellett) 2,1%-kal maradt el az előző évitől. A versenyszférában 0,3%-kal emelkedett; a költségvetési szférában (döntően a 13. havi juttatás kifizetési szabályainak változása miatt) 7,8%-kal csökkent a reálkereset az előző év azonos időszakához viszonyítva. Az alkalmazásban állók létszáma 2009. január–májusban átlagosan 2 millió 667 ezer volt.
A legalább 5 fős vállalkozásoknál és a költségvetési intézményeknél a számviteli nyilvántartások alapján jelentett bruttó átlagkeresetek 2009 első öt hónapjában 1,4 százalékkal, a nettó átlagkeresetek 1,0 százalékkal haladták meg az egy évvel korábbit. Az alkalmazásban állók létszáma 2009. január–májusban átlagosan 2 millió 667 ezer volt, szemez az MTI a KSH-kiadványból.
Január–áprilisban – 3,1 százalékos infláció mellett – a reálkereset 2,2 százalékkal csökkent az előző év azonos időszakához viszonyítva. Az átlagkereset 2009 első négy hónapjában 1,1 százalékkal, a nettó átlagkereset 0,8 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Az alkalmazásban állók létszáma 2009. január–áprilisban átlagosan 2 millió 667 ezer volt. A reálkeresetek január–májusi 2,1 százalékos csökkenése mögött a verseny- és a közszféra eltérő mutatói állnak: míg a versenyszférában 0,3 százalékkal emelkedett a reálkereset az előző évhez képest, addig a költségvetési szférában – döntően a 13. havi juttatás kifizetési szabályainak változása miatt.– 7,8 százalékos csökkenést regisztráltak.
Január–májusban a költségvetési szférában 724 ezren, a versenyszférában mintegy 1 millió 856 ezren dolgoztak. Ez a megfigyelt körben a foglalkoztatottak létszámának 4,0 százalékos csökkenését jelentette az előző év azonos időszakához képest. A költségvetés esetében a közfoglalkoztatási formában dolgozók létszámnövekedése enyhe (0,4 százalékos) létszámbővülést eredményezett, míg a versenyszférában 5,9 százalékos csökkenés következett be. A teljes munkaidőben alkalmazásban állók átlagos bruttó keresete 197 500 forint volt, ezen belül a vállalkozásoknál dolgozóké 196 000 forintot, a költségvetési szervezeteknél alkalmazásban állóké 204 100 forintot ért el.
Nemzetgazdasági szinten a bruttó keresetek 1,4 százalékkal voltak magasabbak, mint az előző év január–májusában. Ezen belül a versenyszférában 4,8 százalékkal növekedett az átlagkereset, a költségvetés területén pedig a 13. havi illetmény kifizetési szabályainak változása miatt 6,4 százalékkal maradt el az előző évitől. Jelentősen növekedtek a bruttó keresetek az energiaipar (8,7 százalék), az ingatlanügyletek (7,5 százalék), az építőipar (5,6 százalék), valamint a szállítás, raktározás (5,4 százalék) területén.
A rendszeres (prémium, jutalom, egyhavi különjuttatás nélküli) kereset az év első öt hónapjában átlagosan 4,4 százalékkal haladta meg az előző év január–májusit, a versenyszférában dolgozók alapbére 5,5 százalékkal, míg a költségvetési szféra alkalmazottainak alapilletménye átlagosan 1,7 százalékkal lett magasabb. Nemzetgazdasági szinten az átlagos nettó kereset 121 400 forint volt, ezen belül a fizikai foglalkozásúaké 89 400 forint, a szellemi foglalkozásúaké 154 200 forint. A nettó kereset így átlagosan 1,0 százalékkal volt magasabb az előző évinél. Ezen belül a versenyszférában 3,5 százalékos növekedés, a költségvetési szervezeteknél pedig 4,9 százalékos csökkenés jelentkezett. A 210 400 forintos nemzetgazdasági szintű átlagos havi munkajövedelem 2,1 százalékkal emelkedett az előző év január–májusához képest – közölte a KSH.
* * *
Nem egészen 2,7 millió embernek kellene eltartania tízmillió magyart, beleértve az egész állami intézményrendszert is.
Lehet bűvészkedni a számokkal, lehet összeadni, kivonni, a legrafináltabb átlagokkal sziporkázni.
A lényeg: a magyar válság demográfiai, és ami ezzel ekvivalens: erkölcsi.
Amíg a felnőtt lakosságnak immár több mint a fele azt várja (reméli, követeli stb., nem kívánt törlendő), hogy valaki más tartsa el őt, és ameddig a magyar demokráciában a felnőtt lakosság többségi szavazással dönt arról, ki kormányoz: addig itt csak lefelé visz út.
Az egyetlen kérdés, milyen meredek ez a lejtő.
Hunniát nem olyannak
Hunniát nem olyannak képzelem el, amilyen ma a (III. birodalmi) Magyar Köztársaság: Razzia
1.Eddigi eredmények, folyamatban lévő ügyek
2.Tudta-e Ön…
3.Segítsen, hogy felderíthessük!
4.Szórólap letöltése
Tudta-e Ön…
•Tudta-e Ön, hogy a parlamenti képviselők összesen havi 360 millió forint ?zetést kapnak a büdzséből?
•Tudta-e Ön, hogy hazánknak évente több mint 10 milliárd forintjába kerülnek a politikusok?
•Tudta-e Ön, hogy a legjobban kereső mezei képviselők havonta 1,5 millió forint ?zetést kapnak?
•Tudta-e Ön, hogy hazánkban mintegy 40 ezer politikus van?
•Tudta-e Ön, hogy 36 kormánytagot tartunk el?
•Tudta-e Ön, hogy a 386 parlamenti képviselő eredetileg a történelmi Magyarországot képviselte, nem a jelenlegit, amely csupán harmada a Trianon előttinek?
•Tudta-e Ön, hogy közel 34 ezer polgármester, önkormányzati képviselő, valamint fővárosi és megyei képviselő van, akiket a közvagyonból tartunk el?
•Tudta-e Ön, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek „parlamentjének” 399 fizetett kisebbségi képviselője van?
•Tudta-e Ön, hogy a képviselők jelentős része gyakorlatilag semmilyen munkát nem végez, a parlamentben ülő honatyák közül nem egy akad, aki évek alatt mindössze egyszer szólt hozzá valamihez?
•Tudta-e Ön, hogy Toller Lászlónak (MSZP) eddig 12 millió forint munkadíjat utaltak ki, miközben kómában fekszik, ergo dolgozni sem tud?
•Tudta-e Ön, hogy Rogán Antal (Fidesz) úgy vett fel rendszeresen adómentes szállás-költségtérítést Budapesten, hogy volt saját lakása a fővárosban?
•Tudta-e Ön, hogy Szili Katalin (MSZP) úgy kapott útiköltség-térítést, hogy az őrezred utaztatja, amúgy is állami pénzen?
•Tudta-e Ön, hogy a magyar igazságszolgáltatás olyan váderedményességi mutatóval dolgozik, mint a félkemény és kemény diktatúrák?
•Hogy akit ma Magyarországon megvádolnak, azt szinte biztosan el is ítélik?
•Tudta-e Ön, hogy 1988 (az még bőven proletárdiktatúra!) és 2002 között összesen nem oszlattak annyi tüntetést, mint azóta?
•Tudta-e Ön, hogy miközben a képviselők adózatlanul veszik fel évek óta a sok száz millióra rúgó „költségtérítéseket”, Európában Magyarországon a legmagasabbak a béreket terhelő adók és járulékok?
•Tudta-e Ön, hogy Lengyelországban 10, Csehországban 18, míg Szlovákiában 26 százalékkal nagyobb a nettó bér, mint Magyarországon? Ez a családi kedvezményekkel további 8-10 százalékkal emelkedhet. Franciaországban egy közepes jövedelmű, házas, két gyermeket nevelő dolgozótól mindössze 7 százalékot von le az állam, míg nálunk akár 40-50 százalékot is.
És Ön szerint mennyi kárt okoznak még hazánknak a politikusok?
Ugrás az oldal elejére
Segítsen, hogy felderíthessük!
A razzia során levadásszuk a korrupt, hazaáruló politikusokat, de a razzia kiterjed mindazokra a rendőrökre, pénzügyőrökre, titkosügynökökre, APEH-dolgozókra, újságírókra, ügyészekre, bírókra, közhivatalnokokra, akik az adófizetők pénzéből kapják a fizetésüket, s visszaélnek a hivatásukkal – korruptak, lopnak, csalnak, hazudnak, elárulják a magyar nemzetet, hatalmukkal visszaélve politikai tisztogatást, leszámolást hajtanak végre, vagy csak egyszerűen semmiféle munkát nem végeznek a közvagyonból kapott fizetésükért.
A razzia egy elszámoltatás, amely során Magyarország minden pontjáról várjuk az információkat a lakosságtól korrupcióról, lopásról, csalásról, hatalommal való visszaélésről, nemzetárulásról… A nép elől nem lehet elbújni, az emberek nagyon sok mindent tudnak, de az államgépezettel szemben nem mernek eljárásokat kezdeményezni, hiszen joggal érezhetik úgy, hogy szélmalomharc lenne.
Most azonban itt a lehetőség, hogy akár névtelenül is, megtegyék az első lépést. A szöveg alatt található gombra kattintva lépjenek tovább és tegyék meg bejelentésüket, majd az „Elküld” gombra kattintással juttassák el hozzánk. A többit bízzák ránk! Az információk hitelességéről – saját apparátusunk segítségével – magunk fogunk meggyőződni, s a megfelelő büntetésekről is mi fogunk gondoskodni. A visszaszámlálás elkezdődött. Egy új, jobb világot csak úgy lehet építeni, ha előbb rendet teszünk a jelenünkben, és végleg le tudjuk zárni a múltat…
Bejelentést teszek
rasszista kanadaiak!
Kanada nagy valószínűséggel július 7-től kezdve felújítja a vízumkötelezettséget a cseh állampolgárokkal szemben - jelentette kedden késő este a Lidovky.cz internetes hírportál jól értesült külügyi forrásokra hivatkozva. A hírportál szerint Jason Kenney, az állampolgári és bevándorlási ügyek kanadai minisztere erről hétfőn egyeztetett a cseh külügy-, illetve belügyminiszterrel, Jan Kohouttal és Martin Pecinával.
A kanadai vízumkötelezettség bevezetéséről Csehországban azt követően terjedtek el találgatások, hogy az év elejétől kezdve jelentősen megnőtt azon cseh állampolgárok - különösen csehországi romák - száma, aki politikai menedéket kértek Kanadában. A romák a menedékkérelmet a szélsőségesek támadásaival indokolják. A cseh külügyminisztérium az értesülést nem erősítette meg, de nem is cáfolta. „Csak annyit tudok, hogy valami nincs rendjén” - mondta a Lidové Noviny című konzervatív napilapnak Stefan Füle, az európai ügyekért felelős miniszter. Kanada első ízben a kilencvenes évek végén vált a csehországi roma emigráció célországává. Miután több ezer csehországi roma kért letelepedési engedélyt Kanadában, az észak-amerikai állam 1997-ben vízumkényszert vezetett be a cseh állampolgárokkal szemben. Az intézkedést csak 2007 őszén oldották fel. A tavalyi évhez képest az idei első félévben nagyon megugrott a menedéket kérő csehországi romák száma Kanadában. Míg tavaly összesen 853 cseh állampolgár kért Kanadában menedéket, az idei első négy hónap alatt már 1077 személy.
Stephen Harper kanadai miniszterelnök május eleji csehországi látogatásán nyugtalanságának adott hangot a menedékkérelmek megnövekedett száma miatt. Utalt arra, hogy visszaállíthatják a vízumkötelezettséget Csehországgal szemben, ha a helyzet nem változik. Nemrégiben menedékjogért folyamodott Kanadában a cseh közszolgálati rádió roma kisebbségi adásának főszerkesztője is. A 46 éves Anna Poláková családjával együtt távozott szülőhazájából. A torontói repülőtéren nyújtottak be menedékkérelmet. A roma újságíró, aki 1998 óta dolgozott a cseh közszolgálati rádiónál, a családtagjai elleni támadásokkal indokolta távozását. A nő 24 éves fiát nemrég megtámadta négy bőrfejű, a férjét pedig megzsarolták. Csehországban a legutóbbi népszámláláskor (2001) mintegy 11 ezer ember vallotta magát romának. Szakértői becslések szerint azonban valódi számuk mintegy 200-250 ezer. Egy országos felmérés szerint a romák egyre inkább leszakadnak a cseh társadalom többségétől, körükben hatalmas a munkanélküliség. Mintegy 80 ezer roma a városok szélén kialakult gettókban él. Ezek létrejöttében nagy szerepe van az önkormányzatoknak is, mert gyakran ők azok, akik egy helyre költöztetik a település „problémás” lakosait
egyértelmű, hogy a cseh
egyértelmű, hogy a cseh egy rasszista nemzet. kiirtandók.
barmok!
faszom ki van az huggyagyú indys cenzorokkal, ha egyszer kitörölsz bizonyos kommenteket a választ is töröljed, mert nem érthető a vita folyamata! Felfogtad, vagy lassan mondjam?
ehelyett miről kéne szerintem
Kedves TGM!
Szerintem ez a megközelítés túlságosan csak egy tünettel foglalkozik. Mintha egy rosszul sikerült festmény hibáit ecsetelgetné, ahelyett, hogy megtanítaná az alkotót jobb képet festeni.
E melett jobb lenne arról a dinamikáról hallani, ami most megismétlődik, mint a gazdasági válság idején. Akkor az lett belőle, most is valami hasonló… Nem azzal magyarázták a fasizmus előtörését? Én nem értek hozzá.
Szerintem a mindenféle idegengyűlöletnek elég erőteljes a gazdasági „alapja”, tehát hogy egyszeri emberek gazdasági kihullástól (legyen az elszegényedés, avagy az igazságtalan előnyöktől való elesés) félnek, és mivel az arbitrázsról, negatív externáliákról és egyéb társadalomellenes gazdasági tevékenységekről és jellemzőkről nem eleget hallanak (s pláne ezektől a vezetőik nem védik meg őket), hát saját maguk találnak ősi, vagy inkább zsigeri válaszokat: „az az idegen, az a másik a rohadék”. Az eredményhez ez is elvezet: háború lesz, kevesebb ember, kevesebb teher a természeten.
A csodás intellektuális baloldal adóssága, még javíthatna azon képességén, hogy megértő szemmel figyelje azokat az egyszerű barmokat, akik fasizálódnak, ha úgy tekintik őket, mint a gazdaság erőforrása. Úgy tűnik, ők nem képesek olyan bonyolult (nak feltüntetett?) gazdasági és politikai folyamatok értelmezésére, amelyek ellenük dolgoznak, e helyett gyűlölni tudnak, bőrszín alapján meg tudnak különböztetni embereket, és emlékeznek rá, hogy szüleik szerint a zsidók kicsit furcsák. Hát ez, lehet hogy hasonló dolgokat írt le a cikke elején hivatkozott írásában, akkor tárgytalan vagyok. De tudomásul kellene venni, hogy az ilyen szellemi színvonalon álló emberek így reagálnak ilyen fokú kiszámíthatatlanságra. Ezt bele kell tervezni, és a kiváltó okok felől minimalizálni. Szerintem.
„az ilyen szellemi
„az ilyen szellemi színvonalon álló emberek”
Igen, nem születik mindenki filozófusnak, szerencsére. Akkor tuti éheznénk.
Szerintem nem kellene lenézni sem azokat az embereket, akik nem foglalkoznak napi szinten társadalomtudományokkal, nem feltétlenül azért mert hülyék, hanem mert mondjuk más az érdeklődési körük.
Ezzel meg kell barátkozni, különben nem kapunk tiszta képet.
sorry
Ja félreérthető voltam, elnézést, ebben a szövegben nem akartam fitymálóan nyilatkozni azokról, akik jelenleg fasizálódnak. Csak azt akartam jelezni, hogy az emberek egy része ilyen módon reagál bizonyos helyzetekre és ezt a mindenféle elitnek nem kellene elfelejtenie. Egy csomó mindent a filozófusok se értenek, sőt még én se értek mindent, amit esetleg nálam képzetlenebb pontosan tud, tanít stb.
nono
Senki nem néz le senkit. De az nem igaz hogy „az emberek” általában a társadalmi problémákra mindig ösztönösen faji/etnikai gyűlölettel reagálnak.
Nem, ezt csak akkor teszik, ha nem áll rendelkezésükre más „világmagyarázat”. És Magyarországon ez volt a helyzet az utóbbi 20 évben. A liberális értelmiség (akik a 90-es években még hegemón médiahelyzettel rendelkeztek, mára ez (megérdemelten) összeomlott) azt szajkózta kb. 1985-2000 között (és azóta is, csak most már nem figyel rájuk senki a klubtagokon kívül) , hogy akinek nem tetszik, ami történik (pl. tömeges munkanélküliség, gagyitévék, plázák, bűnözés, szétrohadó városok, csökkenő népesség stb.), az lúzer és/vagy náci.
Ennek lett az eredménye, h több százezren azt mondták, „jó, akkor én inkább „náci” vagyok, mint hogy azt mondjam, hogy csodálatos ami itt történt az utóbbi években”…
Ez a válasz persze „rossz”, de nem meglepő és bizonyos értelemben még mindig inkább élesszemű annál, mint amit a liberális elit mondott. („ahh, csohdás piacgazdaság, csak ez a primó nép nem elég jó és versenyképes hozzá, nem érdemlik meg…”)
.
Üdv!
Önnél a pont!!!
A TGM olyan antropológiai optimizmust feltételez, amely - jelenleg - nem vonatkoztatható sem a társadalmakra sem az egyénekre, a mai világfölfogás teljesen kiüresedett, semmilyen értékrendjük nincs az embereknek ill. ami van az pusztán a vagyonhoz való viszonyban határozza meg az egyént! Ilyen körülmények között TERMÉSZETES, hogy egyszerű képzetlen - akár diplomás, itt nyilván a képzettséget társ., fil., pol., pszich.(!!!) értelemben használom - emberek adják a válaszokat ugyanilyen személyeknek, számukra megnyugtatóan - számunkra riasztóan!
A forradalom a fejekben történik!!!