Navigáció
jön! jön!
- 2011-04-07 19:30
- 2011-04-21 19:30
- 2011-03-31 19:30
- 2011-04-29 19:30
Belépés
Legvitatottabb cikkek
Friss hozzászólások
- éntelen (nem ellenőrzött)
- Pash Cutter
- yyeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeah (nem ellenőrzött)
- Eötvös utca 10 (nem ellenőrzött)
- éntelen (nem ellenőrzött)
- éntelen (nem ellenőrzött)
- agapé
- Cenzné (nem ellenőrzött)
- Uio (nem ellenőrzött)
az imc hálózat
Az előnyeink fokozatosan a hátrányainkká váltak
Benti kép: Szalai Erzsébet
Kinti kép: Arcok a Nemzeti Kerekasztal tárgyalás ellenzéki oldaláról (1989). Antall József és Szabad György (MDF), Pető Iván (SZDSZ), Orbán Viktor (Fidesz), Torgyán József (FKGP)
Rendszerváltoztatók húsz év után. - Elek István műsora. (MR-1, 2009-02-01, 18 h)
Elek István: - 1988, 1989, 1990. A hosszú évtizedeken át hallgatásra kárhoztatott magyar társadalom öntudatra ébredésének és megszerveződésének évei. Jó estét kívánok, kedves hallgatóink! A mai vendégem Szalai Erzsébet szociológus, a nyolcvanas évek kritikai értelmiségi mozgalmának sokféle szerepben, fontos vállalkozásokban, mozgalmakban részt vevő tagja. Közös emlékeket idézünk, dilemmákat, egyfajta személyes mérleget vonunk ezekről az évekről.
Kedves Erzsi! Ha én nagyon leegyszerűsítve akarom jellemezni a te értelmiségi, közéleti pályafutásodat, akkor három nagy szakaszt állapítok meg. Az első szakasz az egyetemista, fiatal társadalomtudós, MSZMP-tag Szalai Erzsébet. A második a demokratikus ellenzék vonzásában, MSZMP-t elhagyó kritikus értelmiségi szereplő. És a harmadik a demokratikus ellenzékkel, és a rendszerváltás álmaival leszámoló csalódott és ezt a folyamatot szociológiai elemzéseknek alávető társadalomtudós
Szalai Erzsébet: - …baloldali társadalomtudós.
- Miért lesz Szalai Erzsébet MSZMP-tag és hogyan éli meg a közélethez való viszonyt akkor, amikor ez problémátlan számára.
- Két dolog miatt lettem MSZMP-tag. Az egyik az, hogy tradicionális baloldali családból származom, a nagyszüleim is baloldaliak, többen kommunisták voltak, és számomra egyértelmű volt az, hogy amikor
tehettem, beléptem az MSZMP-be. Hozzáteszem azt, hogy nem voltam kritikátlan, ugyanis édesapámat 1964-ben börtönbe zárták koncepciós per alapján. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez velem megtörtént, akit úgy neveltek, hogy a szocializmus a legjobb rendszer a világon, innentől kezdve soha nem tudtam többé ideológiákat és társadalmi folyamatokat fenntartás nélkül nézni. Ennek ellenére mégis azt éreztem a családi tradícióból következően, hogy nekem ott a helyem. A másik, hogy én 1966-ban kerültem az egyetemre, 1968-ban volt a gazdasági reform, reformlázban égtünk, úgy gondoltuk, hogy a szocializmus piaci reformokkal megváltoztatható, emberarcúvá tehető. Mindenképp ennek a folyamatnak a részese szerettem volna lenni.
- Egyetemistaként léptél be?
- Nem, már a munkahelyemen, amikor a Pénzügykutató Intézetbe kerültem, akkor kértem felvételemet a pártba, ugyanis úgy gondoltam egyetemi éveim alatt, hogy nem vagyok még elég érett, hogy felvételem kérjem a pártba. [Szalai itt nevet.] Megvártam, amíg valamiféle tudományos teljesítmény már van mögöttem. 1970-től dolgoztam a pénzügykutatóban, és 1974-től léptem be az MSZMP-be.
A pénzügykutató társaság a hetvenes években egy nagyon fontos műhelye, előkészítője…
… volt a gazdasági reformoknak. Nagyon fontos műhelymunka folyt, a világ megváltása folyt, úgy véltük akkor közösen, hogy a piaci reformok révén a társadalom demokratizálható. A kettő tehát szorosan összekapcsolódik. Legalábbis számomra a piac nem önmagában volt akkor se fontos, hanem úgy gondoltam, hogy általa az egyéni szabadság kiteljesíthető, a demokrácia megalapozható. A többséggel egyetértettünk abban, hogy a kettő együtt fog haladni és nekünk ezt kell előkészítenünk. A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére számomra egyre világosabbá vált, hogy ezek a reformok részben megrekednek, részben pedig nem váltanak ki gyökeres politikai változásokat, tehát nem teszik demokratikusabbá a rendszert önmagukban. Ezzel a felismerésemmel párhuzamosan kerültem kapcsolatba a demokratikus ellenzékkel [ebből alakult meg az SZDSZ]. Több szálon is. Egyrészt a Kis János vonalán, másrészt a Demszky Gábor vonalán. Több akcióban részt vettem, így például amikor Magyar Bálintot kirúgták az állásából, akkor a Mihályi Péterrel ketten mi gyűjtöttünk aláírásokat az ő védelmében, amelyet a refomközgazdászok többsége aláírt. Pákh Tibor kényszergyógykezelése ellen felléptem, szabadegyetemre jártam, ott voltam a Bem téri koszorúzáson, amikor a Szolidaritás [lengyel ellenzéki szakszervezet] évfordulóját ünnepeltük. Akkor már nagyon csalódott voltam, alig vártam, hogy becsukhassam magam mögött az MSZMP-nek az ajtaját, kvázi provokáltam azt, hogy engem távolítsanak el.
Olvastam egy jelentést az MSZMP KB [az állampárt központi bizottsága] jelentését Durray Miklós érdekében történt aláírásgyűjtésről, amiben te is részt vettél és megjegyzik, hogy van néhány párttag is az aláírók között, például Szalai Erzsébet, aki egyébként már bejelentette, hogy kilépni készül az MSZMP-ből. 1983-ban.
1983-ban, igen. Nyilván a szervek figyelték az én tevékenységemet. Úgy tudom, hogy nekem fedőnevem is volt, tehát célszemély voltam, ugyanis szamizdatot [illegális ellenzéki újság] is árultam a munkahelyemen. Szegény Antal Laci, aki eltávozott, mondta, hogy időnként belibbentem a szobájába néhány Beszélővel, néhány Hírmondóval, és megkérdeztem, hogy kíván-e vásárolni. Mindenki halálosan meg volt rémülve a munkahelyemen, hogy én miket csinálok.
Egy alkalommal a pártgyűlésen engem felszólított a párttitkár, hogy miután tudnak arról, hogy én ellenzéki tevékenységet folytatok, ellenzéki rendezvényeken veszek részt, deklarálok közös dolgokat az ellenzékiekkel, ezért felszólít arra, hogy én döntsem el, hogy az MSZMP-hez tartozom, vagy pedig az ellenzékhez. Egyik oldalamon ott ült a Lengyel Laci, másik oldalamon ott ült a Bokros, és két felől fogtak, hogy nem szabad erre válaszolni, mert ez egy provokáció. De én akkor már mindenre elszántam magam, és felugrottam és azt mondtam, hogy én a demokratikus ellenzékhez tartozom. És még hozzátettem azt is, hogy ők igazi szocializmust akartak, és akkor erről meg is voltam győződve. Nem azért mondtam, mert ezt akarták hallani, hanem mert én akkor is a szocializmus megreformálásában gondolkodtam, csak nem azon az úton, ahogyan az folyt. Én oda tartozom, és, hogy szeretnék kilépni a pártból.
Elkezdődött egy agymosás, három hónapig különböző emberek próbáltak engem meggyőzni arról, hogy adjam föl ezt a szándékomat. Többen mondták, hogy vigyázzak, mert nekem nem olyan jók az idegeim, mint a Kis Jánosnak. Többen figyelmeztettek, hogy el fognak távolítani az állásomból. Végül aztán, több ilyen pártbizottság-gyűlés után tudomásul vették, hogy a szándékomat nem változtatom meg. Még Kis János is próbált meggyőzni, hogy a szándékomat változtassam meg, mert attól félt, hogy az állásomat is el fogom veszíteni, és tudták azt, hogy egyedül neveltem akkor már a kisfiamat, aki akkor kilenc éves volt. Neki is azt mondtam akkor, hogy a szándékom megváltoztathatatlan. Végül is visszaadtam a párttagkönyvem a párttitkáromnak, de amikor ez megtörtént, utána a Hagelmayer István behívott a szobájába, aki akkor az igazgatóm volt, és azt mondta, hogy nem távolít el engem a munkahelyemről, viszont vigyázzak, mert mostantól kezdve minden lépésemet figyelik.
Innentől kezdődött egy megtorló akció, ami a legváltozatosabb formákat öltötte. A legdurvább az volt, amikor felkeresett engem – nem mondok nevet – egy valószínűleg belügyi összekötő, aki azt mondta nekem, hogy a kisfiamat figyelik és kikérdezik a napközi otthonban, hogy kik járnak hozzánk. Tehát hogy a fiamat dresszúra alá vették. Már a rendszerváltás után kiderült, hogy ez nem volt igaz, csak fenyegetésnek szánták. Elég rossz állapotba kerültem ezeknek a fenyegetéseknek a hatására. Egy nagyon nehéz időszakom következett, amiből azonban ki tudtam jönni. Onnantól kezdve igyekeztem a tudománynak szentelni az életemet. Az alapvető feladatomnak a létezett szocializmus gazdasági-hatalmi viszonyainak a feltárását tartottam.
Engem súlyos csalódások értek akkor a demokratikus ellenzék részéről. Megszűntek az illúzióim annak következtében, hogy az ellenzéki barátaim - az egy Kenedi Jánost kivéve - semmiféle személyes szolidaritást nem vállaltak velem abban a rendkívül nehéz helyzetben, amibe akkor én kerültem. Amikor engem súlyos retorziók értek a titkosszolgálatok részéről, akkor tapasztaltam ezt a szolidaritáshiányt. Innentől kezdve nem szakítottam meg ugyan a kapcsolatot, de egy lépéssel távolabb léptem. Írtam egy nagy monográfiát, ami a nyolcvanas évek második harmadára készült el a szocializmus gazdasági mechanizmusainak működési módjáról. A kapcsolatokat fenntartottam, de mondom, illúziók nélkül már. Részt vettem a monori tanácskozáson [ellenzéki gyűlés 1985-ben], írtam a szamizdatba, én voltam a Kovács Eszter és teljesen természetesnek tartottam azt, hogy amikor megalakult a hálózat [Szabad Kezdeményezések Hálózata, az SZDSZ elődje] 1988. március 15-én, akkor én annak egyik alapító tagja voltam.
Végül is miért vállaltad el. Ez egy olyan lépés, ami a szigorúan vett társadalmi szerepnél egy aktívabb, kezdeményezőbb magatartást jelent. Elképzelhetőnek tartottad, hogy az ebből esetlegesen megalakuló mozgalomban, pártban, az értékeidnek megfelelő szerepet vállalsz?
Én soha nem gondoltam arra, hogy én még egyszer valaha párttag leszek. Nekem nem való a párttagság, nem tudom magamat tartani a pártfegyelemhez. Én szabadgondolkodó értelmiségi vagyok, akinek az a feladata, hogy mindenféle hatalmi és taktikai szemponttól függetlenül, valamiféle távolságtartó pozícióból mondja el a véleményét a társadalmi folyamatokról. Ahogy kiléptem az MSZMP-ből, már tudtam azt, hogy soha többé semmiféle pártnak a tagja nem leszek. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy ez egy történelmi pillanat, amiben a folyamatok segítőjeként, és katalizátoraként részt kell vennem, de ezt átmenetinek tekintettem. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy többen, elsősorban Miszlivetz Ferenc és én voltam az, akik nem akartunk pártot.
… Bába Iván.
Bába Iván. Nem akartunk pártot. Mi azt mondtuk, hogy egy olyan hálózat szerű szervezetet kell létrehozni – ezért lett hálózat a neve -, amely a civil kezdeményezéseket összefogja, és serkenti a civil társadalomnak az éledését. A pártalapítás az ráér. Én elkötelezett híve voltam a többpártrendszernek, már a nyolcvanas években született monográfiámban kimutattam azt, hogy ez a rendszer megbukott gazdaságilag. Tehát teljesen természetes volt számomra, hogy valamiféle rendszerváltás lesz, amelynek egyik alapköve a többpártrendszernek a bevezetése. Nagyon hittem a többpártrendszerben, de úgy gondoltam, hogy a pártok létrejöttének egy lassú, szerves folyamatnak kell lennie. Úgy kell végbemennie, hogy a pártok mögött egy társadalmi bázis tudjon felsorakozni. Fontosabbnak tartottam a civil szervezetek önszerveződő folyamatának a segítését, mint a pártalapítást.
Tulajdonképpen akkor lazult meg a kapcsolatom a régi, ellenzéki barátaimmal másodszor, amikor a következő történt. Volt a Szabad Kezdeményezések Hálózata, annak volt egy tanácsa, én annak a tagja voltam, mert megválasztottak. Egy szép napon felkeresett engem a Magyar Bálint, hogy a hálózatban túl sok a demokrácia, fel kell számolni a hálózatot, és valami más szervezetet, pártot kell létrehozni. Akkor én részt vettem egy megbeszélésen, ahol – megint nevek nélkül – ott voltak a régi, ellenzéki barátaim, akiknek a szájából megdöbbenéssel hallottam azt, hogy „Mi az, hogy alulról szerveződő társadalom?”, „Mi az, hogy civil társadalom?”, „Egy jó kemény kis pártot kell csinálni!”. Akkor még megtettem azt, hogy elmentem az SZDSZ alakuló ülésére, ugyanis itt egy puccs történt, nagyon fontos erre fölhívni a figyelmet. A puccsnak az volt a lényege, hogy a hálózatnak volt egy demokratikusan megválasztott tanácsa, és annak a háta mögött, azt félretolva, azt meg nem kérdezve hozták létre a Szabad Demokraták Szövetségét. De még oda is elmentem, és akkor azt mondta Magyar Bálint, aki fel volt kérve, hogy elmondja a programot, hogy semmiféle harmadik út nincsen, át kell venni a piacgazdaságban kialakult formákat. Még Kis János is leírta abban az időben, hogy ne kísérletezzünk, megvannak azok a formák, amelyekkel működtethető egy többpárti parlamenti demokrácia és egy piacgazdaság, ezeket át kell venni. Amikor ezt hallottam a színpadról, akkor fogtam magam és hazamentem.
Merthogy? Te akkor azt gondoltad, hogy társadalmi önszerveződés, önkormányzat, társadalmi érdekképviseletek megerősítése?
Én azt tartottam a legfontosabbnak. Nekem az volt a véleményem, hogy amennyiben párttá alakul a demokratikus ellenzék, akkor se liberális párttá kell alakulnia, hanem szociáldemokratává. Akkor nem szóltam bele, mert hazamentem. Ha lett volna módom, azt mondtam volna, hogy szocdem pártot kell csinálni. Ez volt az egyik nagy mulasztás, ami történt.
A másik nagy mulasztás, hogy rendszerváltások voltak Kelet-Európa szerte, és össze kellett volna fogni a többi országokban lévő rendszerváltó értelmiségiekkel, hogy egyeztessük az átalakulásnak a stratégiáit. Hogy ne alakulhasson ki az a helyzet, ami mára kialakult, hogy Nyugat-Európa és más centrum országok versenyeztetnek minket itt Kelet-Európában, és legjobban egymással állunk szembe. Sorstársak vagyunk, de legjobban egymással állunk szembe, és ezt nagyszerűen ki lehet használni. Ez a két mulasztás történt. Aztán történt intellektuális mulasztás is.
Már a nyolcvanas évek közepén el kellett volna gondolkodni olyan dolgokon, mint a gazdasági hatalom kérdése, a piac és a demokrácia egymáshoz való viszonya. Ezt felvetettem a Beszélő szerkesztőségének is, sőt, fel is ajánlottam, hogy írok erről egy cikket. Madártávlatból azt mondja az ember, hogy ez a két dolog összetartozik, de azért ez nem olyan egyszerű. Már a monori tanácskozáson tartott kiselőadásomban felvetettem azt, hogy a piacgazdaság totális kiterjesztése nem demokratikus, antidemokratikus folyamatokat szülhet, a másik pedig az, hogy ha viszont a demokráciát feszítjük túl, akkor nem lehet semmiféle piacgazdaságot csinálni. Ennek a döntő tényezője pedig a gazdasági hatalom kérdése, amellyel a demokratikus ellenzék nem volt hajlandó foglalkozni. Már 1975-től a gazdasági hatalommal foglalkoztam, ez volt a szakterületem. Több dolog nem lett végiggondolva. Az egyik, az, hogy nem csak politikai monopólium van, hanem gazdasági monopólium is. A másik, ami nem lett végiggondolva, az az államnak a szerepe. Elismerem azt, hogy ezt én sem gondoltam végig. Állami szerepvállalás kellett volna annak a víziónak a felvázolásához, hogy mégis, milyen típusú piacgazdaságot hozzunk létre. A lehetséges száz közül, mert már akkor legalább száz formája volt a piacgazdaságnak.
Ha odáig nem is, de a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon [ahol a hatalom megegyezett az ellenzékkel az átmenet szabályairól] a tulajdonreformmal foglalkozó bizottságban például a legközvetlenebb módon kellett erről a témáról beszélni. A spontán privatizációtól zengett az ég már. Mi a magyarázatod, hogy sokkal kisebb figyelmet kapott ez a témakör, hogy nem igen tudott megegyezésre jutni ez ügyben az akkori ellenzék néhány lényeges csoportja? És valahogyan tényleg, spontán módon történt meg sok folyamat, amit aztán később valahogyan a politikai pártokon levertek. Mert egy idő után egyre elégedetlenebbül tapasztalta a magyar társadalom, hogy hát itten fontos dolgok megtörténtek a tudtunk nélkül tulajdonképpen.
A gazdasági tárgyalásokon a LIGA szakszervezetek képviseletében vettem részt. Alapvetően az volt az oka mindennek, hogy ezeket a gazdasági tárgyalásokat csak az MSZMP szorgalmazta. Mégpedig azért, mert a politikában és a gazdaságban hatalmi vákuum volt, és meg akarta osztani a kormányzati felelősséget az ellenzékkel gazdasági kérdésekben is. Ezért kifejezetten az MSZMP szorgalmazására jöttek létre a gazdasági bizottságok. Az ellenzék, az alternatív szervezetek ettől semmit nem vártak, ők úgy gondolták, hogy semmiféle komoly gazdasági döntést nem szabad hozni az első szabad választások előtt, mert – és ez volt az ideológia – maga a kerekasztal-tárgyalás se egy teljesen legitim politikai folyamat. Úgy gondolták, hogy majd a választások után legyen szó arról, hogy milyen tulajdonreform kell. Hogy milyen gazdaságszerkezet kell, arról nem akartak vitatkozni, mert azt gondolták, hogy majd a piac megoldja. Nagyon nyögvenyelősek voltak ezek a tárgyalások, azon kívül az volt bennük a nagyon érdekes, hogy ugyanazok vitatkoztak egymással, akik már a nyolcvanas évek elejétől. A gazdasági bizottságban, nem a politikaiban! Ugyanazok vitatkoztak, csak mindenki egy sapkát tett a fejére. Én bementem az MSZMP-vel és a „harmadik oldallal” tárgyalni, mint a LIGA képviselője, és meglepve tapasztaltam, hogy egy intézeti kollega ül ott az MSZMP képviseletében. Akivel együtt csináltuk a Fordulat és reformot. Ott ült egy MSZMP-s „sapkában”. Semmiféle tétje nem volt, az MSZMP kérésére megtartott sóhivatal volt ez a gazdasági tárgyalás – szemben a politikai kerekasztal tárgyalással. Ki is léptem két ok miatt. Egyrészt nem tartottam teljesen legitimnek a szervezet működését, ugyanis nem engedték, hogy bármiféle visszajelzése legyen a munkánknak, nem tudtunk bejutni a médiába. A másik pedig az, ehhez kapcsolódóan, hogy a keresztal tárgyalásokon a tulajdonreform bizottságban résztvevők zöme ellenezte a spontán privatizációt. Ezzel kapcsolatban akartunk kiadni egy nyilatkozatot, de ezt nem hozták le. Ekkor azt mondtam, hogy kilépek, mert egy nem nyilvános, nem teljesen legitim szervezetben nem akarok részt venni.
A kilencvenes évek közepétől nagyon határozottan, több komoly munkádban vizsgálod ezt a folyamatot, és próbálsz átfogó képet adni arról, hogy miért így alakult. Valami olyasmit írsz, hogy gyakorlatilag az történt, hogy a technokrácia (az előző rendszer volt állami és párt bürokráciájában megjelenő új nemzedék) meghatározó szerepével egy dél-amerikai típusú modernizáció felé megy Magyarország. Aminek az a lényege, hogy…
Ezt már 1989-ben megírtam!
Aztán nagyon sok részletét újra, és újra. Mi a magyarázata annak, hogy a létező lehetséges alternatívák közül épp egy ilyen méltánytalan, igazságtalan, az egyenlőtlenségeket növelő gazdaságpolitikai átmenet jutott nekünk. Ki a felelős ezért?
Egy társadalomtudós, egy szociológus nagyon korlátozottan gondolkodik a felelősség kategóriájában. A felelősség egyrészt politikai, másrészt morális kategória. Én társadalomkutató vagyok, leírok folyamatokat, és egyénileg van véleményem arról, hogy ki a felelős, de én nem szeretnék most még egyénileg kitérni erre. Ettől zeng az ország, hogy mindenki felelősöket keres, és jóval kevésbé fordít figyelmet a magyar értelmiség arra, hogy azokat a személytelen mechanizmusokat feltárja, amelyek következtében sajnos, valóban az az előrejelzésem, hogy egy latin-amerikai típusú úgynevezett modernizáció megy végbe, valóra vált. Úgy tűnik, hogy a világkapitalizmus, amely most súlyos válságát éli – legalábbis annak az angolszász modellje –, bennünket nem kíván azon a szinten integrálni magába, mint amilyen szinten mi – relatíve persze – a létezett szocializmus éveiben voltunk.
Mi egy félperifériás ország vagyunk ahol két dolog miatt is szűk a helyi politikai eliteknek a mozgástere. Az egyik amiatt – amiről már szó volt -, hogy mindenféle koncepció nélkül ment végbe az átalakítás, a rendszerváltás. A gazdasági rendszerváltásnak nem volt semmiféle koncepciója. Azt mondták, hogy bízzunk mindent a piac szabad játékára. Az a tőke jön, aki akar, mindenki azt csinál amit akar a piacon, mindent minél hamarabb adjunk magántulajdonba. Nem volt semmiféle vízió arról, hogy mik a komparatív előnyeink, mire tudunk építeni, mi az, amit fejlesztenünk kell. Magamat is beleértve, mert én is így gondoltam a nyolcvanas évek végen, hogy elsősorban a piac fogja megoldani. De hozzáteszem, hogy a kilencvenes évek első felében már felismertem azt és hangoztattam is néha amikor elmentem az SZDSZ-be, hogy mégiscsak kéne valamiféle gazdaságpolitikai koncepció. Hogy mi ennyire rosszul állunk, annak az egyik oka az, hogy olyan mértékben kinyitottuk a gazdaságunk, hogy a politikai elit gyakorlatilag súlytalan. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva a teljes gazdasági nyitottságunk következtében a nemzetközi piaci folyamatoknak. Nézzük meg, hogy mi történt most, amikor októberben majdnem államcsőd következett be abból, hogy Amerikából elindult egy súlyos gazdasági válság, és a kóbor tőke, aki ijedten kereste a menekülési lehetőségeket lecsapott ránk. Ebben nem csak az van benne, hogy nekünk sok volt az adósságunk, hanem az is, hogy egy gyenge lábakon álló gazdaság ez abból a szempontból, hogy nincsenek olyan belső tartalékai, amibe bele tud kapaszkodni akkor, ha nem megy az export.
A másik, hogy gyenge a civil társadalom. A civil társadalmi tartalékot a pártosodás teljesen felszívta. Egy ilyen félperifériás, kettős gazdasággal, kettős társadalommal rendelkező társadalomszerkezetünk van. A globális tőkének való nagy kiszolgáltatottság az oka annak, hogy itt egy latin-amerikai típusú társadalomfejlődés kezd kialakulni a másik a civil társadalom fejletlensége.
Végül is ugyanolyan globális folyamatokkal szembesültek a társaink is. Magyarország, amelyről mindenki, mi is, értelmiség és a közember is azt gondolta, hogy a társainkkal, szomszédainkkal összehasonlítva jobb feltételekkel, fölkészültebben futunk neki ennek az átalakulásnak. Mégsem tudjuk kihozni az adottságainkból azt, ami benne van, legalább ezen a játéktéren.
Igen. Az előnyeink fokozatosan a hátrányainkká váltak. Itt, Magyarországon lehetett egy masszív reformközgazdászi kör, kialakulhatott egy nagyon erős, hatalmi körön belül tevékenykedő technokrácia. Olyan sokáig mondták, hogy majd a piac megoldja, teljesen ki kell nyitni az országot, és az ehhez hasonló neokonzervatív dolgokat, hogy amikor jött az új kihívás, akkor ezen már nem tudtak változtatni. Olyan mértékben vált megváltoztathatatlan doktrínává, hogy ezt így kell csinálni, hogy az új kihívás hatására se tudtak a nézeteiken változtatni. A másik az, hogy Magyarországon a hatvanas évek elejétől egy középosztályosodási folyamat indult el. Ez a többi szocialista országban nem volt ilyen markáns, és ebben a fogyasztás, mint érték nagyon erősen felértékelődött. A megszorítások ugyanolyan kemények voltak, mint a többi volt szocialista országban, csak a társadalom tűrőképessége az, ami gyengébb, mert végbement vele a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek elején egy polgárosodási folyamat, amitől lassú gyarapodásban volt része.
De nem akarom megkerülni a felelősség kérdését. A felelősség abban foglalható össze, hogy jobban fel kellett volna intellektuálisan készülni, nekünk értelmiségieknek, hogy rendszerváltás lesz. Van olyan dolog, amiben én is azt érzem, hogy mulasztást követtem el. Én is azok közé tartoztam a gazdasági tárgyalásokon, akik azt mondták, hogy az államnak nem kell, hogy szerepe legyen abban, hogy a privatizáció milyen társadalomstruktúrát hoz létre. Ezt az álláspontomat két év múlva megváltoztattam. Akkor, a döntő pillanatban azonban, amikor ott ültem, én is azt gondoltam, hogy nem kell vízió, tehát én nekem is van ennyi személyes felelősségem. Van személyes felelősség: a kellően végig nem gondoltsága a folyamatoknak. Amit viszont nem kívánok magamra venni: az elveknek a feladása, és az értékeknek a feladása, ami a demokratikus ellenzék több tagját is jellemezte. Megint nem akarok neveket mondani. Leírta egy volt barátom azt, hogy neki elég volt egy hét ahhoz, hogy a dolgozói önigazgatás gondolatát felváltsa egy liberális modell. Egy hét alatt meggyőzték a közgazdász barátai az ellenzékben arról, hogy a dolgozói önkormányzatot ki kell dobni és helyette a teljes magántulajdon dominanciáját kell szorgalmazni. Elvek végiggondolatlan feladása, és bizonyos intellektuális felkészületlenség.
(szerk: suaj)
Hozzászólások
1, Szalai Erzsébet igen
1, Szalai Erzsébet igen naív akkor, ha a magyar rendszerváltóktól ( akár utólag is) valamilyen sajátosan magyar, hazánk „testére szabott”, az egész magyar nép érdekeit szolgáló gazdaságpolitikát kér számon. A rendszerváltók kapitalizmust akartak, egy kapitalista gazdasági rendszerben pedig egyetlen cél, egyetlen szabály, egyetlenmozgatórugó van csupán: a tőketulajdonosok minél nagyobb profitja, akár a természeti környezet elpusztítása-, illetve az egész pénzügyi-gazdasági szféra tönkretétele árán is. ( Amint ez Nyugat-Európában, az USA-ban, japánban, stb, stb jelenleg tapasztalható.)
Olyan félgyarmati kapitalista rendszerekben pedig, mint amilyen Magyarország ( s ez a megalázó -megnyomorító státusz szintén előre tudható volt már a rendszerváltáskor) ez az idióta és pusztító átok duplán jelentkezik, hiszen a hazai tőkések profitérdekei mellett a Nyugat-Európai, USA-beli, stb, stb gazdik profitérdekeinek is alá kell vetni a gazdaságot. ( Ennek az égbekiáltóan igazságtalan, öngyilkos helyzetnek a tatárjáráshoz hasonlatos anyagi-erkölcsi pusztításai valamennyi rendszerváltott országban ugyanúgy jól láthatóak, mint szerencsétlen hazánkban.)
Egy szó mint száz: a (félgyarmati) kapitalizmust választani Magyarország számára eleve egyet jelentett a jelenlegi gazdasági-társadalmi (rém)állapotok választásánál. Aki pedig szánt szándékkal szarosgödörbe ugrik, az ne csodálkozzon és ne siránkozzon később azon, hogy szarba jutott. No és persze Szalai Erzsébethez hasonlóan ne áltassa magát azzal, hogy ha segges helyett csukafejessel ugrott volna a pöcegödörbe, akkor most jobb lenne a helyzete.
2, A rendszerváltók persze nem csupán a „jólét” ígéretével csapták be aljas módon a szerencsétlen magyar népet ( hiszen félgyarmati kapitalizmusra készülve a Máriahilfer Strasse kirakatai helyett inkább
Manila, Bogota vagy Bankok szegénynegyedeit kellett volna mutogatniuk jövőkép gyanánt), hanem a „demokráciáról”, a „szabadságról”, az „emberi jogokról” , és a „jogállamról” széthintett alantas hazugságaikkal is.
A görög eredetű demokrácia szó valódi jelentése ugyanis „népuralom”-, a „nép” fogalma pedig ( ellentétben a minden honpolgárt magában foglaló „nemzet” szóval) az országlakosok tőketulajdonnal nem rendelkező túlnyomó többségét jelenti. Mivel pedig valós hatalommal csupán az bírhat, aki a meghatározó termelőszközök tulajdonával rendelkezik, ezért a kapitalizmus körölményei között a (termelő)tulajdontól megfosztott nép hatalmáról ( ergo demokráciáról) szó sem lehet. Ami itt van, az a tőkés osztály uralma, vagyis egyszerűen ( de koránt sem nagyszerűen) : kapitalizmus…
Aki dolgozó, két keze munkájából élő magyar ember tehát ma úgy véli, hogy ő, mint a nép ( demosz) fia, hatalommal (kratosz) bír a mai Magyarországon, vagyis demokráciában( demosz kratosz) él, az jól teszi, ha sürgősen pszichiáterhez fordul. Ami pedig a „szabadságot” illeti-, nos, e tekintetben is bátran fordulhatunk az ókori görög példákhoz. Tény ugyanis, hogy a derék athéniek igazából még azt a rabszolgát sem tekintették igazán szabad embernek, akit életében csupán egyszer adtak el a rabszolgapiacon. Hogyan lehetne hát a „szabadság” birtokosa az a mai magyar munkavállaló, akinek minden áldott ( vagy sokkal inkább áldatlan) nap saját magát kell újra és újra eladnia a „munkaerő-piacon” azért, hogy ő és családja fel ne forduljon, s nyomorult létét még egy darabig tovább tengethesse? (Az ókori rabszolgák „beszélő szerszám” elnevezése ezért is volt sokkal humánusabb, sokkal kevésbé megalázó a mai munkavállalók „emberi erőforrás” titulusánál.)
Külön az úgynevezett „szólásszabadságról”: nos, a világtörténelemben Mátyás király bolondjának, Lajkónak volt a legnagyobb szólásszabadsága, aki még magát király „komáját” is nyilvánosan „nagyorrúnak” nevezhette. De csak azért, mert tényleg bolondként kezelték, és igazából semmibe vették őt az urak-, jól tudván, hogy „bírálatainak” nincs semmi súlya és nem lesz semmiféle következménye. Ez áll a jelenkori szalaierzsébetekre, tamásgáspármiklósokra ( és persze az Indymediára) is -, ezt tehát épp csak annyira valódi szólásszabadság, mint amilyen valódi szabadság az „emberi erőforrások” egyéb szabadsága. Persze, nem kell ilyen megmondó-bolondokra hagyatkoznia annak, aki maga akar élni a Nagy Kapitalista Szólásszabadsággal-, hiszen e dicső rendszerben bárki alapíthat saját újságot vagy saját televíziós-csatornát alig néhány milliárd forintért. Kár, hogy ez a kézenfekvő megoldás eddig csupán egy nagytőkésnek, Széles Gábornak jutott az eszébe-, és nem egy vasúti kalauznak, netán egy munkanélkülinek.
Ami az „emberi jogokat” illeti, hogyan emlegethetik ezeket annak a a kapitalista rendszernek a fizetett propagandistái, mely rendszerben a munkához való jog-, az emberhez méltó lakáshoz való jog-, ( s így az emberi méltósághoz való jog)-, de ( ha nincs pénzed rá) még a melegvízhez, vagy a világításhoz, vagy a napi egy szelet kenyérhez való jog sem tartozik a minden emberi lényt megillető alapvető emberi jogok közé? ( S hogyan szónokolhattak e jogokról annak idején a legalapvetőbb emberi jogokkal eleve összeegyeztethetetlen kapitalizmust nyakunkra hozó rendszerváltók?)
3, Szólni kell végül arról a szégyentelen gyakorlatról is, amely a Kádár-rendszer mocskolásával, a „diktatúra” emlegetésével akarja enyhíteni a magyar rendszerváltók iszonytató, nemzetellenes bűntetteit ( a II. világháború pusztításait nagyságrenddel meghaladó anyagi veszteségeket, és a felmérhetetlen szellemi-erkölcsi rombolásokat-, egész országrészek, s emberek millióinak végleges nyomorba, reménytelenségbe zuhanását) Nos, a diktatúra ( „parancsuralom”) azt jelenti, hogy embereket erőszakkal kényszerítenek rá számukra előnytelen, káros, megalázó stb, stb élet-és munkakörülmények elfogadására -eltűrésére. Nos, jelenleg saját akarata ellenére ilyen megalázó, pusztító kényszerhelyzetben- vagyis színtiszta, kegyetlen diktatúrában- él a magyar nép többsége -, s a munkanélkülieket, a kilakoltatottakat, az éhbérért robotolókat, az éhezőket-, a becsapottakat-, a reményvesztetteket, a „megalázott és megszomorított” milliókat nem vigasztalja az, hogy az ellenükre és kárukra alkalmazott kegyetlen diktatúra, könyörtelen elnyomás egyelőre még csak gazdasági jellegű, a kizsákmányoló rendszer könyörtelen logikájából ered.
összefoglalva és befejezve
Összefoglalva és összehasonlítva - és, természetesen! - szimplifikálva Magyarország rendszerváltás előtti helyzetét a többi szovjet blokkbelivel (és bocs, hogy nem az USA-val, Franciaországgal stb.):
1. (sokkal) magasabb volt az életszínvonal
2.(sokkal) nyitottabb volt: pl. egyedül innen lehetett utazni Ny-ra
3.nem kellett bámulni a Nagy Vezető képmását minden közintézményben! nem kellett a Nagy Vezetőt ünnepelni
4.munkája, lakása mindenkinek volt
Most úgy hirtelenjéből - ennyi! Egyes hsz.ók szerint a Kádár-rendszer, hogy megőrizze hatalmát ilyen ravasz volt. Bizony!
- Ahelyett, hogy éheztetett volna!
- Ahelyett, hogy örültünk volna, ha pl. az NDK-ba eljutunk , mondjuk Spanyolország helyett! (Jut eszembe: NDK-ból is sokan házasodtak Magyarországra! Meg, ugye Romániából is!)
- Ahelyett,hogy bámultuk és ünnepeltük volna mindenütt és mindenkor a Nagy Vezetőt (és csodáltuk volna hatalmas „eszét” és vagyonát)!
- Ahelyett,hogy külföldieket még a saját lakásunkba sem fogadhattunk volna stb. stb.
És akik akkor egy Trabantért hajlították gerincüket, most egy Merciért teszik!
Részemről…ennyi!
(Csak azt gondoltam, hogy nem érthetjük meg a mai Magyarország csalódottságát, ha túl sötétre festjük az előző rendszert)
Neked az összehasonlításból
Neked az összehasonlításból csupa jó jön ki? A magyar társadalom negatív világelsők közt volt már a nyolcvanas években számos népegészségügyi mutatóját tekintve (öngyilkosság, alkoholizmus, lelki betegségek).
Azért is problémás, hogy csupa jó jön ki neked a Kádár-rendszer és a környező korabeli országok összehasonlításából mert a fönti Szalai-interjú pontosan arról szól, hogy milyen ára volt a látszólagos éllovas helyzetünknek. Félig piaci ország voltunk félig „kommunista”, vezetőink közt egyre több neoliberális későkádárkori technokrata volt, de éppen ezt (is) kellett megfizetnünk a rendszerváltás után húsz évben. És az ellenzék felkészületlenségét, és hatalom és pénz iránti áhítatát, ötlettelenségét, elvtelenségét és az ellenzéki pártok közti éretlen gyűlölködést ami helyzetbe hozta az amúgy is ügyesen manőverező poszt”kommunistákat”
„Munkája és lakása volt mindenkinek”: ha neked munka a kapukon belüli munkanélküiliség, a lődörgés, miközben az egyéni kezdeményezést elfojtják, a teljesítményeket nem honorálják, akkor igazad van. Lakás: ez igaz, komoly lakásépítési programok voltak, bár sokan munkászállón laktak, onnan kerültek a hajléktalanságba. Persze ezek a lakások nagyrészt panellakások, amiket hadd ne mutassak be, aki ott nőtt föl tudja miről beszélek.
Továbbra se tűnik úgy, hogy megértetted volna, hogy nem Kádárnak kell köszönni, azt, hogy 56 miatt nem lehetett egy romániai elnyomást fenntartani. Nem véletlen csoda Kádár, 56 miatt a moszkvai és budapesti „kommunista” politikusok evolúciós harcából nem véletlenül ő került nyeregbe.
Igyekeztünk tényeket, ellentmondásos folyamatokat bemutatni a vitában, ami távol áll attól, hogy szerinted „túl sötétre festettük” a Kádár-rendszert. Ne írj úgy ide az indyre, mintha egy polgári körös fórumon kéne hadakoznod a sok túlzó ítélkezővel.
Kár, hogy ezt az érdekes interjút azzal kellett végigkommentelni, hogy arról vitatkozzunk mennyire volt jó a Kádár-rendszer. Nem volt szinvonaltalan, és sokaknak talán tanulságos volt, de értelmesebb, előremutatóbb vita is lehetett volna, ha nem ragadunk le főleg ennél.
Veled...
az a baj (sok más mellett), hogy olyan dolgokat akarsz a számba adni, amit nem mondtam.
Csak neked, még egyszer és utoljára!
1.Az akkori népegészségügyi mutatókat (akárcsak az adósságunkat) NEM kellett volna szóba hozni! A mostani elszomorító adatokról lásd Knopp Mária felméréseit!
2.Nem volt csupa jó a Kádár-rendszer ( mint ahogy a mostani sem!)…csakhogy 20 éven keresztül a hivatalosságok („történészek” és politikusok) megpróbálták, teljesen hazug módon, teljesen sötétre festeni! (Miközben erősen csodálkoznak, hogy a lakosság másként emlékezik. Továbbá még a megérkezett „szabadságnak” sem örül: amikor pedig egyszerre lehet kiszolgáltatott „munkavállaló” és konzum-idióta!)
3.Nem gondolom, hogy bármit a Vezető(k)nek kellene köszönni! (Persze nem mindegy, hogy egy pszichopata politikus áll az ország élén vagy egy államférfi!)
Na, bye-bye!
P.S.: Mi az, hogy „igyekeztünk” ? A „névtelen” egy egész team lett volna? Vagy csak királyi többes?
1. Nem lett minden
1. Nem lett minden népegészségügyi mutatónk rosszabb, mint a Kádár-rendszerben. A mostani adósságot pedig az a politikai elit vette föl, ami - sajnos - éppen, hogy folytonosságot mutat Kádárékkal.
Mivel pont azt akarom mondani (az összes eddigi hozzászólásomban is), hogy tehertétel még mindig a fel nem dolgozott Kádár-rendszer a félig megszült rendszerváltáson, ezért nagyon félrevisz, hogy a régi-jó és a mostani-rossz rendszer ellentétpárral dolgozol, hiszen nagyon sok mai probléma éppen abból következik, amit ráterhel az előző Kádár-rendszer továbbélő struktúrája.
2. Konzum idióta lehetett már a Kádár-rendszerben is bárki, tévedés amit írsz. Gyerekként kólás üveggel ugrabugráltunk a fejünkön mint a majmok, pedig az még bőven a Kádár-rendszer volt.
3. Ha nem gondolod, hogy a vezetőnek kéne köszönni sokmindent, ne írj arról, hogy mekkora nagy államférfi volt Kádár.
Az sem igaz, hogy mindenki szidta történészektől politikusokig a Kádár-rendszert. Leginkább 90-94 között szidták, utána már csak a jobboldal, hogy politikai előnyhöz jusson. Az értelmiségben 94 után ciki volt szidni Kádárt és rendszerét, azonnal rádszóltak, hogy „minek kommunistázol?”.
Ne menjünk át személyeskedésbe lécci, ne írj olyanokat, hogy velem milyen „bajok” vannak! Köszi!
Az indy olvasóinak
Az indy olvasóinak talán nem kell elmagyarázni, hogy a jelenlegi rendszert NEM a politikai, hanem a gazdasági-pénzügyi szféra (ha jobban tetszik: a nagytőke) irányítja, mozgatja. (Lásd pl. Szalai E. Bogár L. írásait!)
Kicsiben ez azt jelenti, hogy nyugodtan szidhatjuk a min.elnököt is. Nem fog történni semmi. Sem velünk, sem a min.elnökkel.
De próbád meg csak a munkahelyeden szidni a (kis)főnököd: úgy ki rúg, mint a fene! És nem fog megvédeni senki, semmi!
A jelenlegi nagy jólétről meg annyit, hogy egy pár éve éppen a 80-as évek végi színvonalon volt az átlag. (Azóta romlott és még romlik!) Továbbá, az átlagok mögött soha nem látott különbségek! (Spiró 3 millió szegényről, ebből: 1 millió mélyszegényről beszélt.)
Nem gondolom, hogy az indy olvasóit kell meggyőzni az alábbi idézet igazságáról (bár az utóbbi napokban kissé elbizonytalanodtam).
Alább részlet Huxley: Szép Új Világ c. könyvének a Szerző által (1946-ban)! írt Előszavából (magyarul máig nem olvasható!):
There is, of course, no reason why the new totalitarianisms should resemble the old.Government by clubs and firing sqads, mass imprisonment and mass deportation, is not merely inhumane; it is demonstrably inefficient. A really efficient totalitarian state would be one in which the all-powerful executive of political bosses and their army of managers control a population of slaves who do not have to be coerced, because they love their servitude. (A. Huxley)
Természetesen semmi indoka nincs annak, hogy az új totalitarizmus hasonlítson a régihez. A puskatusok, tüzérosztagok, tömeges bebörtönzések, tömeges deportációk igénybevételével történő államvezetés nem csupán nem humánus, hanem látványosan nélkülözi a hatékonyságot.
Egy valóban hatékony totalitárius állam olyan lenne, melyben a politikai vezetők teljhatalmú végrehajtórendszere és menedzsereik hada kontrollálná a szolgák népességét, akiket már nem is szükséges kényszeríteni, mert imádják a szolgaságot.
(Én voltam bátor le/el-fordítani!)
ennek semmi köze a civilekhez
Bába Iván az mdf, majd a fidesz színeiben önkormányzati képviselő, hivatásos politikus.
Elek István a ME orbán tanácsadója, ismert jobboldali médiaguru.
Szalai erzsébet jobboldali szociológus, ismert radikális antiliberális és antiszemita nézeteiről.
Hol vannak itt civilek?
Bt azaz a tudományos bunkóizmus.
„Szalai erzsébet jobboldali szociológus, ismert radikális antiliberális és antiszemita nézeteiről.”
Ezeket a szavakat írtad le 02.hó.10-én15h, 09 perckor.
Hogy más ember tetteit meg tudjam érteni, megpróbálom magam az illető helyébe képzelni.:
„- Ülök a számítógép előtt, és baromira unatkozok.
-Na itten vannak, valamiféle cuciológusok, vagy mi a fenék. Mi van ma? Február 10-e koradélutánja. Kommunistázzak, fasisztázzak, simán bunkóskodjak, buzizzak, homofóbozzak, zsidózzak, antiszemitázzak, vagy cigányozzak?
-na mingyá belenézek a kimutatásba…
- bukóskodok!!!…ééés antszemitázok!!!…megfűszerezve egy kis rágalmazással!… az most úgyis trendi, oszt hazudok, mit a nagyok! - hasít beléd a felismerés.
- Hude jó, asztat csipem a legjobban, abban szakértő vagyok!”
…és szépen sorjáztak kezed alól a betük és kikerekedett ez a kis bunkóság-gyöngyszem gigászi szellemi erőfeszítésed halhatatlan terméke.
Az örökkévalóságnak.
- Ahogy a provokátor-tanfolyamon azt tanították.
A pszichológusok meg túlóráznak rajtad…….Bár ez a mostani egészségügy…?!
remeltem
hogy senki nem fog hozzaszolni bt iromanyahoz. ezzel a tonussal nem erdemes vitazni. Semmi nem hatasosabb annal mint valasz nelkul hagyni egy ures provokaciot.
Amit Szalairól írsz bt az
Amit Szalairól írsz bt az szimpla mocskolódás, nagyon szomorú volt olvasni. Te tudod a legjobban, hogy Szalai Erzsébet nem jobboldali, nem antiszemita, stb., így szépen kérlek, hogy fejezd ezt be most! Nem szedem ki, de legközelebb lehet, hogy sor kerül rá. Hivatkozva a szerkesztőségi elvekre (félrevezető, hamis, öncélúan személyeskedő): http://www.indy.media.hu/szerkesztosegi_elvek
Bába Iván részt vett a Duna-mozgalomban, és a SZETÁ-ban és ezer más dologban amikor MDF még nem volt, így nincs igazad bt.
Miniszterelnök tanácsadó (Elek) meg nagyon sok ember volt már, pl. Popper Péter Horn Gyulának. Bár ez kizárja a független értelmiségi kategóriáját (pl. Szalai Erzsébet is ezt képviseli írásaiban), de nem azt, hogy civil lehetett-e az illető életében. Érdekességképpen megemlítem, hogy számos szakember (Keanan, TGM) szerint a civil társadalom részei a pártok is, így lehet civil egy párttag is. Ezzel természetesen lehet vitatkozni, de az világosan látszik, hogy a hatalmon lévő parlamenti pártoknak jó érdeke fűződik hozzá, hogy saját védelmük érdekében elválasszák az aktív civileket a pártok világától.