indy.media.hu független média központ

A belső kép: Lám, az ellenállás, a szerveződés, a tüntetések is hasonlóan szerveződnek (random felhívások reklámmal, a facebook közösségi honlapról).

A PR-hadviselés a hagyományos háborúhoz hasonlóan komoly tétért folyik, de több fronton vívják: egyrészt a valóságban (gázmegvonással, rakétákkal és F-16-os vadászbombázókkal), de ami ennél lényegesebb a globalizáció korában, a harc egy másik szinten valójában az emberek (a gondosan kiválasztott célcsoportok) elméjében és képzeletében, képzeletéért zajlik: a képernyőn, szalagcímekben, vezércikkekben, blogokban, fórumokban, a YouTube-on és más videómegosztókon, a Facebookon és a többi közösségi portálon, az internetes képgalériákban, kocsmai vitákban, és még seregnyi szinten és felületen, amelyek távol vannak a konfliktusok valós terétől és természetétől, viszont nagyon is közel vannak a célcsoportok mindennapos életéhez. Felfokozott, tragikus üggyé válnak, amelyek mindenkit érintenek, mindenkiből véleményt kényszerítenek ki, legyőzik a neutrális megfigyelőt, hiszen bevonnak minket a konfliktusba, mások távoli, komplex konfrontációit és sérelmeit – leegyszerűsítve és kiélezve – kíméletlenül behozzák a háztartásunkba. A harc a mértékadó euroamerikai közvélemény, a döntéshozó és véleményformáló intellektuális, gazdasági és politikai elit, a Centrum befolyásáért, megnyeréséért folyik, egyrészt a mainstream tömegmédia szintjén, másfelől pedig szubliminális szinten: a reprezentációk, az érzelmek, a motivációk, a szimbólumok, a képek, még inkább az image-ek és a „brandek” szintjén.

A Public Relations iparág már régen kilépett a hagyományos céges kommunikáció világából és meghódította a politikai marketing különféle formáit (pl. a választási kampánystratégia manapság alapvetően imázsjellegű PR-startégia: Obama fenomenálisan építette föl brandjét, s PR-diadalának sok követője akad majd). Viszont a transzglobális PR-háború meglehetősen új jelenség, amelynek előzményei az Öböl-háborúig nyúlnak vissza, de igazi kiteljesedése szept. 11-e után indult el. Belénk égett világ- és médiatörténeti pillanatok, amelyek rettentő erős impressziókat és drámai szimbolikus tartalmakat sűrítenek néhány másodperces élőképes tudósításokba: a WTC (a Nyugat és az amerikai dominancia egyik legerősebb szimbólumának) összeomlása és a kontrasztos kép: a kócos, koszos, zavartan pislogó Szaddám, az egykori teljhatalmú diktátor, amint steril gumikesztyűjükkel az orvosok vizsgálják, majd fogvatartói felkötik (és mobillal rögzítik az akasztott testet). Az első jelentős PR-háború Bush kínos vereségével zárult, hiszen az exelnök nem tudta megragadni a világ képzeletét, nem tudott felépíteni egy világszerte támogatható képzetrendszert (sőt, a legutóbbi PR-akció: a cipővel megdobált vezető, kényelmetlen végjátékként tett cinikus pontot sikertelen ciklusára).

Most az orosz-ukrán gázvitában és a gázai konfliktusban a PR-hadviselés és a koncentrált média-offenzíva új, kifinomult formáit figyelhetjük meg, amelyek közös vonása, hogy gondosan eltervezettek, két regionális hatalom (Izrael és Oroszország) robbantotta ki és irányítja őket, jelentős háttérapparátussal, tucatnyi lobbistával, médiaszakértők és tanácsadók hadával és szupertechnológiával fegyverkezve. A hagyományos politikai, diplomáciai, gazdasági és katonai nyomásgyakorlás eszköztárának igénybevételén túl a PR-politizálás minden taktikailag tudatos mechanizmusát felhasználják: jogos önvédelemként- és érdekérvényesítésként feltüntetve és igazolva egyébként kifejezetten drasztikus és inhumánus lépéseiket. A felépített érvmenetük szerint sem az oroszok, sem az izraeliek nem tesznek mást, mint megvédik saját magukat az „etikátlan” támadásoktól, tehát egyáltalán nem tekinthetőek agresszornak. Miközben a két szenvedő fél, nem lévén más lehetőségük, az „áldozat” és a kiszolgáltatottság, sőt a „mártíromság” képeivel és képzeteivel operál: a vérző gyermekek, amputáló orvosok, temetések és az utcán vagy iskolában fagyoskodó emberek, a nyomor és megalázottság képeivel. A palesztinok eszköztárának része a látens antiszemitizmus és anticionizmus, az ukránok pedig a civilizált európaiak szolidaritására apellálnak és a hagyományos félelemre a Nagy Orosz Medvétől, valamint a Gazprom monopóliuma és az energia-kiszolgáltatottság iránt érzett aggodalomra.

A PR-háború az egymásra licitálás, a vizuális hatásvadászat, a médiaversengés logikáját követi, az ellenfelet hírekben és képekben legyőzni igyekvő érzelmek és az érzelmi azonosulás szintjén zajlik, s célja a világ közhangulatának megnyerése, a szimpátia vagy még inkább a düh, a racionalitást, a tényeket és érveket meghaladó, elfogult emóciók kiváltása és mobilizálása. A tét alapvetően presztizs-jellegű: igazságosnak és morálisan vállalhatónak feltüntetni fél Európa, s benne milliók energiaellátásának megbénítását - huzamosan a fagypont alatt. Vagy egy bezárt gettóban élő szintén milliós civil lakosság megtámadását, kollektív büntetését, védekezésre képtelen ártatlanok, pláne gyermekek halálát politikailag igazolni. Másrészről, ezzel párhuzamosan, az „élő pajzsként” használt civil társadalom számára „eladni” saját szenvedésüket és politikai tőkét kovácsolni a mártíromság kulturálisan kódolt narratíváiból.

A PR-háború a tálalás művészetéről, az átgondolt érzelmi zsarolásról, a dezinformációról és a médiamanipulációról szól: ha uralod a hírképzést és irányítod a világsajtó meghatározó centrumait, akkor támogatókra lelsz nem támogatható céljaid érdekében is. Erre nemkülönben manipulatív válaszok érkeznek: a brutális szenvedés nyers képeiben. És a licit, a zsarolás és visszazsarolás folytatódik, a tétek a végletekig emelkednek, a versengés célpontja pedig valójában mi vagyunk, a hírek fogyasztói. A globális média mindeközben buzgón „tálal” – a reprezentációk halálos játszmájának ördögi cinkosaként. Megválaszolandó kérdés, hogy nekünk, civileknek a PR-háborúk korában cselekvési lehetőségként a rákérdezésen, a reflexión, és a kritikán túl marad-e más?

A spektákulum világtársadalmában, a behálózott és mediatizált globális világrendben az nyer, aki képes egyszerű, de erős, attraktív képsorokra és megindító headline-okra lefordítani, és eredményesen megjeleníteni üzenetét a nemzetközi médiában. Az irányított üzenet és a kitalált kép, az érzelmi azonosulást kiváltó brand és jelképrendszer (legyen a honvédő Izrael, az erős Putyin, az ellenállás szimbóluma: a palesztin kendő vagy a fagyhalál) fontosabb és hatékonyabb fegyver, mint a hipermodern haditechnika vagy az érvek, a tények és az elemzések. A PR-harc természetesen eldöntetlen marad, hiszen – a szakértők jól tudják – a két tábornak úgyis mindig párhuzamosan lesz igaza, függetlenül a tényektől A célbatartó, ügyesen szegmentált message épp annyi támogatót talál, mint az ellentéte: megoszt és uralkodik felettünk.

A szerző kulturális antropológus, az Anthropolis Egyesület munkatársa

Kapcsolódó linkek

• Üveges szemmel bámulom a szíenent… (judapest.org)
• Gáz, stratégia, jereváni rádió (index.hu, U.P.)
• "Csak a Hamasz fog erősödni" (indy.media.hu)
• Gázguru szól be Batizéknak (index.hu)
• Kritika Guy Debord A spektákulum társadalma című könyvéről (tranzit.blog.hu)