indy.media.hu független média központ

Balra: „piac” „reform” „progresszió”. Jobbra: a parancsgazdasági, tervező, dogmatikus „beton”. Mögöttük egy bringás.

Miért nem szólt senki?

De szóltak. Paul Krugman (Princeton) hosszú évek óta a rendszeres rovatában (The New York Times), amelyért önmagában is megérdemelte a Nobel-díjat. (1) Évtizedek óta először fordult elő, hogy baloldali közgazdász kapta meg ezt a kitüntetést. Világválság kellett hozzá, hogy a kritikai szellemet megjutalmazzák.

Én Nobel-díjat nem oszthatok. De valamennyiünknek, akik közügyekkel, politikaelmélettel, társadalomtudományokkal így-úgy foglalkozunk Magyarországon, a magyar nyelvterületen, a kelet-közép-európai régióban, el kell ismernünk – annak ellenére, hogy a mai Magyarországon minden dicséret gyanús, minden hódolat, főhajtás dühöt vált ki – , hogy Szalai Erzsébetnek, aki megingás és habozás nélkül bírálja húsz éve a neokonzervatív („neoliberális”) gazdaság- és társadalompolitikát, minden lényeges dologban igaza volt, minden fontosabb sejtése igazolódott. Mások is megláttak – lassabban, későbben – ezt-azt, de Szalai Erzsébet következetessége és az a tény, hogy baloldali szociáldemokrata volt akkor, amikor senki más (anélkül, hogy az 1989 előtti rendszerhez bármi érzelmi szál fűzné, nem úgy, mint az új piaci rendszer sok más kritikusát), politikailag is rendkívülivé teszi a teljesítményét.

A válság egyetlen elemzése se lehet teljes Szalai Erzsébet (MTA PtI) munkásságának elismerése, a személyének szóló igazságtétel nélkül.

Miután kellőképpen népszerűtlenné tettem magam vele, hogy jót mondtam valakiről, próbáljuk meg az általános és a magyarországi krízis megértésének útjában álló ideológiai akadályokat – legalább ideiglenesen – eltávolítani, vagy ha ez túl nagyralátó cél lenne, legalább megérteni. Megérteni, hogy miért nem értjük: már ez segít egy keveset.

Az okok nemzetköziek, ám ezeket a tényezőket a sajátos magyarországi politikai-világnézeti harcok alakulása kirívó mértékben eltúlozta és eltorzította. Amióta a második világháború utáni korszak első nagy fordulatának az évében, 1968-ban (a másik nagy fordulatra természetesen 1989-ben került sor) a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetősége elszánta magát a piaci reformokra, a hazai „ideológiai államapparátusok” (Louis Althusser) önazonosítása, a lehetséges vetélytársaikkal való csaták színhelyének (a konfliktus terminusainak) kijelölése, a nyílt leosztás negyven évre eldőlt. A „piac” gondolata (képzete) négy évtizedre társult minden egyéb gondolattal, amelynek a konnotációja „haladó” volt: szabadság, pluralizmus (ezt nevezik azóta is – tévesen – „demokráciának” és „demokratizálódásnak”), jogállamiság, jogbiztonság, egyéni autonómia, fejlődés/növekedés, modernizáció, fölzárkózás, nyugatosodás és a többi. Sokaknak úgy tetszett, ez menti meg a szocializmust is, amelynek kezdeményeit, csíráit többen fölfödözni vélték a pártállami diktatúrában, így maga Lukács György, aki az „új gazdasági mechanizmus” nagy támogatója volt, s az „új mechanizmus” támogatása végett (is) tért vissza pártja kebelére, amelyből 1956 után (s miatt) kiszorították, műveit betiltották stb.

A „piac” volt az állampárti „reform” és „progresszió” lobogójára írva (szemben a parancsgazdasági, tervező, dogmatikus „betonnal”), és ez volt a demokratikus ellenzék emberi jogi, lázadó politikájának előbb korolláriuma, majd alapzata is. Az ellenzék előtti ellenzék kulcsfontosságú elméleti dokumentuma, Bence György, Kis János, Márkus György értekezése, az ún. Überhaupt (2) Marx-kritikájának is az volt a fő motívuma, hogy Marx állítólag az egész gazdaság üzemszerű, árukapcsolatokat kizáró megszervezésének lett volna híve, ám lehetséges lenne harmadik út, az államilag szabályozott, „szocialista” piacgazdaság. Itt található a soha létre nem jött modern, kelet-európai szociáldemokrácia virtuális origója. Hozzá kell tennünk, hogy az állampárt és a demokratikus ellenzék melletti legfontosabb ideológiai erő, a népi (nemzeti) írói mozgalom legjelentősebb szóvivője, Csoóri Sándor (a Duray-könyvhöz írott híres előszavában) a piac és a magántulajdon mellett tette le a garast, amikor kijelentette, hogy a nemzeti kisebbségek elnyomása súlyosabb ott, ahol a magántulajdon nem jelent ellensúlyt, „minden az államé”. Ettől a népi (nemzeti) írói mozgalom, a piaccal szembeni minden ambivalenciája ellenére soha nem tért el, és – sokkal később – végső soron támogatta a minden idők egyik legradikálisabb privatizációs programját (amelyet örökbe kapott az átmenet „lebegő” reformszocialista vezetőségeitől) végrehajtó Antall-kormányt.

Így tehát azt mondhatni, minden fontosabb rendszerváltó irányzat – még mielőtt a rendszerváltás programja kikristályosodott volna – a töréspontot és a mágneses vonzáspontot egyaránt a „piac”-ban lelte meg, amelyet mereven szembeállított a „tervezéssel” és az „állammal”.

Már az is sokatmondó, hogy mind a szovjet típusú „államszocializmus” (valójában: államkapitalizmus), mind „a nyugati demokráciák” (liberális kapitalizmusok) – nem is analóg, hanem azonos módon – az „állam/terv” és a „piac” dichotómiáját rendszeren belüli problémaként fogták föl és határozták meg. A piac ellenfelei kezdetben a tervező államot nevezték „igazi” szocialistának keleten, a piac hívei pedig nyugaton, az előbbiek apologetikus, az utóbbiak elrettentő szándékkal, a szocialista reformerek és a piaci szocialisták a piacot tartották a „demokratikus szocializmus” előföltételének, és ez a preferenciájuk akkor is megmaradt, amikor a szocialista eszméről (ideologémáról) már szó se volt.

„Állam”-nak már akkor is (metaforikusan) a jóléti újraelosztást nevezték elsősorban az egyenlőség ellenfelei, „piac”-nak pedig a jóléti újraelosztás hiányát, pedig a harmadik utas piaci szocialisták a szó szoros értelmében vett piactól a növekedés és az egyenlőség együttes és egyidejű bővülését remélték volt, de az ő világnézeti verziójuk hamar eltűnt a közéletből. A harc a jóléti állam körül folyt keleten és nyugaton, és ez a harc nem új, csak a pozíciók fényereje változott. (Magyarországon 1953/54-ben pl. a „rossz” Gerő Ernő képviselte a költségvetési egyensúly, tehát a megszorítások máig „jónak” vélelmezett politikáját, míg a „jó” Nagy Imre a hitelekkel és bankópréssel finanszírozott reálbéremelésnek, a belső fogyasztás serkentésének az ortodoxia szemszögéből „rossz” gazdaságpolitikáját.)

A „piac” azonosítása a kapitalizmussal, az „államé” és a „tervé” a szocializmussal mindig is tarthatatlan volt, ma is az – nincs ennél szélesebb körben elfogadott, súlyos tévedés. (3) Mindenkinek igaza volt, amikor az állam/piac, terv/piac dichotómiát a rendszeren belüli alternatívaként fogta föl a hidegháborús szakadék mindkét oldalán.

A kapitalizmus történetében (és ez alól a szovjet típusú államkapitalizmus se kivétel) a piaci dominancia és a redisztributív állami beavatkozás „rezsimjeinek” váltakozása a politikai főszabály, az inga a „piac” és az „állam” között leng ide-oda.

Mindkettő a „finanszírozhatatlanság” akadályába ütközik: a „tervezett” és „állami” kapitalizmus épp úgy, mint az újraelosztó állami beavatkozást korlátozó „piaci rezsim”, mindkét változat ugyanabba az alapvető irracionalitásba botlik bele. A kontraciklikus keresletszabályozás, a reálbérek emelkedése, a díjtalan közszolgáltatások és a különféle népjóléti, művelődési juttatások komplex rendszere, a szabadidő növekedése, az egyenlőség terjedése – és az ebből származó kulturális változások: a hierarchia egyre csekélyebb elfogadottsága, a fönsőbbség és minden hagyományos tekintély iránt tisztelet eltűnése, a klasszikus erkölcsi, kulturális, filozófiai kánonok megrendülése, a plebejus, népi művészet (film, rock) középpontba kerülése, a generációs és nemi értékrend (idős/fiatal, fölnőtt/gyerek, férfi/nő) megingása, és í. t. – ugyanakkor a személyi autonómia fölött gyakorolt heteronóm kontroll és a konformizmus csökött és szürke, habár biztonságosnak tetsző társadalmát teremtette meg.

Ez ellen a társadalom ellen lázadt föl az 1968-as új baloldal, amelynek a tekintély- és államellenességét jórészt megörökölte az 1980-as évek neokonzervatív új jobboldala (a filozófiában mindkettő élesen metafizikaellenes volt és maradt). De az államellenes attitűd nem lett volna elegendő a kulturálisan (továbbá biopolitikailag) maradi és represszív jóléti állam bukásához. A gazdaságot mint különálló, zárt rendszert kezelő tőkés/bürokratikus logika álláspontja szerint egyrészt „elfogyott a pénz”, másrészt a hatalmas népjóléti kiadásokon alapuló rendszer eszerint aláásta a „jövedelmezőséget”, a profitabilitást (a kizsákmányolás fokát mutató, és a jóléti állam éveiben süllyedő értéktöbblet-ráta közvetve lenyomta a profitrátát is), és nem ösztönzött kellőképpen sem a termelékenység erőteljes növelésére, sem a takarékosságra (azaz a fölhalmozásra, beruházásra, ami a bővített újratermelés föltétele).

A nyolcvanas években mind nyugaton, mind keleten lelassult a reálbérek és az életszínvonal – már megszokott – növekedése, és a lassítás, majd a csökkentés kikényszerítésére szét kellett zúzni a munkásmozgalmat. Ahogyan Mrs. Thatcher szétzúzta – a bányászsztrájk fölött aratott döntő jelentőségű győzelmével – a legerősebb nyugati szakszervezeti, munkáspárti mozgalmat, ugyanúgy Jaruzelski tábornok eltiporta a legerősebb, legharcosabb keleti munkásmozgalmat. Az 1981-ben (mai szemmel nézve) radikálisan egalitárius/etatista programmal hatalomra jutott Mitterrand elnöknek és szocialista-kommunista koalíciójának a tőkemenekülés és a külföldi (gazdasági, politikai, katonai) nyomás miatt gyakorlatilag vissza kellett vonnia terveit; föltétel nélkül kapitulált másfél éven belül. Idetartozik az, ahogyan az olaszországi establishment hagyta meghalni Aldo Morót, aki a DC és a kommunisták közöti compromesso storico keretében tért volna vissza a keynesiánus gazdaságpolitikához, a szociális partnerséghez stb.; ebben a tragikomédiában a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) a balek szerepét játszották. (1978-1982: úgyszólván – egyszerre!)

Mindezt kisvártatva követte az újraelosztó etatizmussal végzetes szövetséget kötött baloldal világnézeti-kulturális és politikai tetszhalála, amelyből csak az ezredforduló után támadt föl, egyelőre csak nyugaton. Amikor a Daily Telegrapha lengyel dokkmunkásokat, a Trybuna Ludu pedig a walesi bányászokat támogatta, mindenki átláthatott volna a szitán, de csak kevesen voltak szemfülesek.

Reagan, Thatcher, Ajtai, Timár, Nyers, Hetényi, Faluvégi sat. reformjai (az 1970-es évek vége óta „reform”-nak csakis és kizárólag az antiszociális, állam- és újraelosztás-ellenes, antiegalitárius, „piaci” reformot nevezik, vagy nevezték 2008. őszéig), a szubvenciók, támogatások leépítésével végzetesen eladósították a népjóléti rendszert. Nyugaton (majd a rendszerváltás után keleten is) ehelyett „a népnek” (azaz: az alsó középosztálynak) tulajdont, elsősorban ingatlan- vagy lakástulajdont juttattak (property-owning democracy, homeowners’ democracy), amelyet persze hitelből, elsősorban jelzáloghitelből kellett megvásárolni.

Az eladósodott népjóléti rendszert (társadalom- és egészségbiztosítást stb.) vagy leépítéssel (Sozialabbau) vagy privatizációval „mentették meg”. A középosztály beleegyezését adócsökkentéssel vásárolták meg (a következmények tanulmányozhatók Nagy-Britannia infrastruktúrájának és anyagi civilizációjának tragikus romba dőlésén), a költségvetési egyensúly abszurd erőltetése (és e dogma inkvizíciós hevű rákényszerítése a nyilvánosságra) miatt lehetővé vált, hogy a közvélemény épp oly kevéssé vegye tudomásul a kizsákmányolás intenzívebbé válását, mint legutóbb talán a Szent Szövetség korában (de ezúttal nem kellett hozzá cenzúra, Schlüsselburg, Spielberg és Kufstein).

„Nincs rá pénz” – ez volt a szöveg az utóbbi negyedszázadban. Sahra Wagenknecht (az Európai Parlament képviselője, Die Linke) joggal jegyzi meg, hogy a takarékossági intézkedések nyomán a németországi társadalombiztosításra a költségvetés 141 milliárd €-t szánt (ehhöz járul a Hartz-IV 23 milliárd €-ja), mert „nem telt többre”, most viszont a bankkonszolidációra egyetlen utalással 500 milliárd € került „valahonnan”. A „nincs pénz” dogmatikus jelszava az elmúlt negyedszázadban nem abszolút mennyiségeket fejezett ki, hanem politikai erőviszonyokat, egyrészt a „tőkét” és a „munkát” megtestesítő társadalmi szereplők, másrészt az egyes államok között. Az Egyesült Államok államadóssága a bruttó nemzeti termék (GDP) 316%-a. Ha valamely állam ezt megengedheti magának, miközben a befolyása alatt álló nemzetközi pénzügyi intézmények éhínség és pusztulás árán is ragaszkodnak (másutt) a költségvetési egyensúlyhoz és az adósságcsökkentéshez, akkor ez valamit talán elmond az illető állam geopolitikai, katonai és financiális hatalmáról.

A „piaci rezsim” (a policy régime értelmében) úgy jöhetett létre, hogy mindenki elhitte – és szűk értelemben némi joggal – , hogy a „fordista” (a tömegtermelésre, nagyüzemre, sorozatgyártásra, futószalag-munkára, iparosításra-urbanizációra, növekvő fogyasztásra) támaszkodó jóléti állam az adottnak tekintett fölhalmozási, megtérülési és profitcélok változatlannak tekintése mellett nem finanszírozható, civilizációs és (egalitárius) politikai előnyei nem tarthatók fönn hitelből, elsősorban a fenyegető inflációs veszély miatt. A „kínálati oldal” közgazdaságtanának befolyása alatt álló „piaci rezsim” ugyanakkor más problémákkal küszködött, amelyek a kritikai elmélet számára nyilvánvalóak voltak, de amelyeket az uralkodó elmélet (és az általa meghatározott politikai diskurzus) nem nagyon vett tekintetbe.

Az egyik probléma a túlakkumuláció volt. (4) Elképesztő mennyiségű, beruházhatatlan és elfogyaszthatatlan tőke áll rendelkezésre, s ez mégse képes megakadályozni vagy akár elodázni a válságot. Ha a profitráta gyorsabban süllyed, mint amennyire a tőke nagysága nő (5), akkor a nagyobb tőke bruttó profitja csökkenhet a kisebb tőke profitjához viszonyítva, így a tőke bővítését szolgáló befektetés értelmetlenné válik.
Ez a túlakkumuláció oka – ezt Marx már a Grundrisse (1857-1861) idején látta – , ez hozza létre az óriási likviditási többleteket, amelyek a föllendülési szakasz utáni válságok után jelentkeznek. A tőke rohan az átlagos profitráta fölötti megtérülések után: a befektetések abbamaradnak, pedig rengeteg a rendelkezésre álló készpénz. Ezért olyan válságok robbannak ki, amelyek súlyosan megzavarják a befektetéseket még a fogyasztói kereslet összeomlása előtt.

A befektetések fölfüggesztése, a tőkeforgalom megszakadása, a túlértékelt kölcsönök és hiteleszközök „leírása”, a nem jövedelmező gazdasági ágazatok, iparágak megszüntetése a tőke hirtelen leértékelését jelenti – ez történik most.

Richard Brenner megemlíti, hogy a folyamat nem lineáris, vannak persze ellentétes tendenciák is, amelyek segítik a tőkemegtérülést: a tőkeexport, a részvénytőke kiszélesítése, az egyenlőtlen nemzetközi kereskedelem kiterjesztése, a munkaerő értékének csökkentése (olcsó külföldi munkaerő, olcsó élelmiszerimport segítségével), reálbér-csökkentés (az alkalmi munka, a „prekárius”, migráns- és gyermekmunka igénybevételével) stb.

A másik – és bennünket közvetlenül érdeklő – tényező specifikusabb. A huszadik század végén (a neokonzervatív ellenforradalom győzelmének következtében) végzetesen meggyöngült szakszervezeti mozgalom és politikai szövetségesei képtelenek voltak elérni a reálbérek növekedését, s ennek két, a rendszer szemszögéből aggasztó folyománya volt: csökkent (vagy nem növekedett kellőképpen) a fizetőképes fogyasztói kereslet, és a népjóléti rendszer egyidejű zsugorodásával együtt ez a stabilitást kedvezőtlenül befolyásoló életszínvonal-csökkenést hozott létre. A „harmadik út” képviselői, Amerikában a Clinton-kormányzat – mivel a jóléti állam részleges helyreállításra tett kísérleteik kudarcot vallottak – ezt a csorbát (gazdaságfilozófiai tekintetben eklektikusan) úgy igyekeztek kiköszörülni, hogy megpróbálták az alsó középosztályt és a szakmunkásokat ingatlanhoz (családi házhoz, öröklakáshoz) juttatni, ezt pedig természetesen elsődleges és másodlagos jelzáloghitelekkel tették lehetővé, amelyeket újabb hitelfölvételekkel finanszíroztak, elsősorban a föltörekvő piacok megcsapolásával.

Amikor a Fannie Mae és a Freddie Mac (technikai) közbejöttével finanszírozták a jelzáloghiteleket, tipikus „harmadikutas” módon kombinálták a „piaci rezsim” és a „jóléti-állami rezsim” jellemzőit: közvetett állami garanciákkal juttatták javakhoz (ingatlanhoz) a dolgozókat (állami újraelosztás), ezt azonban nem a tőke→munka irányú transzfer útján, hanem végső soron a föltörekvő országok proletariátusának terhére (az ő nyomott reálbérük árán) hajtották végre (munka→munka), s ez közvetve a hitelpiaci műveleteket végrehajtó befektetési bankokat és pénzügyi alapokat gazdagította (munka→tőke) a „piaci rezsim” jellegzetessége szerint. Evvel az akkori szociálliberális balközép megúszta az alsó kétharmad reáljövedelmeinek stagnálásából, majd csökkenéséből származó politikai deficitet, és sine die elnapolhatta a társadalombiztosítás és az egészségügy szociális reformját (amelyet legalább olyan brutalitással hiúsítottak meg a nagytőke politikai expozitúrái, mint Mitterrand reformjait 1981/82-ben; Hillary Clinton az amerikai szélsőjobboldal államcsínyéről beszélt, és alig túlzott). Ami lényeges: nem igaz az, hogy tisztán a „piaci rezsim” okozta a hitel összezsugorodásából származó pénzügyi, majd általános gazdasági válságot, hanem a modern kapitalizmus két fő változatának kombinációja, amelynek a kárvallottai a perifériaországok („föltörekvő piacok”) voltak; amint a periféria a fejlődése folytán nagyobb hatalomra tett szert (és megnőttek a kelet- és dél-ázsiai dolgozók fogyasztási és szociális igényei), a pusztán financiális eszközökkel földuzzasztott léggömb természetesen kipukkadt. A válságot az amerikai társadalmon belüli egyenlőtlenség legitimálhatatlansága indította el, és az egyes nemzetgazdaságok/államok közötti egyenlőtlenség fönntarthatatlansága bontakoztatta ki. Mindez megmutatta, hogy a jóléti állam mechanizmusaihoz való visszatérés kerülő úton nem lehetséges, nem lehet az újraelosztást úgy végrehajtani, hogy a profitok ne csökkenjenek. A Clinton-kormányzat kényszerűségből választotta ezt az utat, mert nem volt ereje közvetlenül megcsapolni a tőke forrásait: hitelből finanszírozta azt, amit így lehetett finanszírozni, és föladta a strukturális reformokat, amelyek az egészségügy és a társadalombiztosítás államosítása felé mutattak volna (ennek a fő ideológusa Hillary C volt, akit már másodszor nem engednek a társadalombiztosítás közelébe, bár sokat szelídült). Mindehhez hozzá kell számítani a deflációs ortodoxiát is. A keynesiánus jóléti állam elképzelhetetlen a munkásmozgalom direkt vagy indirekt nyomása nélkül, a közvetlen népjóléti transzferek (tőke→munka) nélkül. A profitabilitás változatlan fokának fönntartása és „a családiház-tulajdonosok [és autósok] demokráciájának” az egyidejű megteremtése lehetetlen, azaz: lehetséges volt – a mostani válság árán.

A régi munkásmozgalom azonban megszűnt vagy haláltusáját vívja az időközben beállott technikai, gazdasági, lakókörnyezeti („habitat”), urbanizációs-szuburbanizációs változások miatt, amelyek a munka fölaprózásával, flexibilizálásával, prekarizálásával széttördelték a néhai nagyüzemben könnyen fölismerhető osztályfrontot, s amely mozgalom elitje (a szervezett szakmunkások „arisztokráciájának” hivatásos funkcionáriussá vált töredéke) a burzsoá állam (a jóléti állam) vagy a szovjet típusú, diktatúrás államkapitalizmus legkeményebb pretoriánus gárdájává lett – elkerülhetetlenül. Az „ellenhatalom” és az „ellenkultúra” sikere a második világháború után megszüntette az „ellenhatalmat”, a szociáldemokráciát (és eurokomunista alfaját) bedarálták – mindez visszacsinálhatatlan. Nem véletlen, hogy Európában mindenütt a közalkalmazottak (elsősorban állami tisztviselők) és diákok sztrájkolnak. A tőkés vállalatok dolgozói tehetetlenek, sakkban tartják őket az olcsó migráns munkaerő és a „harmadik világba” vagy Kelet-Európába való kiszervezés (ami alapjában ugyanaz) zsarolásával.

(Érdekes módon nálunk nem a „harmadik utas”, blairista Gyurcsány-kormány, hanem a konzervatív Orbán/Torgyán-kormány vezette be mindennek egyik szerényebb variánsát: a fiatal polgári középosztály lakáshoz és személygépkocsihoz juttatása terjesztette el – amint ez mára kiderült – rémületes mértékben a devizaalapú hiteleket, amelyeket a mesterségesen túlértékelt forint tett lehetővé. Úgyhogy nem csak Gyurcsány a hibás!…)

Úgyhogy (sajnálom, fiúk) a tőkének az osztályharcban aratott időleges győzelme vált a válság közvetlen kiváltó okává. Az amerikai és általában a „fejlett világbeli” munkásosztály és (alkalmazotti) alsó középosztály féken tartása végett a föltörekvő piacok többletei a centrumba áramlottak (elsősorban az államkötvények forgalma és a dollár világpénz-jellege tette ezt technikailag lehetővé), s ez aránytalanul és mesterségesen alacsony szinten tartotta a kínai, indiai stb. reálbéreket. De természetesen az nem lehetséges a tőkés rendszerben, hogy bárhol csökkenjen a kizsákmányolás (az értéktöbblet-ráta) hosszú távon: az Egyesült Államokban naponta mintegy tízezer családot lakoltatnak ki (vagy árverezik el a fejük fölül a házat, csak persze nincs vevő). Megindultak a tömeges elbocsátások is.

Be kell látni, hogy a jóléti állam újjáalkotása a tőke hatalmának korlátozása és állami tervezés/újraelosztás (s az ezt támogató tömegmozgalom) hiányában elképzelhetetlen; ilyen mozgósítás gyakorlatilag lehetetlen, s maga a szociális reform a jelenlegi körülmények között meglehetősen kilátástalan. A most bejelentett „államosítási” intézkedésekkel mindenütt a dolgozók életszínvonala elleni példátlan támadás jár együtt. Még az alsó középosztály megmentése se volna lehetséges a profitok megcsapolása, a tőke megadóztatása, az egyensúlyi föltételek (pl. a maastrichti kritériumok) eltörlése nélkül. Bár pl. a „konvergenciakritériumokat” hatályon kívül helyezhetik a megrémült apparátusok, az egész megváltoztatása azonban – politikai okokból – kivihetetlen. A kapitalizmus mindig a „teremtő rombolás”, a féktelen pusztítás révén tisztítja meg a terepet, hogy a tőkék értékesüléséhez megteremtse az optimális körülményeket: ez pedig mindig a politika leértékelésével, kiüresítésével és társadalmi katasztrófával jár. (Korábban mindig diktatúra vagy háború révén. Most? Meglátjuk.)

A válság pillanatnyilag látható hatásai sajátosak: ideológiai értelemben a piaci dominancia dogmái összeomlottak, a neokonzervatív korszaknak vége, megszámlálhatatlan nyugati lap jelenik meg címlapján Karl Marx arcképével (6), a németországi könyvesboltokban lázasan fölvásárolták A tőke (ott persze bőséggel kapható, folyton újranyomtatott) példányait, sok tucat egyetemen kezdtek meg Marx-szemináriumokat, Tőke-olvasóköröket, másrészt a bankállamosítások és az állami beavatkozás ellenére a gazdaságpolitika nem változott igazán.

Ami föltűnő Kelet-Európában, az az ortodox monetarista-neokonzervatív dogmatizmus, a „piaci fundamentalizmus” az összeomlás után is változatlan ideológiai uralma (a gazdaságpolitika mindenütt nagyjából azonos, bár Gordon Brown New Labour-kormányának kompromisszumkész ügyessége eltér a többi kormány habozó szerencsétlenkedésétől). A magyarországi neokonzervatív közgazdászok – hogy Chirac elnököt idézzem – kitűnő alkalmat szalasztottak el, hogy hallgassanak. De ez mellékszál.

Figyelemre méltó, hogy miközben a centrumországokban eltolódás tapasztalható „balra” (neokeynesiánus irányban), a súlyos bajba került Magyarországon a Nemzetközi Valutaalap (IMF) segélycsomagjában (7) foglalt diktátum hatására a kormányzat – a majdnem teljes politikai osztály, a tőkés érdekképviseletek és a neokonzervatív túlsúlyt mutató internetes médiák támogatásával, bár Gyurcsány miniszterelnök (MSZP) folytonos nyilvános megalázása mellett – megkezdte a reáljövedelmek lenyomását, a tőkének kedvező adóreformot, a segélycsomag szétosztását a tőkés vállalatok között, a „segély helyett munka” demagógiával a legszegényebbek megnyomorítását (8). A középosztály megtakarításait garantálják, az alkalmazotti béreket és a nyugdíjakat lenyomják, a mélyszegénységben élők, a szubproletariátus tagjai a totális kirekesztés áldozatai lesznek, és egy részüket a nyilas „rendteremtés” fenyegeti, a prekariátus és az eladósodott „kényszervállalkozók” (ezek egy része nyomorgó szezonmunkás) sorsa kilátástalan, köztük a fiatalabbak szélsőjobboldali üdvtanok felé tájékozódnak. Nyugaton a konjunktúrát serkentik, nálunk: épp ellenkezőleg. Teljesen irracionális és illogikus, hogy a világszerte (és nálunk is) megbukott neokonzervatív egyensúlyi politikát úgyszólván csak Magyarországon folytatják, holott éppen ez a politika tette lehetővé a válságot. A dolog színtiszta „polgári” szempontból is tarthatatlan, először: mert a kilábalást nyilvánvalóan a fizetőképes fogyasztói kereslet serkentése és a foglalkoztatás bővítése jelentené (Budapest kivételével mindenütt ez látszik a konszenzus fő elemének), másodszor: mert hallatlanul igazságtalan (s ezen néhány demagóg látszatintézkedés nem változtat). Az IMF eddig mindenütt mindent tönkretett a perifériaországokban, amihez nyúlt (vö. Joseph Stiglitz [Columbia U] Nobel-díjas közgazdász (9) összes politikai műveivel), a mai Magyarország se lesz kivétel (s valószínűleg Románia, Bulgária következik).

A mai haladottabb polgári konszenzus ezt javasolná a polgári társadalom átmentése érdekében: a bankok, biztosítók és magánnyugdíjpénztárak, az energiaszolgáltatók, a tömegközlekedés azonnali államosítását – legalább: állami irányítás alá vételét – , progresszív személyi jövedelemadó-rendszert, drasztikus kamatcsökkentést, az alapvető élelmiszerek, nélkülözhetetlen kulturális cikkek és szolgáltatások forgalmi adójának eltörlését, élelmiszerutalványokat a sokgyermekes szegény családoknak, megemelt profitadót, a jelenlegi szociális segélyezési rendszer érintetlenül hagyását, a bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok alsó kétharmada reáljövedelmének szinten tartását. Ez nem szocializmus, ez csak a polgári józan ész szava. – Mondani sem kell, ilyesmire nem számíthatunk. Ezt a nemzetközi politikai körülmények nem teszik lehetővé: gondoljunk bele, a Bundestag törvényhozó tevékenységének 65%-át az EU különféle irányelveinek, rendeleteinek, jogszabályainak stb. a becikkelyezése teszi ki, ráadásul a nemzeti jegybankok és az Európai Központi Bank függetlenek, demokratikusan nem ellenőrizhetők.

Még mielőtt nyugaton a neokeynesiánus gazdaságpolitika berendezkedhetnék a romokon, a hivatalban lévő kormányok a bankok megmentése mellett egyáltalán nem gondolnak az alapvető okok – az alacsony reálbérek, az alulfogyasztás – kiküszöbölésére. (10) Amint arra Alain Badiou, a legnagyobb élő francia filozófus figyelmeztet, a bankszféra, a „spekuláció” és a „reálgazdaság” megkülönböztetése teljesen fiktív. (11) A hitelüzlet ötszáz éve a kapitalizmus része, és semmivel nem abszurdabb és irracionálisabb, mint az ipari termelés vagy bármi egyéb. Azt is meg kell kérdezni, ha a hitelágazat közepén óriási lyuk tátong, s mindenki elismeri, hogy be kell tömni – miért nem okoz pánikot a társadalombiztosítás közepén tátongó még nagyobb fekete lyuk? (Hogy az 1,4-szeres globális carbon footprint-et és az egymilliárd éhezőt ne is említsem.)

Mindenki azt mondja, hogy a válság költségterheit nem szabad a dolgozók (a szegények, a nyugdíjasok, a fiatalok, a munkanélküliek, a kisebbségek, a bevándorlók, a nők – nem kívánt törlendő) vállára rakni, de hát mindenütt zéró növekedést és bérstopot terveznek (profitstopot nem, azt elintézi a tőzsde, bár az egyenlőtlenség – más alanyokkal – persze megmarad), ami a teljes összeomlást talán elhárítja, de a válságot meghosszabbítja.

Mindenki belátja, hogy a különféle (gazdasági vagy geopolitikai érdekektől összetartott) államcsoportok közötti konfliktusok éleződnek, a legkülönfélébb (liberális-humanista) fönntartások és érzékenységek pusztulásnak indultak, a leggyöngébb embercsoportok (gyerekek, migránsok, különösen az „illegális” bevándorlók, a faji-etnikai kisebbségek, a munkanélküliek, a prekariátus, a szubproletariátus, az „inaktívak”) iránti eddigi (csekély) kíméletet fölváltja a legdurvább, legkegyetlenebb önzés. Az elmélet és a kritika, mint mindig, most is megtorpan a gyárkapuban. (12)

A kelet-európai baloldalt egyetlen dologtól óvnám a jelenlegi helyzetben: attól, hogy a „piaci rezsim” bukása után kritikátlanul visszatérjen az állami tervezés, az állami újraelosztás apológiájához. A „piaci rezsim” bukása nem teszi semmissé a jóléti állam bukását. A „piac” kontra „terv”, a „piac” kontra „állam” hamis dilemmája (persze csak annyiban hamis, amennyiben ezt helyezik a kapitalizmus bírálatának a középpontjába, hiszen ez fontos, habár alárendelt alternatíva bizonyos gazdaságpolitikai procedúrákban és konjunktúrákban) eltakarhatja azt a történeti régiségénél fogva „természetesnek” tetsző „tényt” (amely nem tény, hanem probléma), ami az árutermelés és a bérmunka „ténye”, s amely további kettősségen épül föl. Azon a kettősségen, ami a termelőeszközök és a termelők radikális és totális elválasztottsága, elkülönülése egyrészt, egyesülésük (fúziójuk) önkéntes-szerződéses jellege másrészt: ez a kettősség egyszerre alapzata a kapitalizmusban a szabadságnak (jogegyenlőségnek) és a kizsákmányolásnak (elnyomásnak). Ennek a kettősségnek a pusztán az elosztásban-újraelosztásban végrehajtott redukciója (tehát a piac megszüntetése vagy végletes alárendelése) az árutermelés megszüntetése nélkül (a szellemi és fizikai munka kontrasztjának megszüntetése nélkül, a munkaidő/szabadidő dichotómia föloldása nélkül, a munka/kultúra kontraszt fölrobbantása nélkül, a hatalmi hierarchiák, az intézményekkel körülbástyázott „igazságrezsimek” antirelativista reformja nélkül, az ősi test/lélek, férfi/nő, fölnőtt/gyerek, ember/természet „ellentétek” radikális megostromlása nélkül) visszavezetne a klasszikus munkásmozgalom hibáihoz és kudarcaihoz – ha még volna klasszikus munkásmozgalom, márpedig nincs és nem is lehet.

A klasszikus munkásmozgalom mind szociáldemokrata, mind bolsevik alakváltozatában elérte az árutermelésen és bérmunkán alapuló társadalomban lehetséges egalitárius politika maximumát, és ez a politika beleütközött ennek a társadalomnak a kemény, kérlelhetetlen korlátaiba, és alapjában soha nem tekintett túl a polgári forradalom horizontján.

A vele ellentétes, a liberalizmus egyik változatából kiinduló, a neokonzervatív „piaci rezsimben” bizonyos értelemben csúcspontját elérő, ám sokkal régebbi polgári politika elérte a személyes alávetettségtől, az önkénytől, a születési előjogoktól, a múlttól, a kulturális kontextustól való függetlenség maximumát, és ez a politika beleütközött az árutermelő társadalom informális, ám áthághatatlan hierarchikus karakterének a kemény korlátaiba, és soha nem kívánt túllátni a polgári forradalom horizontján – még a visszatekintés is illúziónak bizonyult.

Ennyiben mindkettő „polgári” politika, bár a régi polgárság – akárcsak a régi proletariátus – mint korporáció („a harmadik rend” és „a negyedik rend”) elpusztult már régen. (S vele pusztult a régi humanista értelmiség.) Polgári politika, de csak zárt horizontja miatt, nem polgári a hagyomány teljessége értelmében.

A kapitalizmus létezik, és válsága ellenére az egyetlen komoly erő a porondon, pedig szociokulturális alapjai szétmállottak. Jelenkori históriája hanyatlástörténet, kultúrája mélyen dekadens. A konzervatívok azt képzelik, hogy szembeszegülhetnek evvel a hanyatlással a hagyomány – egyébként számomra érzelmileg rokonszenves – szeretete révén. Ámde azok a modernség előtti tekintélyek nem a hagyományban hittek (a hagyományban mint hagyományban „hinni” merő relativizmus, hiszen a hagyományok különbözők, s ezért minden tradicionalista: pluralista), hanem az Egyetlen Igazságban, amely a kinyilatkoztatás. Mi tudjuk, hogy többféle kinyilatkoztatás volt, de ez a tudomás maga is modern.

Nincs visszatérés se a modernség elé, se a tőkés rendszer korábbi, csődöt mondott variánsaihoz (a jóléti állam demokratikus vagy zsarnoki verzióihoz, ill. az épp most kudarcot vallott „piaci rezsim” valaminő bővített, javított kiadásához). Az uralkodó osztály – vagy finomabban: az establishment – képviselői vagy az egyikkel, vagy a másikkal (vagy a kettő valamiféle összepacsmagolt elegyével) kínálgatnak bennünket. Ezek az utak bezárultak, errefelé semmifajta kiút nem kínálkozik.

Viszont a dolgunk nem is új utópia előterjesztése („erre van a kijárat: gyertek utánam!”), hanem azoknak az erőknek a megszervezése, mindenekelőtt intellektuális értelemben, akik a kivezető út keresése (azaz az intellektuális és politikai cselekvés) közben próbálnak a kapitalizmuson túlra nézni.

A kapitalizmus minden variánsát kipróbálta már az emberiség, beleértve a vélt „ellenszereket”. Ehhöz a játékhoz már nincs kedve senkinek.

Igen ám, de a kérdés az, hogy valóban kipróbáltunk-e minden módozatot.

Én a „posztmodern” terminustól őszintén viszolygok, és másképpen, mint ironikusan-szarkasztikusan soha le nem írtam. Különösen groteszknek éreztem volna a használatát itt Kelet-Európában, ahol a modernizmus maga is kisebbségi (bár a maga zárt közegében roppant szívós) enklávé, s ahol a közvélemény zöme számára olyan, immár évszázados fejlemények, mint az absztrakt-nonfiguratív festészet, a szeriális-atonális zene, a marxi vagy nietzschei antifilozófia, a pszichoanalízis, a logikai, halmazelméleti vagy kvantumfizikai paradoxonok, a feminizmus, Ferdinand de Saussure nyelvelmélete, a Bauhaus és í. t., még mindig (s most már talán örökre) ismeretlenek vagy gyanúsak maradnak. (Igen jellemző a tekintélyi politikával jelképesen szembenálló modernista „figurák” – a „jogvédő”, a „kisebbségvédő”, a „környezetvédő”, a „feminista”, a „meleg aktivista”, a „sztrájkoló”, a „tiltakozó”, az „antirasszista”, a „liberális” – iránti széleskörű gyűlölet. Az antifasizmus aljasság – merte mondani a Magyar Nemzet rendszeres szemleírója, a Valóság főszerkesztője Budapesten.)

Mindazonáltal éppen a válság téteti föl velünk a „posztfordista” kapitalizmussal kapcsolatos civilizációs kérdéseket: megválaszolásukat nem lehet elhalasztani. A kritikai marxista vagy posztmarxista elemzések közül (13) mindennek ellenére főleg Fredric Jameson munkáját (14) érzem most inspirálónak; ez a munka Ernest Mandel könyvére (15) támaszkodik. Ernest Mandel szerint a régi szabadkereskedelmi (piaci) „rezsim” és a monopolkapitalista/államkapitalista fázis után, a harmadik ipari forradalom hatására olyan szintézis jött létre a tudomány, a technika és a termelés között a nukleáris technika, az informatika (ma hozzátehetjük: a biotechnológia) elterjedésének hatására (később: kognitív ökonómia stb.), amely kiterjed a gazdaság és a társadalom minden szektorára.

Tehát – s ez már az én kritikai összefoglalásom – a fejlődés egyáltalán nem a produkciós (árutermelő) paradigma visszaszorulását, hanem elterjedését, nem a proletarizálódás visszavételét, hanem különféle, eddig inkább autonóm, kényszermentes szférákba való szétszóródását eredményezi. A fordista/monopolkapitalista „rezsim” és az egységesülő finánctőke szétbomlásával, az újraelosztó funkció fokozatos visszaszorulásával az állam és vele együtt az „ideológiai államapparátusok” meggyöngülnek, a tőke stratégiai expozitúrái és rezidentúrái állam fölötti, de közvetlen politikai hatalomra tesznek szert a kialakult vákuumban. Evvel fölerősödik a kapitalizmus politikai (és kulturális) alapesete, a személytelen uralom.  (16)

A személytelen uralom (azaz a politikailag tekintett kapitalizmus) nem „rezsim”, amelyet meg lehet dönteni (vagy meg lehet reformálni). Az osztályküzdelmekben célba vehető intézmények csak a személytelen uralomból levezetett, másodlagos szegmentumait jelenthetik a releváns hatalomformáknak, ezért a mai Bastille-ok és Téli Paloták megostromlása nem járna semmiféle fontos következménnyel. (A tévészékházak elfoglalásának és fölgyújtásának 1989 utáni posztmodern divatja szimbolikus értelemben jó helyen keresgélt, de az internet korában épp annyira elavult, mint a Bastille bevétele.) A politikai paranoiának annyiban igaza van, hogy „mögöttest” sejt a láthatóan másodlagos kormányzati hatalom mögött, de teljesen célt téveszt, amikor ezt a láthatatlan „mögöttest” a látható személyes-politikai befolyás mintájára képzeli el, mint a régi szép merkantil-abszolutista időkben, amikor egy-egy Fugger vagy Rothschild pár soros levélkéje háborúkat indíthatott el vagy állíthatott meg.

A válság kialakulásában (is) természetesen a kormányzati rendszabály az utolsó szem az oksági láncban, de ennek a jelentősége viszonylagos. (17) Az események mögött nem akarat sejlik föl, hanem struktúra. Az osztályharc sem esemény többé, hanem strukturális, anonim összefüggés. A szereplők anélkül nyerik meg és vesztik el csatáikat, hogy bármit tettek volna, hogy hiányoztak volna a munkahelyükről, lekésték volna a HÉV-et vagy elmulasztották volna az esti filmet a tévében. A szokásos (mozgalmi, konfrontációs, tiltakozós) politikai ellenállás médiafüggő, azaz illusztráció, nem primér, voltaképpeni esemény. Valaha nem csak az idő, hanem a tér is számított a modern politikában. Csepel, a Váci út, a Mogyoródi út egykor három-öt kilométerre volt a hatalomtól, azaz a régi Lipótvárostól (Országház, tőzsde, bankok) és a nagykörúttól (szerkesztőségek, színházak). Ezt a távot minden tiltakozó menet – a kardlapozó, lövöldöző rendőrség, csendőrség, katonaság ellenére – két óra alatt megtehette. A proletariátus szétszóródott, alig vannak már üzemek Csepelen, a Váci úton és a Mogyoródi úton, de a hatalom is szétszóródott, a szó komoly térbeli értelmében nincs „sehol”. (Elektronikus információfluxusokban „lakik”.) A kapitalizmus a végsőkig letisztult, többé nem egyes rezsimeivel állunk szemben, hanem a dologgal magával, a tiszta szellem területén. (18)

*

1) Konkrétan Nouriel Roubini (NYU) megjósolta a bankválságot már tavaly: http://index.hu/gazdasag/vilag/roub081018/, vö. kiváló (2008. februári) írásával: „The Rising Risk of a Systemic Financial Meltdown: The Twelve Steps to Disaster”, http://media.rgemonitor.com/papers/0/12_steps_NR. Ugyanő a magyarországi helyzetről: http://www.rgemonitor.com/roubini-monitor/254103/how_to_prevent_a_financ….
2) Bence, Kis, Márkus: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? [1972], Bp.: T-Twins, 1992. Ha ez a könyv keletkezésének idején megjelent volna világnyelveken, ez számítana ma a „piaci szocializmus” legtekintélyesebb alapvetésének, és szerepelne minden tisztességes egyetem tantervében.
3) Ennek a kérdésnek különféle aspektusait fejtettem ki három tanulmányomban: „Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus”, Eszmélet 75 (2007. ősz), 90-114, „Ellenforradalom az ellenforradalom ellen”, Fordulat, 2008/2, 8-29, „A jóléti állam kísértete”, Eszmélet 77 (2008. tavasz), 96-129. A népjóléti rendszer sötét oldalairól ld. Szikra Dorottya (ELTE): „A szociálpolitika másik arca: Fajvédelem és produktív szociálpolitika az 1940-es évek Magyarországán”, Századvég (új folyam) 48, 2008/2, 35-76. A Bretton Woods-i rendszer megszűnésének következményeiről két föltűnően hasonló leírás a budapesti sajtóból: „A hamis mítosz” (Tamás Ervin beszélgetése Berend T. Iván akadémikussal, UCLA), Népszabadság, 2008. október 25.; Pokol Béla (ELTE): „Gondolatok a kapitalizmus reformjához”, Magyar Nemzet, 2008. október 25.
4) Vö. Richard D. (Rick) Wolff (UMass Amherst): „Capitalist Crisis, Marx’s Shadow”, Monthly Review Zine , 2008. szeptember , http://mrzine.monthlyreview.org/wolff260908.html. Vö. Richard Brenner (nem tévesztendő össze Robert Brennerrel, a világhírű marxista gazdaságtörténésszel, közgazdásszal): „The Credit Crunch: A Marxist Analysis”, Fifth International (London), 2008, 56 skk. Vö. Volkhard Mosler: „Kapitalismuskritik 2.0”, marx21, 2008. november, http://marx21.de/content/view/586/36/, Michael R. Krätke: „Durchblick mit Marx”, Junge Welt, 2008. november 6., http://www.jungewelt.de/2008/11-05/012.php.
5) Ez így értendő: itt az idő elteltével süllyed a profitráta (p) (amely bármilyen c-re azonos) és nő a tőke (c) nagysága, vagy pedig adott időpontban pl. kétszer akkora tőkéhez pl. harmadannyi profitráta tartozik.
Tehát az első esetben a p(t) és a c(t) függvényekről beszélünk, és azt állítjuk, h -(dp/dt)/p > (dc/dt)/c, a másodikban a p(c) függvényről és azt mondjuk, h dp/dc<-1/p^2, vagyis a fordított arányosságnál gyorsabb csökkenés áll fönn.
6) Ld. pl. „Marx: Les raisons d’une renaissance”, Le Magazine Littéraire 479, 2008. október, Miguel Abensour, Jacques Bidet, Daniel Bensaїd, Gérard Duménil, Ernesto Laclau írásaival (akik korábban nem nagyon szoktak ilyen helyeken szerepelni). Vö. a Frankfurter Rundschau elhíresült vérvörös címlapjával. Ugyanakkor a baloldali kritikai elmélet és kritikai társadalomtudomány akadémiai-egyetemi pozíciói a kontinentális Európában – szemben az angol nyelvű országokkal – fölöttébb gyöngék, vö. Alex Demirović (U Frankfurt/Main): „Nebenprodukt Erkenntnis: Die neoliberale Reorganisation der Hochschulen und Perspektiven kritischer Wissenschaft”, Junge Welt, 2008. október 28., http://www.jungewelt.de/2008/10-28/045.php.
7) A Nemzetközi Valutaalap változatlanul katasztrofális politikájáról ld. Alex Brummer: „The Fund Is Back In Town”, New Statesman, 2008. október, http://www.newstatesman.com/economy/2008/10/world-bank-imf-fund-iceland.
8) Vö. erről szóló írásaimmal: „Dal a munkatesztről”, Népszabadság, 2008. március 18., „Értő fülek”, Népszabadság, 2008. június 11., „Az ellenforradalom lelki szegényei”, Élet és Irodalom, 2008. augusztus 15., „A vallomás”, Élet és Irodalom, 2008. augusztus 29. A terhek áthárításának logikájáról ld. Chris Harman (SWP): Capitalism’s New Crisis: What Do Socialists Say? London: Bookmarks, 2008 (röpirat). Vö. Leo Panitch (York U, Ontario), Sam Gindin: „The Current Crisis: A Socialist Perspective”, http://www.countercurrents.org/gindin300908.htm. Ld még: Leo Panitch, Martijn Konings (szerk.): American Empire and The Political Economy of International Finance, London: Palgrave Macmillan, 2008.
9) A válságról szóló írásainak bibliográfiáját ld. a honlapján: http://www2.gsb.columbia.edu/faculty/jstiglitz/.
10) Az alulfogyasztási elméletnek a mostani válságra való alkotó alkalmazásához ld. Rick Wolff: i. m., alternatív magyarázatok, amelyek ugyanakkor megegyeznek a jelzálogkölcsönök és a derivatívák okozta hitelzsugorodás okairól adott följebbi leírással: Andrew Kliman (Pace U): „A Crisis for the Centre of the System”, International Socialism , (2008. október), http://www.isj.org.uk/index.php4?id=482&issue=120, továbbá: International Socialist Tendency: „Statement on the Global Economic Crisis”, International Socialism, http://www.isj.org.uk/index.php4?id=500&issue=120. A válságról kitűnő írások találhatók a
http://marxandthefinancialcrisisof2008.blogspot.com honlapon és a
http://sites.google.com/site/radicalperspectivesonthecrisis/ honlapon.
11) Alain Badiou (École Normale Supérieure): „De quel réel cette crise est-elle le spectacle?”, Le Monde, 2008. október 20., http://bellaciao.org/fr/spip.php?article72985. (Vö. még: Slavoj Žižek [Birkbeck College London/Szlovén Tudományos Akadémia]: „Lutte des classes à Wall Street”, Le Monde, 2008. október 8.) Badiou politikai nézeteiről jó populáris képet ad legújabb kis könyve: De quoi Sarkozy est-il le nom? Párizs: Lignes, 2007, kül. „a 8 pont”, 58-69. Vö. Peter Hallward (King’s College London): Badiou, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 2003, 3-80, 223-242. A legélesebb és legzseniálisabb kifejtés: Badiou: Saint Paul. La fondation de l’universalisme [1997], Párizs: Collège International de Philosophie/Presses Universitaires de France (a 4. kiadás 3. utánnyomása), 2007, kül. 79-103.
12) A munka megértésének nehézségeiről és az idevágó modern marxista elméletek hibáiról ld. Ohnsorge-Szabó László: „A munka vége? Foglalkoztatásról és munkanélküliségről egyes baloldali apokalipszistanok ellenében”, Nemzeti Érdek, 2008. tavasz-nyár, II/1-2, 45-78. (Nekem azért más a véleményem Harry Braverman, André Gorz munkásságáról, mint a nagytudású szerzőnek, és sajnálom, hogy nem használta Resnick/Wolff és Michael Leibowitz osztályelméleteit.)
13) Ld. Perry Anderson: Origins of Postmodernity, London: Verso, 1998, David Harvey (Johns Hopkins/CUNY): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change, Oxford: Basil Blackwell, 1989, Zygmunt Bauman (Leeds): Intimations of Postmodernity, London: Routledge, 1992, Bauman: Postmodernity and Its Discontents, Cambridge: Polity, 1997 (Zygmunt Bauman műveit nálunk főleg a Magyar Lettre Internationale közli). Vö. Bauman trilógiájával: Liquid Life, Cambridge: Polity, 2005, Liquid Fear; Liquid Times, mindkettő Cambridge: Polity, 2006.
14) Fredric Jameson (Duke): Postmodernism, or The Cultural Logic of Late Capitalism, London: Verso, 1991, vö. „The Existence of Italy”, in: Jameson: Signatures of the Visible, London/New York: Routledge, 2007, 213 skk, és vö. Jameson: Late Marxism: Adorno, or, The Persistence of the Dialectic, London: Verso, 1996, 229 skk.
15) Ernest Mandel: Late Capitalism, London: New Left Books, 1972.
16) Vö. Heide Gerstenberger (U Bremen): Die subjeklose Gewalt: Theorie der Entstehung bürgerlicher Staatsgewalt, 2., bőv. kiad., Münster: Westfälisches Dampfboot, 2006, passim. Jacques Bidet (U de Paris-X) könyvében (Explication et reconstruction du „Capital” , Párizs: Presses Universitaires de France, 2004) megpróbálja kiküszöbölni mindazokat a következetlenségeket Marx elméletéből, amelyek a „piaci rezsimet” abszolutizálják. Mivel a modern tőkés gazdaságban a közvetítő a pénz, a pénz és a hitel végső kezese pedig az állam (államhatalom/szuverenitás), ezért olyan elméletre van szükség, amely a „piacot” és a „szervezetet” egyazon fetisizmusábrázolásban írja le; erre szolgál J. Bidet „metastruktúra”-elképzelése, vö. J. Bidet: i. m., 157-192.
17) „Mi az, aminek Sarkozy a neve?”
18) Köszönet Andrew Chitty professzornak (Sussex) és „Eszes Elek” álnevű barátomnak (adjunktus az n-i X egyetemen). Adorján István barátom (U of Chicago) azt kérdezi, hogy a címben szereplő szürkület nietzschei vagy hegeli jelentésében értendő-e, hiszen „a hegeli retrospekcióhoz azért persze szükség lenne a rendszer transzcenzusára” - írja. Tehát „a kommunizmusra”. (Megjegyzem, a nietzschei és a hegeli „Dämmerung”-hoz hozzátehetjük a Max Horkheimerét is.) Bár én visszautasítom a minden kritikai elmélethez és diskurzushoz intézett folytonos utópiakövetelést, természetesen a filozófiailag megkonstruált retrospekció az az arkhimédészi pont, ahonnan beszélni lehet a kapitalizmusról (vagy „a tőkerendszerről”, Mészáros István, vö. Mészáros [Sussex]: A tőkén túl, I, Bp.: L’Harmattan/Eszmélet, 2008) mint „totalitásról”. A „tiszta szellem” kitétel nem azt jelenti, hogy az „osztályharcot” in abstractoföl kellene (vagy föl lehetne) adni, hanem csak a terepet jelenti, ahol ez a posztfordizmusban kibontakozik, többek között a „spatial fix” (D. Harvey) következtében, amelynek egyébként nagy a relevanciája a subprime jelzáloghitel-válság kialakulásában. Akármit mond A német ideológia, a filozófián még nem vagyunk túl.